nektek, ajándékba:)

http://www.youtube.com/watch?v=KLVuU1MAId0

Hóban ébred majd az ünnep,
minden percben nevet ránk.
Tud-e bármi szebbet adni,
mint a békés nagyvilág?

Körbenézel, s látsz egy arcot
amin némán gond pihen.
Reményt adhatsz pár mosollyal,
hogy a holnap más legyen.

Jut még bárkinek
a tiszta fényből egy cseppnyi láng!
Jókedv, könny helyett..
Ha másod nincs is, ezt add tovább!

Hóban ébred majd az ünnep,
minden percben nevet ránk.
Tud-e bármi szebbet adni,
mint a békés nagyvilág?

Körbenézel, s látsz egy házat
mit a napfény elkerül,
kopogj csendben, meleg szívvel,
úgy már nem lesz egyedül.

Jut még bárkinek
a tiszta fényből egy cseppnyi láng!
Jókedv könny helyett..
Ha másod nincs is, csak add tovább.

Van még gondolat,
mi átadható.
S van száz pillanat,
mi szétosztható.

... arról, hogy itt a Karácsony

ismét itt állunk az ünnep kapujában, s gondolom mindenki azon ügyködik, hogy összeszedjen jó pár előre meggyártott üzenetet, amivel majd felköszönti barátait, szeretteit, azokat akikkel nem ünnepelhet együtt. látom különböző oldalakon, hogy felírat csíkban mennek a már előre meggyártott smsek. hát ezektől irtózom a leginkább. mivelhogy én nagy standard Sms ellenes vagyok. jobban tudok örülni pár olyan mondatnak, amit a küldő írt önmagától, s nem pedig kimásolt valahonnan. én se fogok ilyen kis versikékkel köszönteni senkit, s nagyon remélem, hogy nem sok ilyet kapok majd:) de ezt csak remélem. ezért aki elolvassa ezt a pár sort, azt megkérem szépen, hogy ha majd írni szeretne üzenetet értem ne szedjen össze verseket, elég lesz egy Békés Karácsony tartalmú kis írás....
kellemes csomagolást, és kitartást ha még minden nincs meg a szenteste fája alá...

és mindent belepett a hó...

egyik reggel arra az SMS-re ébredek, hogy Pilinkézik a hó, Csillagvirág. ezt elolvasva rohantam az ablakhoz, elhúztam a szalagfüggönyt, s hát havazott, nem nagyon, de hullott... mint a gyerekek ültünk s néztük, hogy havazik, nekem nem volt hangom, beteg voltam, s olyan jól esett, hogy a sok szerencsétlenség közt, történt valami szép is:) magamban azt kívántam: bár 3 napig meg se állna. azóta eltelt még egy nap, s ma is egész nap hullatta az öregapó poros szakállából a havat. s fehér lett a szürkeség, betakaródtak a foltok, megszépült a város( csak az az ócsak dekoráció ne lenne, ami belepi a főteret).
örömmel lépek ki a szobámból, szeretem ezt a fehér tisztaságot, ami a városban egy álca, de legelább takar...
na, s ahogy megjött a hó, belőlünk előbújt a gyerek, ki is mentünk s egy kiadós hógolyócsatát megejtetünk a friss ropogós havacskában. nem volt baj, hogy betegek vagyunk, a hó látványa elfeledtetett mindent. aztán, mert hát így csinálják a nagyok, lementünk a csúnya karácsonyfával ékesített Rózsák terére, fényképet készíteni. na, nézhetett a város csodát, mert mi hülye amerikait játszottunk, a túlbuzgó fotós meg a szerepelni akaró sztárok cimű sorozat képeit készítettük el:P jól éreztük magunkat, hisz havazott, s szép volt, s az úgy jó volt
már csak abban reménykedem, hogy megmarad, s nem olvad el karácsonyig, s egy fehér, havas, white christmas elé nézünk, s a vakációban a tél minden gyümölcsét learathatjuk.
kívánok további eredmányes, jó hangulatú készülődést, s sok boldog pillanatot szeretteink körében. hóra fel...

félve

van úgy, hogy félek. félek a holnaptól, az elkövetkező perctől, lélegzetvételtől. ilyenkor mindig egy dal jut eszembe, és rongyosra hallgatom, hogy erőt merítsek belőle. nem is tudom mi lenne velem, ha nem lenne zene az életben? s ez nem más mint a tunyogi rock band: szeretném, ha szeretnél című dala, amit unokatestvéremnek köszönhetően fedeztem fel, s pont egy olyan pillanatban, mikor nagyon nem a mosolyomról voltam híres, ahogy ma sem.
egész nap levert voltam, rossz kedvű, lázas és némán mogorva. csak arra vágytam, hogy megöleljenek, de nem akárki, s az ég meg akarta adni nekem, és én nem éltem az eséllyel... s azóta is az a viszkető érzés bujkál az orromban, ami csiklandoz, s könnyeket csal a szemembe. hallgatom a zenét, s valami zakatol az agyamban, csak zakatol és zakatol, nem tudok megszabadulni tőle, mintha... mintha... az őrületbe kerget. s akkor elkezdek félni, félni attól, ami végkép összetörne. nem, nem szeretném. olyan hihetetlen, hogy mennyire tudunk szeretni egy embert, mennyire ragaszkodunk hozzá, vágyunk a közelségére, s ugyanennyire tudunk utálni is, elmenve a gyilkosságig, testi erőszakig. én most csak félve szeretek... de mindkettőt nagyon...

Ne-Keresdi királyság

itt jártam ma, és ezeket láttam, szép kis kiruccanás volt:d de első dolgom az lesz, hogy ebbe a nagy kastélyba bevezetem a fűtést, mert csonttá fagytunk

piros ruhás

ma a hagyomány szerint jön a Mikulás. a gyerekek fényesre pucolják cipőiket, hogy a kedves öreg bácsi elhozza nekik azt, amiért az elmúlt héten angyalként viselkedtek, szót fogadtak, lesték anyukájuk minden szavát, s igyekeztek a lehető legjobb gyereknek lenni a földön. vagyis én ilyen voltam, ha jól emlékszem... de lehet, hogy...
nekünk, mára már mást jelent ez a nap. ha van a családban kisgyerek, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik rá még a világra, megvan az ünnep hangulata, de ahol már ez a nagy titok, nem titkos már,ott ez a tűz parázsként világít csupán a családi kandallóban. meglepjük egymást, de igazán nagy fontosságot, nem ez a nap kap, hanem a karácsony, arra készülünk, a piros ruhás szakállas télapó csak a küszöbe a nagy ünnepnek. de ez a küszöb nagyon kellemes perceket tud szerezni embereknek. ma is segítettem egy meglepetés kivitelezésében, nem volt nagy dolgom, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog elsülni. ezek az apró kis csodák teszik széppé ezt a dec.6-át. én is nagyon szeretek meglepetéseket szerezni, csak sajnos néha a mindennapok annyira elfednek, hogy a meglepetés az, ha kilátszom ez alól a takaró alól... de majd karácsonykor:) mondom magamnak.
s ha most megkérdezné az a piros ruhás kedves bácsi, hogy mit kérnék tőle, ha megtehetném, nem kérnék sokat, kérnék egy szelence egészséget, egy maréknyi havat és Édes Mackót. nem olyan sok ez, de nekem bőven elég lenne, s karácsonyra se kellene semmi, ha ezt megkapnám...
KELLEMES MIKULÁSOS ÉJSZAKÁT MINDENKINEK, SZEREZZÜNK MEGLEPETÉST EGYMÁSNAK, DOBJUK FEL, EZT A SZÜRKE VILÁGOT, HISZ CSAK RAJTUNK MÚLIK MENNYIRE VARÁZSOLJUK SZÍNESSÉ...

eredmény

egy fáradt nap utáni éjszaka eredményeképpen kikerült a blogomra a következő kérdés: szerinted az agresszív kismalac, milyen fajta malac? voltak ott alternatívák bőven, s kíváncsian vártuk, hogy mi lesz az eredménye, ennek az őrültnek mondható felmérésnek. hát nem lepődtem meg, mondjuk, de azért... gondoltam, kicsit elvonatkoztatnak a szavazók attól a sztereotípiától, hogy az agresszív kismalac kicsi és rózsaszín, sajnos tévedtem. de akkor most gondoljunk bele: agresszív. mi az hogy agresszív? kis malac... miyen az a kismalac? és igen, ha ezt így meggondoljuk, akkor lehet, hogy a sündisznó inkább lehetne agresszív, vagy a tengeri malac? na? lehet, hogy én vagyok ismét túlságosan fáradt, na de csak meg akartam köszönni, hogy szavaztatok, s esetlegesen elgondolkodtatok rajta :P nekünk mosolygós pillanataokat okozott, amikor kitaláltuk, s a válaszokat is mellé gyártottuk, s ha valakinek, mikor elolvasta, sikerült mosolyt csalni az arcára, már megérte. mégegyszer köszi a szavazatokat:)

én-ek

és ismét kurzus... és ismét ének, musical... és ismét... minél több ilyen dologban veszek részt, egyre jobban elbizonytalanodok, elgondolkodom, hogy, én tényleg tudok énekelni? vagy tényleg van hangom, vagy tényleg... és a válasz az sehol nincs... ha eddig azt is hittem, hogy van egy kis hallásom, s valamit tudok dúdolgatni, ma már azt se hiszem. megkérdezték ki nem tud énekelni, és felemeltem a kezem... nem tudok... eddig pont amilyen bátran zümmögtem, dalolgattam úton-útfélen, most pont annyira nem teszem. azt érzem, hogy ez nem az én reszortom, vannak akik sokkal jobban csinálják, értenek hozzá, én jobb ha maradok a csendes zenehallgatás mellett. igen, ez van. ha most belegondolok, pont amilyen magabíztos lány voltam ezelőtt 3-4 évvel, most pont olyan félénk, bizonytalan, tapogatózó lény lettem. mindent ezerszer átgondolok, s mindig azt érzem, hogy még mindig rosszul döntöttem... sehogy se vagyok önmagammal azonos, csak ha... igen, mellette magamnak érzem magam... de itt, az egyetemen, az órákon, a kurzusokon nem találom valós énemet. amit eddig úgy hittem, hogy menne nekem, szeretni tudnám, elúszott. már semmibe nem vagyok bíztos, csak abban, hogy valamit sikeresen megöltek bennem ezek az évek... tanultam, de sokat veszítettem ugyanakkor. ez a valamit valamiért, túl nagy ár volt. de talán majd egyszer... egyszer csak szebb lesz a holnap...

vallomás

szeretnék egyszerű lenni, szeretnék őszintén és tisztán élni, szeretnék mosolyt varázsolni, és szeretnék könnyeket csalni, szeretnék rajtad segíteni, szeretnék világot váltani, szeretnék felhőből havat szórni, szeretnék látni és szeretnék láttatni. szeretnék napsütés lenni, szeretnék madárdal lenni, szeretnék bölcsen hallgatni, szeretnék reggeli kakasszó lenni, szeretnék melletted ébredni, szeretnék melletted elaludni, szeretnék egy hangjegy lenni, szeretnék... szeretnék...
szeretnék lenni csend, szeretnék lenni takaró, szeretnék lenni kezet markoló, szeretnék lenni kilincs, szeretnék lenni kincs ami nincs, szeretnék lenni egyetlen, szeretnék lenni védtelen, szeretnék lenni védelem, szeretnék lenni hangszer, szeretnék lenni módszer, szeretnék lenni szeretnék...
lenni szeretnék neked, lenni szeretnék veled, lenni szeretnék kettőnkért, lenni szeretnék magamért, lenni szeretnék altató, lenni szeretnék piros tó, lenni szeretnék lámpa, lenni szeretnék benne láva, lenni szeretnék ér, lenni szeretnék fehér, lenni szeretnék párna, lenni szeretnék már ma lenni szeretnék, lenni...
szeretnék szeretni és szeretve lenni szeretnék Szeretek, Szeretlek, Szeretnek...
szeretnék egyszerű lenni, és szeretnék őszintén és tisztán élni szeretnék...

gond ol

mikor ráébredsz arra, hogy mennyire fontos számodra valaki, akkor döbbensz rá valójában, hogy mennyire szereted, mennyire lett fontos. s mikor ezt megérzed, mikor ezt tudatosítod magadban, akkor elkezdesz félni. elkezdesz attól rettegni, hogy elveszíted. s akkor tele leszel kétellyel és kérdések sokaságával: elég jó vagyok én neki? nem érdemelne jobbat? mi lesz, ha egy reggel arra ébredek, hogy elveszítettem? hogyan tudnám éreztetni vele, hogy mennyire fontos? megérdemlem őt egyáltalán? ezek a kérdések sorjáznak folyamatosan az ember agyában, s nem tud szabadulni tőlük. próbálja mással lekötni a figyelmét, de képtelen. állandóan fél... s ilyenkor semmi nem tudja megnyugtatni, csak egy szoros ölelés, hogy megbizonyosodjon arról, hogy ezek, csak rémképek, agya buta kis játékai... de nem kaphatja meg... túl nagy a távolság, s nem marad más megoldás, mint meggyőzni magát arról, hogy higgyen a szavaknak, meg azoknak az érzéseknek, amiket akkor érez, mikor mellette van. s mikor a gondok előbújnak rejtekeikből, keresse meg ezeket a pillanatokat, s azokkal űzze el a rémképek adta gondolatokat... szereti, fontos neki, bármit megadna azért, hogy boldognak lássa... egyszerűen mégis fél... de lehet, hogy ez természetes?!?

jelentgetek

tudom, tudom! régen jelentkeztem, de egyszerűen az egyetem lefoglalja az egész napomat, s éjszakába belemenően az alvásra szánt időből is lecsippent egy kiadós adagot. s hogy minek az érdekében? hát azért, mert pénteken előadásunk lesz a Stúdió színpadán, a Május, júni, júli, auguszt... című vizsgánkból. ezért éjjel, nappal, éhesen, szomjasan, betegen, egészségesen nem lényeg, ott vagyunk s igyekszünk azt a sok instrukciót, ami még mindig bővül, észben tartva élvezni az egész projektet... hogy hogy megy? hát arról majd döntsön az, aki pénteken este kilenckor beül, s megnézi az előadást.
na, de ennyivel még nincs letudva az egész kavalkád. jövő pénteken megyünk vele Nagykárolyba, egy fesztiválra, hogy ott is megmutassuk ezt a kis"gyöngyszemnek" nevezendő attrakció, produkciót. feltéve, hogy élünk addig... én már túl vagyok a H1N1 vírus keltette pánikon, miután utána jártam, hogy mi is, s hogy is, s merre hány méter... de hogy mellette vagy ellene vagyok, azt még mindig nem tudom... a lényeg, az egészségünk mindennél előbbrevaló, ennek kell alárendelni mindent. s ilyenkor nem értek egyet egy olyan aranyköpéssel sem, hogy a színész akármilyen beteg, a színpadon meggyógyul... a színész is ember, és ez a színpadon való gyógyulás egy nagy humbug... na, ezzel azt akarám kihámozni, hogy ha van vírus, ha nincs, az egészségünkre vigyázzunk, mert semmi se teszi olyan védtelenné az embert, mint egy betegség, ami ágynak dönt... s az a méreg meg aggódás, ami vele jár, eléggé legyengíti a teremtés koronáját.
azt hiszem kiírtam magam, helyzetet jelentettem, figyelmet felhívtam, mostmár csak az van hátra, hogy elmenjek aludni, mert tudom, hogy van egy ember, akinek megígértem, hogy igyekszem kipihenni magam, s amit neki megígérek, azt a lehető legnagyobb mértékben szeretem betartani. a legközelebbi bejegyzésig is, várjuk együtt a fehér és puha takaró melegét, aminek közönségesen hó a neve. és ha lassan is, de telnek a napok, órák, percek... s hamarosan ismét láthatom azt a nagyon kedves arcot, ami beégette magát a gondolataimba...

menni szeretnék... célom is van ahová rohannék, társam is tárt karokkal várna... és mégse tehetem... csak képzeletem játszik velem újra meg újra... maradnom kell.

hangulatban

én nem tudom mi van velem... azt már tudom, hogy nekem ezek a hétvégék kínszenvedések, mert sehogy se akarnak telni, s állandóan máshol jár az eszem, de a mai nap valami fantasztikusan furán telt el. már vártam, hogy lesz valami koronája, vagy valami lila köd vége. de eddig még semmi... s hogy mitől volt furcsa? mert éjszaka nagyon rosszul aludtam. de azt annak tulajdonítottam, hogy tudat alatt aggódom, hogy az aki fontos számomra, szerencsésen hazaérjen, s bebújjon a meleg takarója alá, de ezután jöttek a furcsaságok... mikor megérkezett az SMS, hogy ágyba bújt, sikeresebb lett az alvási kísérletem. aztán valamikor délben kinyitottam szemeimet, bevágtam a jól megérdemelt kávémat, s eldöntöttem, hogy kicsit kikapcsolom az állandóan pörgő agyam, megnézek egy filmet. meg is tettem, de olyan fura érzésem lett filmnézés közben: tompán elkezdett fájni a fejem, na, gondoltam, ebből komolyabb fájás lesz. nem tévedtem, így a betervezett tanulás elmaradt, csak a fejfájás erősödött... aztán csillapodott, csak hát ugy-e olyan kába lettem utána, mint aki beszívott. hülye egy állapot, mondtam magamnak, megnéztem még egy filmet...ha már tanulni nem tudtam, s a próbát lemondták. s akkor jött a csúcs... elkapott valami nagyon karácsonyi feeling. karácsonyi dalokat be a winampba, fenyőillatúillatosítótt meggyújt, s máris karácsony lett a szobában...
tudom, most azt gondolod, nem vagyok normális, hát ugyanezt gondolom én is. s azon gondolkodom, miért is van ez, s eddig arra jutottam, hogy annyira mennék már ebből a városból haza, hogy lehet nemis a karácsonyt, hanem a vakációt várom:-? nincs kizárva. az a lényeg, hogy ez az érzés akkor lenne teljes, ha lassan az a fehér takaró, amit mi hónak nevezünk, visszaköltözne a földre. szóval legyen már tél... mert az olyan jó... s aztán legyen vakáció, aztán tavasz, s menjünk bele a nyárba...
nah, de a jövőhétvégém, gyorsan fog szállni... sajnos... akarom, hogy hulljon a hóóóóóó

megmondták...

ma valaki megmondta nekem a tutit... azt mondta, hogy ja, aha a blogod, jó, hogy írsz, kár, hogy tele van klisékkel... hát igen... én már csak ilyen klisékkel teli lány vagyok... akinek nem tetszik ne olvassa, nem azért írok, hogy elolvasd, ha unod... s valahogy azt tartom, hogy nincs új a nap alatt, szóval... lehet, hogy klisékkel vagyok teletömve, de ez vagyok én, aki úgy gondolja, hogy jobban tudja csinálni, az tegye meg, hajrá... attól én még megmaradok sacisnak... egyszerű és őszinte embernek, nem akarok nagyot írni, bonyolultat, valami mást, nyakatekertet, mert az elég ha néha az életem nyakatekert és érthetetlen. sose voltam az az ember, aki valami abszurd lila ködöt akart létrehozni... egyszerű nevelést kaptam, és egyszerű is szeretnék maradni. ennyit a klisékről, meg arról, hogy kinek mi a szép és jó... de azért köszönöm a kritikát-- csak, ha valaki kritikát mond, akkor azt is magyarázza el, hogy mi alapján véli úgy, és ne csak egy kijelentést tegyen valamiről...
ennek ellenére szép napom volt... kár, hogy az idő állandóan szortyog és kaffog... mikor lesz már tél? hogy aztán várhassam a nyarat?:-?

mi az, hogy...?!

betakarózott, s azon tűnődött, hogy... azt érezte, hogy itt a szavak már kevesek, az ami ott bent tombol, arra egy szó, egy kifejezés nem elég. a szó közel sem fedi azt az erőt, amit érez... szeretlek... mi az a szeretlek? egyenlő azzal, hogy birsalma, málnahab, jóreggelt... csak egy szó, egy kifejezés, ami elfogadott egy érzés kifejezésére... de ezt a szót bárki kimondhatja... ez a baj a szavakkal... túl általánosak... s mégis mi teszi egyedivé? talán az, ahogy kimondjuk?! nem... talán a tartalma, amit mögé rejtünk? vagy az, akinek s aki mondja?! az az igazság, hogy ő se tudta, épp ezért kezdett ezen tűnődni... van olyan, hogy erősebb az érzés, mint a szavak? van... suttogta egy hang... s azzal, hogy sokszor kimondod, nem lesz erősebb... jó, de olyan ritkán látom, s annyira nem tudom, hogy mivel fejezhetném ki azt a tomboló valamit, amit ott bent lángol, próbált érvelni, hiába. te csak engedd, hogy jöjjön ki az a tomboló valami, ő majd megérzi, ha igazán benned van, eljut hozzá is, ne aggódj, tudni fogja, hogy ez tőled jön... bízz magadban, s abban amit érzel... jó, mondta csendesen, de további érvek után kutatott... s ha nem fog figyelni, nem arra fog öszpontosítani, hogy én... pssssz... butaságokat beszélsz. te mit érzel, mi jön tőle? na, azt ő is észreveszi, lehet, hogy már észrevette, csak vannak dolgok, amiket nem kell kimondani, attól maradnak olyan szépek és kedvesek, hogy megtartjuk olyannak, amilyennek befogadtuk, bízz egy kicsit magadban... bízok, motyogta félálomban, s átölelte szomorúkutya barátját, s még hozzátette: de nem szeretném, ha elveszíteném, mert az, hogy kimondom: szeretem, kevés, remélem a szavakon túli érzések eljutnak hozzá, s elhiszi, hogy nekem rá van szükségem, és ezt nem változtatja meg senki és semmi... ha így van, vigyázz magatokra: rád és rá... duruzsolta a hang, s azzal két szmét lezárta, s átadta magát az álomnak, remélve, holnap hamarabb telik majd a nap...

ébredések...

hm...:-? nagyon furcsa... voltam otthon, nem sokat, de voltam... s olyan érdekesen kellemes érzés volt... szinte mindenki ott volt mellettem, akit szeretek, aki fontos számomra... s olyan jó érzés volt azt látni, hogy akit páromul választottam, nemcsak számomra kedves, hanem a családom is elfogadja, befogadja, s mint régi jó baráttal beszél át órákat. régen éreztem ezt a nyugtató, kellemes hangulatot. s talán ezért, vagy nem tudom miért, azt éreztem, hogy karácsony van, egészen karácsonyi hangulatom volt. mintha nem halottak napja, hanem szenteste következett volna. nem tudom miért, nem tudom mi volt az oka, de kellemes érzés volt.
de mindezek ellenére, ami igazán jóleső érzés volt, az az, hogy annak az embernek a karjára hajtottam le a fejem, aki a legszebb dolog az életemben, s talán ennél is jobb volt mellette ébredni, s egy hatalmas reggeli cuppot nyomni az arcára. olyan hihetetlenül szépek ezek az ébredések, még a szokásos morcosságom is felszívódott, örülök, hogy láthatom... minden reggel egy újabb csoda kezdete, ha mellette ér a nap első sugara. s olyankor semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy sose érjen véget ez a pillanat. s mégis... olyan gyorsan elrepülnek az órák, napok... s mikor ismét jönni kell vissza, egyik részem ott hagyom, abban a reggeli ébredős hangulatban... s kezdődik a visszaszámolás, míg ismét mellette alhatok el... tíz nap... ha minden igaz... hamar eltelik, azt szokta mondani... de nem olyan hamar, amilyen hamar én szeretném... sose tudom megköszönni, hogy rátaláltam, s ő rám...

észrevehetően vegyes

most, hogy így bele vagyunk betegedve ebbe a nagy gólyabálosdiba, nemigen vesszük észre azt, ami körülöttünk zajlik. egyszerűen csak a gólyabál, meg annak minél nagyszerűbb megszervezése lebeg az orrunk előtt, s emiatt rohanunk az általunk jónak vélt ösvényen, de nem mindig sikerül egyeztetni, hogy mi a jó. az-e ha külön ösvényen repülünk, vagy az, ha ugyanazon egymás után, s emiatt kicsit a fejetlenség uralkodik rajtunk. de meglesz ez, valahogy. csak nem kellene megbántani embereket, mert az undokság, fáradtság, cinikusság, én jobban tudom érzés és ebhez hasonló dolgok megölik a zamatát az egésznek. kicsit több odafigyeléssel(és ez magamnak is szól), elkerülhető ez sértegető üzem mód használatba állítása.
ma, egész nap bent voltam, próbáltam túlélni a napot, de estére már nagyon nem voltam használható, de mikor elindultunk hazafelé Enibabbal, hulló falevelek röpködtek a levegőben, majd megadták magukat a gravitációnak, s a lábunk előtt a vizes földön megpihentek. olyan kellemes érzés volt magadba szívni a nedves város illatát, nézni az ősz színeit, a város fényeit, a pocsolyákban megbújó árnyakat... éreztem, hogy élek... s csak azt szerettem volna, hogy megszoríthassam annak az embernek a kezét, aki kitölti gondolataim minden üres pillanatát(néha a nem üreseket is, s ilyenkor le-le maradok dolgokról, amik fontosak lennének, de... az agyat már a szív irányítja). ezekkel a gondolatokkal sétáltam hazáig, hallgatva Enibab csicsergését a telefonba, s úgy behálózott a HIÁNYZIK, de nagyon! érzés...
itt az ősz, jön az eső, hó... s ilyenkor a szívekben is hidegebb van, mint máskor... ezért mindennél jobban esik, ha rá gondolhatok, felmelegít és mosolyt csal a fagyos arcomra. szép az ősz, én szeretem. de egyedül sétálni a lehullott lombszőnyeg színes mintáin... akkor már inkább egy meleg ágy, meg egy forró tea, s agondolat, hogy néhány nap, s ismét foghatom a kezét. de addig még van egy gólyabál... rendezés, eleve rendelés:)

SZOMBATOK

a szombatok nagyon nehezen telnek-gondolta magában, valahogy mintha hiányozna belőlük valami, mintha az lenne a választóvonal, mintha... ezer ész érv sorakozott fel nyelve hegyére, de nem mondta ki.... szombat... ha nem egyedül van, akkor gondolatszárnyon repül, tovatűnik az idő, s csak egy lenyomat marad belőle, amit emléknek hív az emberiség. de mikor egyedül, dolgát kellene végezze, úrrá lesz rajta egy erős melankolikus hangulat, ami fölött nem tud uralkodni, túl gyenge ő ahhoz. s ilyenkor azt szeretné, hogy átaludhassa a napot, minél hamarabb túl legyen az egész szombaton. idegesíti minden, a telefonját mint ereklyét, mindenhová magával hurcolja, s mint terhes anyukára a boldog apuka figyel, neki is állandóan azt lesi egyik szeme. várja, hogy a jól ismert dallam felcsendüljön, s akkor... nehéz... megállapította, hogy nem könnyű a szombati lét... s azt is megállapította, hogy ez a távolságosdi megmutatta számára, hogy mit is érez valójában, s azt is megfogalmazta, hogy nagyon szeretik őt ott fenn az égiek, hogy ekkora ajándékot adtak a szívébe... élete legszebb ajándéka, s ugyanakkor a legfontosabb is. s ezen még a hülye szombatok seváltoztathatnak. s mikor már a szombat eluralkodott egész valóján, csak erre az érzésre kell gondolnia, s arra, hogy neve fény gyújt a szombatba, s máris könnyebben telik a nap...

arról, hogy az emberek változnak...

benne vagyunk a sűrűjében... elkezdtük nagykésőre a gólyabált is szervezni, de... valami nem olyan mint annak idején... tizenkettedikben a gólyabál szervezésének sokkal jobb hangulata volt, mint most. nem tudom mitől, talán mert akkor tudtuk mit akarunk, s azt mindenki akarta. senki nem akart főnök lenni, mindenki bátran elmondta, hogy mit gondol, az ötleteit, s nem hunyászkodott meg senki a másik előtt, hanem megpróbált kompromisszumokkal hozzátenni valamit az egész nagy produkcióhoz. nem voltak olyan félelmek, hogy szegény leég a színpadon, mert tudtuk, hogy mindenki képes rögtönözni, nem analfabéták, nem némák, talpraesettek, s azok pedig csak kilencedikesek voltak, s most egy művészeti egyetemen, 18 éveseknek szervezzük, s attól félünk, hogy leégnek? talán az a baj, hogy alulbecsüljük őket. de az is lehet, hogy velem van a baj, mert most, ebben a pillanatban is valahol máshol jár az agyam, valahol máshol lennék. valami megváltozott bennem... más lett a fontossági sorrend, vagyis átrendeződött. hogy mitől? vannak az ember életében választóvonalak, amik megváltoztatják az embereket, másfele terelik sorsukat. ezeket a pontokat sokminden kiválthatja. egy biztos, hogy minden pont kicsit komolyabbá, felnőttebbé tesz. hisz ezek a pontok néha sorsdöntőek, s nagyon fontos, hogy felelősségteljesen tudjuk meghozni a döntésünk. így alakulunk, változunk, leszünk mindig többek, és így leszünk egyediek és megismételhetetlenek. ne féljünk változni, mert az sose baj, ha rájövünk, hogy mennyire buták voltunk, mennyire gyerekek, merjük beismerni, hogy hibázunk, s vállaljuk, hogy igen akkor úgy gondoltuk, de ma másképp látjuk. az elején furcsa lesz, s hihetetlen is egyben... de ha elfogadjuk, hogy növünk, érik az eszünk, napról-napra többek leszünk, akkor jó érzés lesz ráébredni arra, hogy az a változás nem mindig rossz, sőt, néha egyenesen boldoggá tesz.

karnevál

lassan a levelek színes ruhákba bújtak... őszi karnevál van a természetben... a nyár ősznek öltözött, az erdő zöld koronáját szivárvánnyal álcázza, a mező nagy foltos takaróba bújt. a Nap csak be-be néz, nem tetszik neki ez a party, inkább távol marad. de mert ismeri az illemet, azért megjelenik pár pillanatra, megmutatja magát, de ő nem ölt maszkot. s mikor ott van, teljes pompájában tündököl minden bálozó. kellemes mulatság, csak a dühös eső, aki lemaradt a meghívottak listájáról, bosszút forral, úgy dönt, elrontja egy kiadós záporral az egészet. neki is iramodik, összeszedi minden erejét és elkezdi önteni verítéke termését, egyre nagyobb cseppekben csepeg róla a víz, lassan elázik a nyár, a mező, az erdő, az összes jelenlevő, aztán tombolni kezd, megérkezik szél barátja is, s mostmár együttes erővel kezdik ostromolni a társaságot. szél barát megrázza a fák jelmezét, aminek következtében a szépen megfabrikált ruha, kezd darabjaira esni, az eső meg a mező foltjait mossa szürkévé. minden veszni látszik... aztán nem elég nekik a farsang elrontása, bemerészkednek az emberek közé is, akik esernyőkkel próbálkoznak kivédeni a támadást. olyanok mint sok kis apró színes gomba, gondolja a két jóbarát, miközben felülről szemlélik a világot . azt hiszik ez is karnevál, ezért minden erejüket összeszedve indulnak rohamra. kifordítják a színes ernyőket, kidöntenek védtelen fákat, csúszós utakat varázsolnak az autók kerekei alá, s egész nap nem lehet egyebet hallani mint a mentőautó szirénáját. az emberek bezárkóznak házaikba, s csak nézik a tomboló párost. kihalt lesz lassan a város, csak a csatornák kedves csevegése tölti meg a néptelen utcákat, akik sok napos hallgatásuktól szabadulva hangosan csicseregnek, mint nyári hajnalokon a verebek. a szél meg az eső csak tombol, tombol... a folyók dagadnak, a sár egyre több területet kebelez be magának... úgytünik, mintha ez örökké tartana, de akkor egy hűvös suhintásra megszűnik a szél, az eső, s nagy fehér puha felhőkből táncolni kezdenek a hópihék...

barátok

az ember mikor nagyon azt érzi, hogy csak süllyed a mély felé, s nincs ereje arra, hogy kapaszkodjon a halvány reménysugárba, akkor jönnek a barátok... nem tudom, hogy honnan tudják, hogy akkor pontosan rájuk lenne szükségem, de megjelennek, s igyekeznek visszarángatni a valóságba. s akinek ilyen barátai vannak... hát az a világ legboldogabb emberének mondhatja magát. engem a sors különösképpen kedvel, mert megáldott két olyan emberrel, akik tudják mindig, hogy épp rájuk lenne szükségem, csak nem szólok, mert nem akarom zaklatni a pitiáner kis ügyeimmel... ma egész nap olyan lehangolt, szomorú voltam, rossz előérzetem és közérzetem volt... a torkomban a sírás fészket rakott, s nem jött elő, csak ott kaparászott, csipegetett... egyszóval pocsék napom volt. ez a nem tudod mi, de érzed, valami rossz előtt állsz... aggódsz, töröd az agyad, s persze, hogy attól rettegsz, hogy azzal történik valami, aki/ami a legfontosabb az életed ebben a pillanatában. utálom ezt az érzést, mert mindig alappal rendelkezik... s akkor mikor már az őrület hatalmába kerítene, rádlép messengeren a barátod, s azt kérdi: nem jössz hozzánk vacsizni? s te érzed, a szürke felhőn átütött egy napsugaracska, s te menekülsz a gondolataid elől... s egy kis beszélgetés felüdülést jelent ebben a gondolatoktól terhes napban... köszönöm nektek, tényleg... sose fogom tudni megköszönni, s nem tudok elég hálás lenni azért, hogy ilyen barátnőm vagy, s ilyen megértő a vőlegényed is... köszönök minden erőt adó szót, meg bíztatást.

hallgasd meg:)

http://www.youtube.com/watch?v=dWZeEWAtVgU

aggódá-sokk

lassan egy hete, hogy vásárhelyi lakós lettem ismét. otthon hagytam mindent, ami kicsit is fontos lett számomra, vagy ami kicsit is boldoggá tette az életem. itt vagyok ebben a ridegnek és üresnek tűnő, épületekkel díszített városban, s nem találom a helyem. üresnek és egyhangúnak találok mindent. csak tengődöm egyik napról a másikra, számolom a perceket, a pillanatokat, a napokat, s aggódom... most, hogy távol kerültem attól a személytől, aki boldoggá teszi minden pillanatomat, aki mellett önmagam lehetek, akitől annyi, hogy szia, mosolyt varázsol fakó arcomra, megmutatja, hogy mennyire is mély ez az érzés, vagy, hogy mennyire fontos, mennyire igaz, mennyire őszinte. s egyszerűen azt érzem, hogy ez a távolság, ez a pár nap, amit magam mögött tudok, bizonyíték arra, hogy nem csak a képzeletem játéka az, amit a szívemben érzek, hanem valós. s mert ennyire valóságos és egyre mélyülő bármi ez az egész, az aggódás kezd teret hódítani magának. hogy miért? mert a távolság magával hozza azt, hogy nem tudok mellette lenni, mikor szomorú, mikor problémája van, nem tudom megölelni, nem tudom meghallgatni és esetleg pár szóval segíteni neki...mert ugye ott van a telefon, de az... enyhe vigasz. mert nem tehetem, nincs rá módom... s ez bánt és aggaszt. de bízom benne, hogy a távolság ez esetben nem öli meg azt, amit érzünk, hanem elmélyíti... küzdeni fogok, hogy így legyen, minden nap

civilizáció...

sose volt problémám a más nemzetiségű emberekkel... sose éreztem azt, hogy bajom lenne a romákkal, románokkal, bármelyik embertársammal, de ma... ma megértettem, hogy miért van ez az ellenszenv a romák iránt. most nem általánosítani szeretnék, csupán elmesélem azt, ami ma történt velem. egyik évfolyamtársammal, miután kicsit kiturkálóztuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy beülünk ebédelni. ki is kértük az ebédet, a parasztcsorba egész igéretesnek bizonyult, nem sok kedvem volt az evéshez, de mert valakinek megígértem, hogy minden nap eszek levest, ezért... hát kiültünk a szabad levegőre ebédelni, hiszen szépen sütött a nap, s nem akartunk a kajaszagban dunsztolódni. amint nekifogunk enni, jön két kikent-kifent roma kiscsaj, s kezdnek kéregetni. ne mondjam, hogy az a kevéske étvágyam is elszállt, ami volt. mi az, hogy nem lehet nyugodtan elfogyasztani az ebédet, mert ezek a pióca kéregetők ott vannak az asztalodnál, hát ki tud enni ilyen körülmények közt. persze polgárőr sehol, s ha beszólsz nekik, pillanatok alatt azon kapod magad, hogy jól ellátják a bajod. nah, de ez a két lány nem adta fel, hogy nem adtunk nekik pénzt, fogták maguk, s egyik egy darab csokival megcélozták a levesem, első próbálkozásra elvétették a célt, de másodikra sikerült... nem mondom, hogy kinek volt akkor már kedve enni?! aztán nem nyugodtak meg, hiába lépett fel határozottan az évfolyamtársam, a két tizenéves csaj vele is szembe állt. de ennyivel nem érték be, hogy csokival édesítették a savanykás levest, mikor ismételten elmentek mellettünk, az akkor már használhatatlan levest megspékelték egy kis cigaretta csikkel. s persze sehol senki, aki esetleg felléphetett volna ellenük. aztán utánuk jött egy pöttöm kissrác, ugyancsak kérte az ötven banit, majd ezután jött egy nagyon gusztustalan nagyobb fiú, s az is kéregetett. kinek volt étvágya ilyen alakok mellett enni, mert a barátnőm is félretolta a tányérját, pedig az övét nem is fűszerezték ennyire egzotikusan, mint az én levesem.
ilyen világban élünk... egyszerűen enni nem hagynak a romák, s senki nem tesz semmit ellenük... fényes nappal verekednek, köpködnek, nem hagyják élni a civilizáltan létező embereket. eddig semmi komolyabb bajom nem volt velük, de ma... sikeresen feltették az i-re a pontot nálam, sikerült kivágni a biztosítékot egy életre... előttem elásták magukat... csak azt nem tudom, hogy hogy engedik meg ezt a luxust, hogy a híres Bólyai utcában fényes nappal ilyen dolgok történjenek meg?! szép kis város ez a Vásárhely... csak azt nem tudom, hogy abban a polgármesteri hivatalban az a sok ember mivel tölti a drága időt, hogy nem törődnek ezekkel a kolduló figurákkal, vagy a rend őrének mi a feladata????

kezdődik...

megkezdődött... kicsit másképp, kicsit érdekesebben, kicsit magyarabbul... végre egy év, mikor nem a román zene peda szerepel, hanem a magyar tagozat is összeszedte kis lelkes csapatát, s ismét KösziQuartet koncertet hallgathattunk. s jól esett... bulis volt, lelkesedtünk, tapsoltunk, s nevettünk nagyokat, hogy milyen egy arcok ők négyen:) szóval megkezdtük. eddig ez volt a legérdekesebb évnyitó, több nyelven felolvastuk Arisztotelész írását, jó kis hangzavart keltve, megnyílt az új könyvtárunk, vannak új termeink... fejlődünk.
aztán megismerkedtünk az órarendnek nevezett papírlapokkal, s egész tetszetősnek ígérkezik, már csak akkor lesz tökéletes, ha így is marad, vagyis betartja mindenki azt, ami oda le van írva... így talán év végére még lesz bennünk is egy kis élet, s nem mosogatórongyokként megyünk haza szüleinkhez, akik aggódva nézik, hogy mennyire rosszul néz ki a gyerek, s mennyit alszik... ez egy megfelelő órarend, mindenki tartsa be, s akkor lesz időnk mindenre... s nem lesz az, hogy a körmünkre van égve a gyertya... nehéz év lesz a mostani, de annyian mondják, hogy hamar eltelik, hogy hinnem kell nekem is lassan a szavakat. levizsgázgatunk, leállamvizsgázunk, aztán van aki vissza jön, s van aki másfelé veszi az útját... de most a legfontosabb az, hogy eredményes évet tudjunk majd magunk mögött... s ezt úgy lehet a legjobban elérni, ha folyamatosan dolgozunk, s szabadidőnket se veszik el tőlünk... előre III.év... lesz még így se, s úgyis jó lesz...

keserves

itt vagyok... de most azt érzem, hogy Vásárhely pont akkora, amekkora az üresség bennem... nem találom a helyem, egyszerűen azt érzem, hogy ez a város már nem az, ami az elmúlt három évben volt... sose éreztem ezt, hogy nem szívesen jövök vissza, s eddig sose volt ezzel gondom, hogy nekem való-e ez az egész? de ez az év amúgy is elég fura volt, már nem is kellene meglepődjem ezen... pár dolognak tudom az okát, de vannak amiknek nem találom...
azt tudom, hogy miért ennyire nehéz visszajönni... mikor az ember a szívét egy másik városban hagyja, akkor semmi se könnyű... gyönyörű volt az elmúlt két hónap, néha nem is tudom elhinni, hogy ez velem történik, s nem győzök hálát adni az égnek az elmúlt pillanatokért. s most, hogy itt vagyok X kilométerre, kicsit félek... félek attól, hogy vége lesz... nagyon fájdalmas veszítés lenne... igyekszem elhinni, hogy egy év hamar elrepül... s ahogy egyik legjobb barátom mondta: ha ezt kibírjuk, nem lesz előttünk akadály...
az egyetemmel kapcsolatosan, hát eléggé nagyot esett a lelkesedésem, s még mindig zuhan... kíváncsi vagyok hogy még meddig? abban biztos vagyok, hogy az egyetem utáni mesteris évek eldőltek, hogy merre mennek majd tovább, csak lenne már tavasz... sose vártam ennyire a tavaszt mind most:-?
elég keszekusza gondolatok cikáznak bennem, így pontot teszek első harmadéves színészhallgató bejegyzésem... várom, hogy hétvége legyen:) sikeres évet mindenkinek...

kiruccantam...

ma felugrottam Vásárhelyre, hogy elmondjam egy néninek, hogy igen kezicsókolom, kérek szépen bentlakást, s hogy miután kitöltöttem egy kötelezően ki kell tölteni papírlapot, s lefizettem X összeget, kaptam két kulcsot, egy ágyat, egy asztalt, s egy fél szekrényt. s mindezért csak úgy viccből felléptem Vásárhelyre, hogy hát mielőtt ismét fel költöznék, szagoljak bele az ottani levegőbe, hogy nem-e változott valami azóta, hogy eljöttem. aztán mindennek a tetejében, mint középsuliban, beosztották, hogy ki-kivel lakik... egyetemisták vagyunk, dadát nem akarnak rendelni mellénk? s így az egész nyári egyeztetés, meg az egész nyári lakjunk együtt mindenáron akció, semmire nem volt jó, mert meghiusodni látszik, s ez engem kiakaszt, elkeserít, s az amúgy se jókedvű visszaköltözésem mellé, adott még egy pofont... nesze, kezd el az évet... kiábrándító ez az egész helyzet. eddig voltak olyan gondolatok, amik megkönnyítették ezt a sose volt még ilyen nehéz kezdést, de most azok is esnek ki a kezeim közül... egyetem... a torkom szorul össze ha rá gondolok...
na, de ne csak panaszkodjak, vannak azért szép pillanatok is az életemben, amiket Neked köszönhetek... s amikre majd jó lesz gondolni, mikor nem lehetek melletted... remélem ez egy röpke év lesz, s hamar a végére érek, mert a kezdés az nem a legbíztatóbb... s még egy estém van... s akkor... most úgy vagyok, mint ahogy a Kistehén Tánczenekar énekli: lassítanám az időt ha tudnám, de bizony azt már nem lehet... de egy valamit lehet, s amit lehet, azt meg is teszek: nem eljátszani azt a kevés bizalmat, amit kaptam, hanem mellé még legalább kettő marékkal tenni...

sokszor nem az a fontos, hogy hol vagy és mit teszel, hanem az, hogy mindezt ki mellett...

neked...

igen, szeretem. tovább nem akarok tiltakozni ez ellen, tovább nem akarom magamba fojtani azt, aminek ki kell, hogy jöjjön. egyszerűen fontossá vált számomra röpke egy hónap alatt. sikerült belopnia magát a szívembe, és jó mélyen rakott fészket magának ez az érzés. minden gondolatom körülötte forog. ha nincs mellettem, a hiányát semmi nem pótolhatja, érzem, a nevem biztonságban van a szájában... ha rá gondolok, a szívem gyorsabban ver, s mikor este őt várom, s megszólal a telefonom ezer meg ezer pillangó kel szárnyra a hasamban, s addig járják táncukat, míg nem érzem két ölelő karját a derekamon. s akkor megszűnik a külvilág, a ma problémája meg a holnap gondja, csak Ő létezik. s érzem: minden, amit csak adhatok, az övé. s minden titok, varázs, játékosság, öröm, belőle fakad, s minden fájdalom, szomorúság és bánat mellette vigaszra talál. biztonságban érzem magam mellette, amiről eddig nem is tudtam, hogy ennyire fontos és jó érzés, hiszen eddig mindig harcolni akartam, hogy erősnek lásson a világ. most ez nem fontos, s ez nem azt jelenti, hogy gyengének érezném magam, hanem egyszerűen "megszelídültem". aki ismer, érti miről beszélek. de nem ilyen rózsaszín minden, vannak dolgok, amik még mindig nehezemre esnek, de igyekszem. még mindig nehéz arról beszélnem amit érzek, talán azért, mert még számomra is fura ez az erős érzelemdömping. amit meg nem tudok elmondani, igyekszem éreztetni, mert azt tudom, hogy néha az igazi érzés a szavakon túl lakik. s hogy van-e negatív oldala ennek az érzésvilágnak? hát azt kell, hogy mondjam nem negatív, de van: mikor szeretsz valakit, akaratlanul rettegsz attól, hogy elveszítheted, hogy csalódsz. ez alól én se vagyok kivétel, igen, félek.
hogy őszinte legyek, nem tudom mi az a szerelem, s nem is akarom megfejteni, nem vagyok arra hivatott, de azt érzem, hogy ha létezik szerelem és szeretet, kölcsönös elfogadás és megbecsülés, akkor mi jó úton haladunk efelé az állapot felé. s hogy miért? mert talán egy kicsit hasonlítunk.

reggelek...

mikor reggel ismét búcsút intett, mint egy sünmalac, morogva zárta vissza a kaput, s végig morgott magában. vajon a mormoták morognak? ez a kérdés futott át az agyán, de aztán ment és morgolódott tovább: utálom mikor elmegy... utálom mikor nincs itt... aztán visszamászott az ágyába, magára húzta a takaróját, és szimatolni kezdett, aztán megtalálta, és belefúrta az arcát a párnába... legalább az illata az itt maradt, gondolta kicsit jobb kedvűen, de azt az őrülten tud hiányozni érzést ez se tudta kitölteni. élete legszebb perceit tölti karjaiban, s mindennél magányosabbnak érzi magát, mikor nincs mellette. s ilyenkor mormotasága cserben hagyja, mert nem bír elaludni... hiába igyekszik, nagy az ágy, hideg van, nem találja a helyét... minden baja van, csak aludni ne kelljen... aztán valahogy összegömbölyödik, s behunyja a szemét, s nagy elhatározással átengedi magát az álomnak. s ott mormota kezét mackó mancsba fogva szalad a zöld mezőn, sárga virágok közt a vörösbe...

22 s jónéhány évvel ezelőtt...

szeptember 21. aki nem tudná, ma van az őszi napéjegyenlőség, ha ma jó idő van, akkor jó bortermés várható, ez az év 265-dik napja. mai nap ünneplik a magyar dráma napját és a nemzetközi békenap is ma van. aztán szeptember 21-én történt, hogy Mária Terézia kihirdette a jezsuita rend feloszlatását elrendelő pápai bullát. aztán ezen a napon született többek közt gróf Széchényi István, Sinkovits Imre, s még ki tudja hányan, akik nem ilyen híresek mint ők. én fejből tudok négy ilyen személyt, csak róluk nem szól történelem, őket nem ünnepli meg egy egész világ, egy egész nemzet, csak a barátok meg a család, de talán ez mindennél többet jelent...
1987. szept.21. délután egy kislány sírt fel a csíkszeredai dombtetőn álló kórház szülőszobájában, egyik lábától felemelve mutatták meg anyukájának, aki addig nem engedte, hogy elvigyék, mielőtt ő nem látta, nehogy egy másik gyereket hozzanak vissza neki. aztán ahogy teltek az évek, a kislány mindig azt mondta, hogy őt egy eltévedt gólya hozta, mert azzal bosszantották, hogy a gólyák már el voltak menve ilyenkor. s akkor a kislány elmagyarázta, hogy az nem úgy volt, mert hát az egyik gólya lemaradt a társaitól, s lepottyantotta őt a kórházba, s akkor gyorsan repült a társai után, szóval nem holló, s nem varjú, s nem valami rusnya fekete madár hozta őt az anyukájának, hanem egy gólya.
ennek ma már 22 éve... reggel óta szól a telefonom, s jönnek a jókívánságok. 22 év... akárhonnan nézem, 22... ez szép... se véníteni, s fiatalítani nem lehet ezt a kort... köszönök minden jókívánságot, mindenkinek aki rám gondolt... jól esik az a tudat, hogy szeretik az embert, s vannak barátai, akik nem felejtik el ezt a napot... habár én nem vagyok oda a szülinapokért... azért igyekszem elviselni, s úgy élni ezt a napot is, mint minden mást, egyszerűen csak egy nap, a hétből... s ha kívánhatnék valamit, s az teljesülne... akkor azt kívánnám, hogy legyen este, s álljon meg az idő... de ez tudom, hogy... sajnos... de azért lesz este, csak az idő nem fog megállni...

furcsa, de valós

lassan vége a vakációnak, s újra menni kell, de... előttem áll a harmad év, s én olyan furcsa dolgokat érzek, eddig sose volt olyan problémám, hogy minek is csinálom ezt az egészet? de most egyre többet gondolkodom ezen. egyre többször fordul meg a fejemben, hogy tényleg nekem való ez az egész dolog? tényleg ezt szeretném csinálni elkövetkező éveimben? és minek megy a rovására, ez a nagy színházasdi? s kinek csinálom? egyre több kérdés röpköd a fejemben, amikre választ adva egyre inkább azt érzem, hogy nem, nekem nincs szükségem erre az egészre. arra, hogy ismételten ne legyen lehetőségem beosztani az időmet, arra, hogy ismét azt érezzem, hogy feleslegesen vagyok ott, semmi látszata a munkámnak stb.stb.stb. még egy év eltelik, de a mesterin nagyon töröm a fejem, mert nem tudom, megérie, hiszen ha már diplomát szerzek, azzal pénzt is szeretnék keresni, dolgozni szeretnék, hasznosnak szeretném érezni magam, mert a hasznosság a lételemem. s ebben a szakmában... nemigen látom a jövőt, csak munkanélküliként. nagyon szép hivatás, de csak akkor ha gyakorolhatod is, hanem... hanem csak kínlódás egyik napról a másikra. na, nem baj, egy év alatt sokminden változik, kiderül minden ami most még homályba burkolózva várja a napsütést. életem legnehezebb évkezdése előtt állok. nem lesz könnyű... de összeszorított fogakkal ezt is túlélem, mint annyi minden mást eddig. legalább bentlakásom van, s kedvenc Bogyós szobatársamnak is, így... leállamvizsgázgatunk szép csendesen... harcra fel

ne engedd

igen... nem... igen... nem... ez a két szó kergetőzött egész nap a fejében... nem tudta eldönteni, hogy mi lenne a jobb megoldás, mert hát... s mégis... tudta, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy szeressen, s szeretve legyen, most nem, mert... s mégis megtörtént: szeret, méghozzá egyre jobban... nem gondolta volna, hogy érezheti még ezt a hőhullámot, ezt, amit akkor érzett, mikor tudta: úgyse lehet belőle semmi, s mégis: képes volt évekig reménytelenül szeretni: első szerelem. akkor azt gondolta, sose lehet már azt az érzést felébreszteni, annyira behintődött a feledés porával, mert fájt az emlékezés minden egyes alkalommal, mikor látta... volt benne valami megmagyarázhatatlanul vonzó, s még mindig benne van, de már hozzászokott. s most ez a régi érzelem erőre kapott, de nem ugyanaz a célszemély... s mégis, ugyanaz a perzselő szenvedély... lehet ilyen? úgy tudta, hogy az érzelmek azok sose egyformák... mindig kopnak egy kicsit, ezért a legemlékezetesebb az a bizonyos első szerelem... ez nem az első... s mégis: ugyanolyan erős. de nem szabadna... igaz az, amit ír róla a csillagjegyjellemző: a csalódások kimérté teszik. de most az sincs sehol. bizalmatlanná válik: annak sincs semmi nyoma... mi lett vele? hova tűnt a józan esze? nem veszett el, mert néha előbújik, s akkor kezdődik az: igen... nem... igen... nem.... játék. mit várhatok el tőle? nem, azt nem, semmiképp, mondja magának, és beleharap alsó ajkába, mert... nem várható el, hogy várjon... várt már eleget... én csak azt szeretném, hogy boldog legyen, annyira fontossá vált, hogy mindennél előrevalóbb az ő boldogsága, fogalmazza meg magának, s akkor csendesen megszólal valaki: s ha veled boldog igazán??? á, nem... nem lehet. miért? nem gondolod komolyan ezt se? de... DE IGEN... talán semmit nem gondoltam rég ilyen komolyan, mint ezt... akkor meg? mitől félsz? a csalódástól... megriaszt ez a régi érzés, s ez a ragaszkodás... szép ez az egész... túl szép... nagyon jólesik, hogy felfelé haladok... de fájni fog ha leesek... pedig még nem vagyok magasan... akkor mássz tovább, s ne engedd el a kezét... ne engedd el a kezét... ne en-gedd el a ke-zét... a kezét... ne... engedd................................................................

régi emlékek, új év...

ma megkezdte... arra ébredtem, hogy nagy lázban ég az egész család... pakolunk. nem engem, az öcsémet, aki eztán városlakó lesz... megkezdi kilencedik osztályos életét... s valami nosztalgikus hangulat lett úrrá rajtam... ezelőtt X évvel, én is elmentem itthonról, de nem csak Udvarhelyig vitt az autó, hanem Kolozsvár központjáig meg se állt, ott egy nagy barna épület előtt lefékezett, ami olyan magas volt, hogy a kis kilencedikes Saci nem látta a tetejét, bement a nagy kapun, amit alig bírt kinyitni, s felment a tetőtérbe, ahol a bentlakási szobában már ott voltak a szobatársjelöltek... aztán így lettem én Kolozsvár diákja... milyen furcsa volt, anyukám beült az autóba, és eljött, s én ott maradtam az óriás épület előtt. nem is tudom, hogy örültem-e a rám szakadt szabadságnak, vagy valahol fájt, hogy el kellett válnom... azt tudom, hogy nem bánom, hogy odáig mentem, de ha ma tehetném, valószínű, hogy Udvarhely jobban megfelelne azoknak a céloknak, amiket egy középiskolai periódusnak szolgáltatni kell. Udvarhely líceumi város, a legjobb hely a szárnypróbálgatásoknak, innen aztán lehet menni tovább, nagyobb városokba, de ez a legmegfelelőbb hely az első lépések megtételére. sajnos erre én csak tizenegyedikesen jöttem rá... és így életem legszebb két évét töltöttem ebben a kisvárosban... itt értettem meg azt, hogy mi is az a középiskolai életmód, és mennyire fontos, hogy ezeket élvezze az ember. Kolozsváron ez sose adatott volna meg.
s most az öcsém tanult az én hibámból, s biztos vagyok benne, hogy élete legszebb négy évét fogja tölteni Udvarhelyen. én még mindig mosolyogva gondolok vissza azokra az évekre... milyen szép is volt. s most lassan ismét megyek Vásárhelyre, már negyedik éve, és azért se panaszkodhatom, hogy nem szeretem, hisz Vásárhely az én városom, csak... a szívem az nagyon jószívvel maradna itthon, szíve választottja közelében, de...menni kell sajnos, de valószínű gyakrabban jövök majd haza... ha... és remélem ez a ha így is marad...
szóval, ismét megkezdődött egy új év, csak az emlékek a régiek... és ez így jó... minden véget ér egyszer, s mennyire bánjuk majd, hogy nem éltünk az életadta lehetőségekkel... használjunk ki mindent, mert ritka az a sohavisszanemtérőalkalom, ami visszatér...

néha csak azt szeretném, hogy.... máskor meg épp az ellenkezőjét...

csak egy kis...

nánánáná... szólt az ébresztő, mint minden reggel... 5:45... mennyire korán van, s mégis menni kell, mert muszáj. remélem tudod, hogy mától úgy döntöttem, hogy utálat tárgyává teszem a csengőhangod, mondta durcásan, amit egy forró csókot nyomot szerelme vállára. aztán a fejére húzta a takarót, nem akart felkelni, s őt se akarta elengedni. annyira utálta, mikor elment... de a kötelesség mindennél erősebb. csak még egy percet, könyörgött magában, csak még annyit, hogy hozzábújok, s azzal kelek is fel, esküszöm, fogadkozott csendesen önmagával. mindhiába... lassan felkelt, magára kapott néhány ruhadarabot, s morcosan kinyomta a saját ébresztőjét is, csendesen kinyitotta az ajtót, s a hideg szellő az arcukba csapott. ilyenkor minden olyan csendes, mintha a nyugalom szigete lenne ez a kis hely. még a nap nem borította el fényével a világot, a pislákoló félhold még magasan az égen jár... ősz van, később kel a nap, és korábban nyugovóra tér... még az évszak is az elválásnak kedvez. csendesen ballagnak a csillagok alatt a kapuig, lábuk alatt a vizes fű, mint a vörös szőnyeg, felfogja lépteik zaját. néha egy-egy bagoly szól bele a csendbe, aztán ismét csak az a mérhetetlen csend. a kapuban, mint már annyi reggel, ismét... két kezébe fogta lágyan a fejét, s annyira forrón csókolta meg, hogy talpuk alatt a vizes fű megszáradt, aztán még egyszer a szemébe nézett mélyen, szorosan hozzásimult: menj be szépen, nehogy megfázz, és egy nagy cuppanós a homloka közepén, azzal elindult vissza a meleg szobába. bebújt a takaró alá, ami még őrizte a két test melegét, de olyan hatalmas volt így az az ágy, s olyan hideg, s a másik párnán csak egy kis gödör meg az a csábító illat jelezte, hogy nem álom volt, hanem valóság... az éjszaka tényleg aludt ott valaki.
nehezen jön el ismét az álom, így egyedül minden nehezebb, gondolta, az az érzés ami bennem lobog, ha rá gondolok... sose szeretném elveszíteni se őt, se az érzést... gondolta, aztán már csak az álom, amiben ismét odabújt ahhoz a két ölelő karhoz, amiben tudta: nincs olyan baj, ami itt meg nem szűnne...

hiány

furcsa dolog történt velem... a laptopom, ami nem is tudtam, hogy ennyire hozzám nőtt a hónapok során, három napra feladta a szolgálatot, így orvoshoz kellett hogy vinnem. vagyis az orvos házhoz jött, csak hát gyógyíthatatlannak bizonyult, így elvitte magával a kórházba. három napig feküdt szegény a kórház beteg asztalán, s várta, hogy meggyógyuljon. nem sertésinfluenza, nem madárinfluenza volt a baj okozója, hanem az, hogy annak idején, nem volt helyesen kezelve, félre kezelte egy rossz doktorbácsi, aki azt hitte ért hozzá, de nem értett... (ebből is kiderül, hogy a suszter maradjon a kaptafánál). de most jó doktorbácsihoz került, aki minden bajából kigyógyította, s megállapította, nagyon okos kis lapim van, s megérdemli, hogy szeressem.
de az a három nap míg nem volt velem... hát az elég elviselhetetlen volt. még szerencse, hogy az egyik estém kitöltötte egy hatszáz oldalas könyv, amit csekély tíz óra alatt kinyírtam, aztán másnap este volt sok ölelés és kedves szó, s így az is hamar elrepült. aztán hazahozták... mikor megláttam olyan boldogság költözött a szívembe, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányozhat egy gép... na, de aztán mikor leültem, hogy jobban szemügyre vegyem, kiderült, hogy nem az én lapim.... olyan más volt... más OP rendszer, az általam annyira megkedvelt Vista, sehol nem volt, helyette ott tündökölt egy nagyon cuccos XP... fura, gondoltam, aztán elkezdtem a barátkozást az új rendszerrel. lassan megy, de sikerülni fog azt hiszem, a lényeg, hogy ismét lélegzik ez a drága masina, s érezhetem, hogy sose vagyok egyedül, hisz összeköt azokkal az emberekkel, akik nincsenek velem.... még hosszú órák kellenek, hogy a régi pompájában tündököljön, de igyekszem olyanná varázsolni, amilyen fénykorában volt....

egy film alapján... szeretlek...

megnéztem egy filmet, nem szokásom reklámozni az általam látott filmeket, mert nem egy az ízlésünk, most se teszem, csak olyan érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem, amiket muszáj leírnom, kénytelen vagyok kiírni magamból. ez nem mással, mint a szerelemmel, szeretettel kapcsolatos. olyan könnyen kicsúszik a szánkon ez a szó: szeretlek, s nagy ölelések meg csókok közepette képesek vagyunk elhinni, hogy úgy is van. igen, lehet, hogy azt képzeljük, hogy szeretünk, mert jó érzés vele lenni, mert azt érezzük, megtaláltuk azt az embert, akinek a kezébe adnánk az életünk, de ennek ellenére... túl könnyen dobálózunk szavakkal, anélkül, hogy belegondolnánk, hogy de meddig szeretjük? amíg ki nem derül róla, hogy ezt se tudjuk elviselni szokástárából, az is nagyon irritál stb. stb. és ezek csupán a kisebb gondok. azon gondolkodtunk-e el valaha, mikor ezt a bűvös szót kimondtuk, hogy és ha kiderülne róla, hogy halálos beteg? vagy ha egy szerencsétlen balesetben elveszíti valamelyik végtagját, mozgásképtelenné válik, vagy ami a legrosszabbak közé tartozik, értelmileg is megomlik, akkor is szeretjük majd? akkor is azt érezzük, hogy csak vele lennénk képesek boldogok lenni? akkor is mellette maradnánk, mert az a szeretet tényleg őszinte és mély? vagy azt mondanánk, hogy szeretlek, de bocs, ezt nem vállalom veled, túl fiatal vagyok én mindehez, s azzal leakasztanánk a kulcsot s végleg eltűnnénk. meddig tart az igazi szerelem? s hányszor tudjuk megélni annak minden pillanatát? s mennyire kopik a szó varázsa? vagy meddig tudjuk megőrizni anélkül, hogy veszítene varázsából? ezek olyan kérdések, amik nem várnak hangos választ, csupán magunknak adjuk meg, s akkor talán ritkábban mondjuk ki a varázsszót. s ha nem mondjuk ki, az nem azt jelenti, hogy nem létezik... nem hallani kell, érezni, néha az sokkal többet számít. a szavak hazudhatnak, de a csendben fogant érzések sose.

folyton csak beszélünk, beszélünk, beszélünk. néha olyan jó lenne csendesen és okosan hallgatni, ahogy lélegzünk, s ahogy egyszerre ver a szívünk... a csend halk társ, de olykor-olykor sokat elmond a titkokról, amik benne fogannak.

őszelő

eljött ez is... eltelt két hónap, még hátra van egy. s ez az egy nem más, mint az én hónapom. SZEPTEMBER... az a szeptember, amikor egyik délután megláttam a napvilágot, s egyik lábamtól felemelve megmutattak anyukámnak, hogy tessék, ez a lánya. igen az a szeptember, amiben 12éven keresztül megkezdtem az iskolát, s az a szeptember, ahol minden évben eggyel több lesz életem évszámainak összege. szeptember... valami ismét elkezdődik, sokan azt mondják, hogy nem a kezdet, hanem a lassú leépülés hónapjainak első fázisa, de én nem így látom. szeptember számomra a színek kavalkádja, a természet ünneplése, hiszem ilyenkor a legszebb. olyan mint egy lakodalmas menet, felülről nézve: sok szín, gyönyörű ruhák, pompa és káprázat. tavasszal minden kizöldül, virágzásnak indul, de a zöld annyira erős, hogy a színeket mind magába szívja, holott szeptember kezdetével minden kezd a szivárvány színeibe öltözve ünnepelni. ünnepelni, hogy ismét sikerült teremni, ismét megmutathatta erejét a természet, s ellátta minden jóval a föld embereit. a falusi szorgos lakosság elindul ki a mezőre, betakarítani az egész nyáron át ápolt, gondozott termést.
elkezdődött egy újabb hónap, aminek végén én ismét összecsomagolok s elmegyek a nagyvárosba. de addig még eggyel öregebb leszek, s talán boldogabb is. de ez még várat magára. addig is élvezem ezt a gyönyörű szeptemberi napot, szellőt, esőt, felhőt, természetet. kihasználom a pillanat adta lehetőségeket, amíg még megtehetem.

összehangolódás

egész nap az ágyon hevert, sehol nem találta a helyét, kedvetlen és mogorva volt. az okát nem tudta, egyszerűen azt érezte minden és mindenki az ellensége, s semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy mindenki hagyja szépen békén. hagyják, hogy üljön egymagában, gondolataiba merülve, s törje a kicsi buksiját azon, hogy mit is kezdjen magával. azonban azok, akik szerették, nem engedhették meg neki, hogy így búslakodjon. próbáltak mosolyt csalni szája szélére, de mindhiába. pedig mutattak neki a kedvenc autójáról képet, mondtak neki vicces dolgokat, de annyira elvolt a saját problémáival, hogy észre se vette, hogy poénnak szánták az elhangzott szavakat. szóval: maga alatt volt két méterrel. ott ücsörgött két méterrel maga alatt, s tudta, hogy egyetlenegy ember lenne képes kimozdítani ebből az állapotból, elég lenne egy szó, s jobb kedvre is derülne. s ahogy ez megfogalmazódott lelassult agytekervényeiben, mintha varázsló lett volna a közelben, s meghallotta volna a suttogó gondolatokat, megszólalt a telefonja. s mint kiderült, az az egyetlenegy ember is hasonlóképpen unta elfoglaltságát. talán ha egymás mellett lehettek volna, nem érezték volna ezt a nagy hiányt, ezt a nagy űrt ami gyökeret vert zsigereikben, s ami miatt ennyire kívánták a másik társaságát. talán rokon lelkek? vagy csak egyszerű megérzés az egész? minek köszönhető ekkora egymásrahangoltság? ki felelős mindezért? furcsamód nincs válasz ezekre a kérdésekre, s ez így jó. nem is kell megválaszolni, egyszerűen hagyni kell, hogy átjárjon az a kellemes meleg, ami a gondolatával jár.
szeretek így melegedni, s gondolom nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel:) ha a szívben beindul a kandalló effektus, lehet bármilyen hideg, a test nem fázik...

társasjáték

hm... mennyire furcsa ez az élet. különösen alakulnak emberi sorsok, érdekesen haladnak emberek az élet adta ösvényeken, összehoz egy-egy fuvallat, aztán jön egy vihar, s ismét elszakadunk egymástól, aztán remények nélkül haladva teszünk ezt-azt, aminek eredményeképpen, rengeteg reményt kapunk ajándékként. rengeteg boldog pillanatot, millió meg millió kellemes beszélgetést, estéket betöltő öleléseket, na meg persze mosolyt csalogató tetteket. s egyszerűen nem tudjuk mivel érdemeltük meg ezt a sok jót, s a félelem, hogy egyszer arra ébredünk, hogy mindez már nincs, óvatossá tesz bennünket. csak lassan  tesszük meg a szelídítéshez szükséges előkészületeket. lépésről-lépésre öltöztetjük ünneplőbe a szívünket, mert félünk, hogy hamar feketére kell váltani az ünneplőt, s az akkor nagyon fájna, hogy ismét megszűnt valami, ami fontossá kezdett válni számunkra. ez az óvatosság kimérté tesz bennünket, s akkor attól kezdünk félni, hogy emiatt kell gyászruhát ölteni, mert lassan haladunk a cél felé. sose tudjuk, hogy mi lenne a legmegfelelőbb megoldás, mi lenne a legjobb döntés a jövőnkkel kapcsolatosan. 

 én lassan megtanultam valamit: nem kell törődni azzal, hogy nem fogadnak el olyannak amilyen vagy. egyszerűen türelem kell az ismerkedéshez, türelem kell ahhoz, hogy megértsd önmagad és a benned szunnyadó érzéseket, hogy majd a legőszintébben tudd azt kinyilvánítani. s idő kell ahhoz, hogy más is feltárja a benne lakó érzelemtérképet. ez olyan mint egy társasjáték, te gurítasz és lépsz, én gurítok és lépek, annyi különbséggel, hogy ennek nincs versenyszelleme, és a cél az számomra te vagy, s számodra én. vagyis el kell jutnunk egymásig, s minden lépés egy milliméternyi terület feltárása a benned lakó tulajdonság és érzelemhalomból. s csak a tiszta, csalás nélküli játszmának van eredménye, ezért én azt mondom, hogy játékra fel.

      én elkezdtem, s nagyon boldoggá tesz minden pillanat, amit ezzel a társasozással tölthetek. remélem elérem a célt, s a játékostársam úgyszintén. életem legszebb pillanatait élem meg mellette. kívánom, hogy mindenki akadjon egy olyan partnerre, akivel ennyire boldogan tudja játszani ezt a játékot, s meglátja mennyi öröm költözik a szívébe egy-egy lépés után. szóval: társasozásra fel!!! de a játékszabályt ne feledjük: őszintén, becsületesen, és tisztán. hanem nincs értelme elkezdeni, mert a neve játék, de az eredménye valós, és akik játszák azok érző emberek. ne játszunk mások érzelmével, csupán azért mert hajt a játékosszenvedélyünk, mert nekünk is fájna, ha egy ilyen szenvedélyhajhász csapdába beleesnénk.

kint tombol az ég, bent csendes a lét, üres a magány, sivár a lélek...

hatalom

mindig is utáltam azt az embert, aki úgy gondolta, hogy az alkohol megoldja a problémákat. azt az embert, aki gyenge, s mikor iszik s elborítja az agyát az alkohollal vegyített vér, azt hiszi, hogy mindent megtehet. még hogy részeg ember igazat mond... a részeg ember azokat a sértéseket mondja ki, amiket józanon nincs bátorsága megtenni, mert gyenge. az elmúlt hetekben, napokban volt szerencsém találkozni részeg emberrel, s láthattam, hogy keríti hatalmába az alkohol az agyat, s hogy veszíti el józan eszét, s tesz olyan dolgokat, amiket józanon sose lenne képes megtenni. láttam alkesz embereket, akiknek minden boldogságuk az, hogy vérüket alkohollal oldják, s lassan több alkohol van a testük hálózataiban, mint vér, s akik ezzel kelnek, s ezzel feküsznek. láttam, mennyire gyengék és sebezhetőek ilyenkor, mennyire ki vannak szolgáltatva a környezetüknek, mennyire magatehetetlenek. megtapasztaltam, milyen gyenge az ember a józan esze nélkül, mint egy csecsemő, aki segítségre szorul, hogy életben maradjon.
láttam olyant, aki részegen olyan dolgokat vág az emberek fejéhez, amik közel se állnak az igazsághoz, csupán az ő agya által elferdült világ kreálmánya, s ezzel könnyeket csal azok szemébe, akik igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni. láttam, hogy az alulértékeltség mennyire kibukik ilyenkor az emberből, s emiatt is más a hibás. mást hibáztatnak a saját magunk el nem fogadásáért. láttam, hogy hárít minden problémaforrást másra, hogy bizonygatja, hogy ő jó, s mindenki más szemét állat, s csak a haszon hajtja. láttam, hogy utáltatja meg magát olyan emberek előtt, akik fel kellene nézzenek rá.
aztán szerencsém volt olyan esettel is összefutni, ami az előzőnek a legdurvább változata. mikor kiakad az agy, s nem önmaga kontrollja, csupán bábu, amit az alkohol motorja mozgat. s mikor ismét az agy lesz az úr, mintha amneziátorok jártak volna nála, semmire nem emlékszik, vagy nem akar emlékezni?! nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hiába az ember a teremtés koronája, az alkohol mindennél erősebb, ha mértéktelenül a fogyasztóivá válunk. olyankor kibújunk emberi határaink közül, s olyan dolgokat teszünk, amiket józanon megbánunk, de akkor már késő. felejteni nem olyan egyszerű, mint részegen kígyót- békát rákiáltani a körülötted állóra. egy ilyen emberre nemigen hiszem, hogy büszke lesz valaha is a gyereke, felesége, barátja, szülője. egy ilyen ember sajnálni való, s nem arra, hogy büszkélkedjen vele bárki is.
én azt mondom, így huszonegynéhány éves fejjel, hogy ha iszik az ember, azt rágja meg csendes magányában, ne kerüljön vitás helyzetekbe, s akkor sok keserűségtől megmenti úgy magát, mint szeretteit. de az a legmegfelelőbb megoldás erre a problémára, hogy mértékkel fogyasztjuk, s akkor nem borulhat el az agyunk...
mértéktartás és teherbíróképesség ismerete... s talán kevesebb őszhajszál tündököl majd fejünk búbján.