lassan egy hete, hogy vásárhelyi lakós lettem ismét. otthon hagytam mindent, ami kicsit is fontos lett számomra, vagy ami kicsit is boldoggá tette az életem. itt vagyok ebben a ridegnek és üresnek tűnő, épületekkel díszített városban, s nem találom a helyem. üresnek és egyhangúnak találok mindent. csak tengődöm egyik napról a másikra, számolom a perceket, a pillanatokat, a napokat, s aggódom... most, hogy távol kerültem attól a személytől, aki boldoggá teszi minden pillanatomat, aki mellett önmagam lehetek, akitől annyi, hogy szia, mosolyt varázsol fakó arcomra, megmutatja, hogy mennyire is mély ez az érzés, vagy, hogy mennyire fontos, mennyire igaz, mennyire őszinte. s egyszerűen azt érzem, hogy ez a távolság, ez a pár nap, amit magam mögött tudok, bizonyíték arra, hogy nem csak a képzeletem játéka az, amit a szívemben érzek, hanem valós. s mert ennyire valóságos és egyre mélyülő bármi ez az egész, az aggódás kezd teret hódítani magának. hogy miért? mert a távolság magával hozza azt, hogy nem tudok mellette lenni, mikor szomorú, mikor problémája van, nem tudom megölelni, nem tudom meghallgatni és esetleg pár szóval segíteni neki...mert ugye ott van a telefon, de az... enyhe vigasz. mert nem tehetem, nincs rá módom... s ez bánt és aggaszt. de bízom benne, hogy a távolság ez esetben nem öli meg azt, amit érzünk, hanem elmélyíti... küzdeni fogok, hogy így legyen, minden nap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése