ma felugrottam Vásárhelyre, hogy elmondjam egy néninek, hogy igen kezicsókolom, kérek szépen bentlakást, s hogy miután kitöltöttem egy kötelezően ki kell tölteni papírlapot, s lefizettem X összeget, kaptam két kulcsot, egy ágyat, egy asztalt, s egy fél szekrényt. s mindezért csak úgy viccből felléptem Vásárhelyre, hogy hát mielőtt ismét fel költöznék, szagoljak bele az ottani levegőbe, hogy nem-e változott valami azóta, hogy eljöttem. aztán mindennek a tetejében, mint középsuliban, beosztották, hogy ki-kivel lakik... egyetemisták vagyunk, dadát nem akarnak rendelni mellénk? s így az egész nyári egyeztetés, meg az egész nyári lakjunk együtt mindenáron akció, semmire nem volt jó, mert meghiusodni látszik, s ez engem kiakaszt, elkeserít, s az amúgy se jókedvű visszaköltözésem mellé, adott még egy pofont... nesze, kezd el az évet... kiábrándító ez az egész helyzet. eddig voltak olyan gondolatok, amik megkönnyítették ezt a sose volt még ilyen nehéz kezdést, de most azok is esnek ki a kezeim közül... egyetem... a torkom szorul össze ha rá gondolok...
na, de ne csak panaszkodjak, vannak azért szép pillanatok is az életemben, amiket Neked köszönhetek... s amikre majd jó lesz gondolni, mikor nem lehetek melletted... remélem ez egy röpke év lesz, s hamar a végére érek, mert a kezdés az nem a legbíztatóbb... s még egy estém van... s akkor... most úgy vagyok, mint ahogy a Kistehén Tánczenekar énekli: lassítanám az időt ha tudnám, de bizony azt már nem lehet... de egy valamit lehet, s amit lehet, azt meg is teszek: nem eljátszani azt a kevés bizalmat, amit kaptam, hanem mellé még legalább kettő marékkal tenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése