mikor reggel ismét búcsút intett, mint egy sünmalac, morogva zárta vissza a kaput, s végig morgott magában. vajon a mormoták morognak? ez a kérdés futott át az agyán, de aztán ment és morgolódott tovább: utálom mikor elmegy... utálom mikor nincs itt... aztán visszamászott az ágyába, magára húzta a takaróját, és szimatolni kezdett, aztán megtalálta, és belefúrta az arcát a párnába... legalább az illata az itt maradt, gondolta kicsit jobb kedvűen, de azt az őrülten tud hiányozni érzést ez se tudta kitölteni. élete legszebb perceit tölti karjaiban, s mindennél magányosabbnak érzi magát, mikor nincs mellette. s ilyenkor mormotasága cserben hagyja, mert nem bír elaludni... hiába igyekszik, nagy az ágy, hideg van, nem találja a helyét... minden baja van, csak aludni ne kelljen... aztán valahogy összegömbölyödik, s behunyja a szemét, s nagy elhatározással átengedi magát az álomnak. s ott mormota kezét mackó mancsba fogva szalad a zöld mezőn, sárga virágok közt a vörösbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése