ébredés...

rengeteg füst, üvegek, jó hangulat, vidám arcok, szédülő fejek, élénkítő zene... aztán lassan minden elcsendesedett, csak a zene maradt meg, mint altató. lassan mindenkit elrepített az álom egy magasabb dimenzióba, ahol azzá válhatott ami lenni szeretett volna. volt aki párját átölelve úszhatott az álom meleg vizében, volt aki magányosan, abban reménykedve, hogy talán holnap este nem lesz már egyedül... ők is lefeküdtek, s az egyszemélyes ágy mintha franciaággyá nőtte volna ki magát, hisz a szerelem nem ismer lehetetlent. újra karjaiban tartotta, újra csak az övé volt, ölelhette, csókolhatta, érezhette, az a szerkezet, ott bent csak őérte dobog, újra. ezzel a vérpiros boldogsággal szívükben aludtak el. de Ő nem tudott elaludni, mert az agya tudta, hogy ennek holnap ismét vége lesz, holnap ismét megszűnik a varázs, ami kettejük közt felépült, s ismét a szürke hétköznapokban találja magát. hiába próbálta elzavarni ezeket a felhőket, nem sikerült neki, aztán jöttek viharosabb, sötétebb fellegek, s azok már más dolgokat suttogtak: honnan tudod, hogy ez a varázs valódi? honnan tudod, hogy az, akit most épp ölelsz, ugyanazt érzi amit te? honnan tudod, hogy ha elmegy, még hívni fog, jelentkezik, ír? honnan vagy te olyan biztos abban, hogy a szavai igazak? nem vagy te túl biztos a dolgodban?
miért nem hagytok aludni? suttogta csendesen, miért ültettek bogarat az ember fülébe? igazán szépen kérlek, hagyatok ebben a vérpiros szenvedélyben úszni még egy kicsit. ha fájni fog, akkor nekem fog fájni, de ne rontsátok el a pillanatot, könyörgöm... motyogta könnyező szemekkel. azzal elnyomta vizes szempilláit az álom. mikor felébredt, a szeretett arcot látta maga előtt, azt akiért az éjszaka könnyet ejtett... aztán integetés, ölelés, cuppanCsok, s a varázs oszladozni kezdett. elszállt a nap, nélküle. de a gondolatok csak nem nyugodtak... s mikor este semmi hír nem jött róla, újabb támadás következett, honnan... honnan... honnan tudod, hogy most nem mást tart a karjában, úgy ahogy az éjszaka téged tartott? forró patakokban megindult a könnyfolyó, s árkot mosott az összetört arcon... s akkor felcsendült egy dallam, ami álomország kapujáig kísérte... Nem jöttél túl korán, De időm az volt, Nagy komám lett És ültünk büfékben, Várva reád(...) Végül is mindegy is Tudtam, hogy nem is jössz Este csillag voltál Nappal meg fecske...