konzekvenciák

a tegnap, hogy teljen az idő, kiültem én is a híres padra. ott ültek a falu öregei, s beszélgettek. szeretek velük üldögélni, mert ha jó hangulatban vannak, olyan gyorsan száll az idő. amikor én is köztük vagyok, általában a híres neves szerelem a téma. a tegnap pont a volt kapcsolatom, meg, hogy mi van most akkor velünk. hát én ezt a témát kevésbé kedvelem, de illedelmesen válaszolgattam, s igyekeztem minél rövidebbre zárni a témát, hát nem sikerült. elkezdtek emlékezni, hogy milyen nagy volt a szerelem, s mennyire ragaszkodott hozzám, hogy a tenyerén hordozott stb. stb. erre én csak annyit mondtam, talán ez volt a baj. az is eszükbe jutott, hogy mennyi virágot kaptam, hogy mindig rózsával a kezében jött hozzám. aztán ebből kiindulva addig csűrtük csavartuk, hogy levontuk a konzekvenciákat: nem az a rózsa teszi boldoggá a kapcsolatot, nem is az a ragaszkodás, nem is az, hogy a tenyerén hordozzuk a másikat. a szerelem boldogsága valahol máshol van elrejtve, valahová a szavak mögé, a tettek alá, az érzésekbe. a virág a legutolsó dolog, vannak ennél sokkal fontosabb dolgok... aztán nagymamám megfogta a kezem, s azt mondta: na, ugye milyen vak a szerelem? akkor mennyire szeretted, s most... s mennyire igaza van. míg az úgynevezett szerelem betegségében szenvedsz, addig a melletted lévő embert tökéletesnek találod, ő az, aki... s mikor kezd gyógyulni a betegség egyre több hibát találsz, egyre inkább azt érzed, hogy hát ez nem az, aminek én elképzeltem. s akkor könnyes olvadás kezdődik, majd a visszafordíthatatlan visz'lát.
a szerelem tényleg fehér bottal jár, de enélkül mennyire üres és unalmas lenne az életünk? s ha elgondolkodunk, a szerelem érzését nemigen van érzés ami felülmúlja. tehát legyünk szerelmesek, sírjunk, nevessünk, hagyjuk, hogy a hullámok eltemessenek, de sose feledjük, ha véget ér, az csupán egy újnak a kezdetét jelzi előre. merjünk bátran szeretni.