rövid póráz...

az elmúlt napokban sokat gondolkodtam egy mondaton, amit olyan ember mondott, aki valamikor fontos volt számomra: túlságosan rövid pórázon tartottál... azon gondolkodtam, hogy mit takar ez a mondat, s hogy mennyire igaz, mennyire fedi a valóságot? tényleg ennyire hárpia vagyok, ennyire magamhoz láncolok embereket, s nem engedem, hogy levegőhöz jussanak? s kezdtem belebolondulni ezekbe a gondolatokba. tudom, hogy nehezen vallom be ha tévedek, de ha megbizonyosodom arról, hogy nincs igazam, nem szégyellem kimondani: tévedtem. de ezt a mondatot végiggondolva, nem tudok igazat adni, ha az én nézőpontomból vizsgálom az esetet. az van, hogy ha szeretünk valakit, állandóan attól félünk, hogy elveszítjük, ezt ha kimondjuk, ha nem így van. s nem feltétlenül a szerelemre gondolok, bármi ami fontos, ezt az érzetet kelti bennünk. s mivel emberként az elveszítéssel járó hiányérzettől rettegünk, ezért megpróbálunk vigyázni a számunkra kedves személyre.
a szerelemben azonban ez visszásan is elsülhet, hogy a túlzott ragaszkodás menekülési ingert vált ki a mellettünk lévő emberből. el kell tudni engedni, hogy megtudd vissza jön-e? ez nagyon nehéz, s fájdalmas kísérlet, de annál nagyobb a jutalom, ha visszatér. s ha megvizsgálom magam, úgy gondolom el tudok engedni, hogy aztán visszakapjak. s az, hogy ragaszkodom s félek, az annak a mutatója, hogy mennyire fontos az, aki miatt ezeket megteszem. minél jobban félek, annál erősebb az érzelem ott bent... annál szorosabb a szál, ami hozzá köt. tehát nem rövid póráz, nem hárpia, csak félelem és aggódás, mert ha van bizalom és őszinteség: nem beszélhetünk féltékenységről. s ha ezek nincsenek meg, akkor talán magába kellene tekintsen az ember, hogy tényleg azt érzi, amit gondol, vagy csupán önámítás az egész, mert aki fontos, azért aggódunk.