három gondolat, így indulás előtt

1. tudtam, hogy nem vagyok könnyű esete, de néha rájövök, hogy nagyon fárasztó tudok lenni. mindig úgy várom, hogy eljöjjön az a bizonyos pillanat, s mikor elérkezik, akkor olyan kedvetlenül indulok el. az okát még nem tudom, de... most is eljött az indulás pillanata, összepakoltam nagy kínlódások árán, s érzem, itthon kell hagyni a Zefelánt klubot, a délelőtti kávékat Szomorkával, az esti próbákat, Csíkos cicát, a nagy ágyat, a délutáni művelődést a padon. eddig ez töltötte ki mindennapjaimat, s egészen az életem része lett. s most valami új vár rám, valami, amit eddig élvezettel tettem, táborozás gyerekekkel, s sok emlékkel. most visszagondolva az első gyerektáboromra... arra a pár emberre, azokra az estékre... hát életem egyik legszebb időszaka volt, s hiszem, hogy ez is az lesz. csak ne kellene indulni, egyből bele kellene esni, s az akkor jó lenne.
2. ahogy kezdem felfedezni rejtettnek vélt tulajdonságaim rájövök: elég nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy engem elviseljen valaki, hisz néha én is megrémülök magamtól. az van, hogy mindig azt hiszem hogy, s közbe dehogy. s mikor nem látok tisztán, jön egy jóbarát, s elmondja mit lát rajtad, s hiába akarsz hazudni, nem csal a megérzése, jól érzi mi is van veled. s akkor hogy mond meg? nem akarsz a lelkébe gázolni, nem akarod megsérteni, de hazudni se akarsz neki. igazán nehéz az emberi kapcsolataidat haragmentesen fenntartani. s minél jobban igyekszem elkerülni a konfliktust, annál jobban beleesem. ilyenkor mindig eszembe jut a szomszéd néni mondata, ami szó szerint igaz. na, de majd megoldódik, csak őszintén. amíg ezt a szót nem hazudtolom meg, addig nem kell haragudnom magamra, jobb az egyenes út ilyen téren.
3. elég régen tűnődöm ezen, s mégse jutok megoldás közelbe. azon töröm az agyam, hogy ez a szerelem, ez mennyire osztódik. vagyis lehet úgyannyira erősen szeretni például a tizediket, mint az elsőt? vagy az első nagy szerelem nem múlható felül semmivel?! most úgy látom, az első nagy szerelem tényleg nem gyógyítható. annak az intenzitása óriási, s mindig szívdobogást okoz, ha látjuk. nekem legalábbis igen, így 8 év után is. hiába mondom magamnak, hogy gyerekkori rajongás volt, mert nem igaz. sokáig tartott, plátóian valóságosan plátói volt, s azóta se éreztem olyant, csak ahhoz hasonlót. így ebben a pillanatban azt látom, hogy igen a szerelem is képes kopni, így bánjunk csínján ezzel az érzéssel. s lehet, hogy most már nem az első nagy szerelemben égünk, vigyázzunk a mellettünk lévő emberre, mert lehet, hogy ő az igazi. s bármi is történjen: csak őszintén.
kalandra fel, Zefelánték csak bátran és kitartás, nélkülem is sikerül, csak ne adjátok fel. bízom bennetek. ha ti élvezitek majd, mást is magatokkal tudtok ragadni. s ha hamarabb nem, szombaton találkozunk.

rózsák vére

legújabb szerelmem: Republic: A rózsák vére.

a zene csodája, ami mindig meglep. hogy mennyire segítő hatással tud lenni néhány jól egymás mellé illesztett hang, betű!? egy fülbemászó dallam, egy kellemes hangzásvilág. mikor már nincs melletted ember, akire támaszkodhatsz, mert eleged van az egész világból, akkor a zene még mindig ott van mint mentőöv. s ha rábukkansz egy olyan dallamra, ami mosolyt csal az arcodra, vagy épp könnyet csal a szemed sarkába, akkor telitalálat. a zene tényleg csoda. s aki ezt műveli, igazán irigylésre méltó, valami olyant tud, ami szárnyat ad, ami vigasztal, vagy amire kiengedni a meggyötört ember a fáradt olajat.
én zenével kelek, fekszem. ha szomorú vagyok azért, ha jó a kedvem azért. s hogy most miért ez a kedvencem? nem azért mert szomorú vagyok, csak van benne valami, ami emlékeket ébreszt fel bennem. s magamra ismerek a sorokban, s a múltammal egybefonódó jövőmet hallom csengni a sorok mögött. Nem volt igaz. Hinné, de mégse tudja. Nem volt igaz. De egyszer megtanulja.Nem volt igaz...Hazudni kell minden álmot újra.
Kalandra fel, indulj a hosszú útra. Repülni hív, vörösben izzik most az ég, Mint a rózsák vére. Mondd, hogyha kérném, hogy maradj velem. Mit válaszolnál, mondd el kedvesem. Nézd, fenn az égen a nap is megállt, Úgy figyel minket, várja a folytatást.
ha teheted hallgasd meg. lehet, hogy veled is csodát tesz:)

ha rag

olyan gyorsan repülnek a napok, most lett nyár, s már mindjárt vége... a percek gyorsan peregnek, szalad ki a lábunk alól az idő. s mégis, néha annyira tudjuk unni. na, de nem ez a fontos, más dolgok foglalkoztatnak most. eddig azt hittem, hogy nagyon haragtartó ember vagyok, de rájöttem, hogy az milyen nagy emberi butaság. haragudni valakire, akit valaha fontosnak tartottál, hallgattál a tanácsaira, feltétel nélkül elfogadtad azt amit mondott, mert bíztál benne, s akkor egy butaság miatt haragudj rá évekig? ma rájöttem, sokkal többre mész, ha minden haragot kiürítesz a szívedből, nem elfelejted, csak a büszkeséged félreteszed, s legyűröd a haragodat. a negatív energia feszülté teszi az embert, inkább mosolyogjunk. nem azt mondom, hogy ez minden esetben működik, mert azért egy haragnak oka van, s az az ok megmarad, mert sebet ejt az emberen, s a sebhely az örök, kitörülhetetlen, de jobb, ha beszélünk róla, és megpróbáljuk megoldani. az első lépés az, ha őszintén megvizsgáljuk magunk, hogy ki volt a hibás. aztán felvesszük ismételten a kapcsolatot a másik féllel, s ha az első lépést mi megtettük, akkor már a többi nem rajtunk múlik, a szándék megvolt... egy próbát mindig minden megér... azzal semmit nem veszít az ember, csak nyerhet. tegyük félre emberi butaságunk, s próbáljunk meg pozitívan nézni a világra.

összegzés

ez a századik bejegyzés... egy évvel ezelőtt, mikor eldöntöttem, hogy elkezdek blogolni, nem tudtam mit is írok majd, hogy minek is írok, s egyáltalán... kit érdekel majd ez az egész oldal... nem vagyok én olyan érdekes, hogy úgy írjak majd, hogy mások esetleg örömmel olvassák... na ilyen gondolatokkal indult az Életem lapjai. azóta lassan eltelt egy év, és a századik bejegyzés is leírásra került. s hogy most hogy látom ezt az egészet? azt érzem, hogy jól esik ide irkálni dolgokat, jól esik megfogalmazni a bennem cikázó érzéseket, gondolatokat, jó érzés kiírni a sok szomorú percet, amit az élet szerez nekem. s mikor elkészül egy- egy bejegyzés, mintha megkönnyebbülnék, letennék egy adag terhet a vállamról. s hogy őszinte legyek, rájöttem, nem az a fontos, hogy más milyen szívvel olvassa, akinek nem tetszik, az nem néz be többet, akit nem fog meg, elfelejti, hogy erre is tévedt egyszer,szörfözgetés közben. ez nem kötelezőolvasmány, egyszerűen dolgok, amik megtörténtek velem. ahogy egy ismerősöm mondta: ez olyan mint egy nyilvános napló, hát igen, ez az is.
na de ez a századik bejegyzés nektek készült, akik néha rám léptek messengeren, s annyit mondotok: köszönöm, ez jól esett, vagy elmondjátok, hogy tetszik, nem tetszik, mit változtassak. köszönök minden segítő szót, és minden bíztatást, ami tőletek jön. remélem továbbra is jó érzés lesz a betűim olvasni:) igyekszem szépen írni, s olvashatóan. olvasásra fel....

egy hét

lassan egy hete, hogy... s valami melegség áradt szét a testében ha rá gondolt. de sajnos a sok hidegzuhany, ami eddig érte, nem engedte felmelegedni ebben az érzésben. de hát, hogy is engedte volna... hisz még csak egy hete. de olyan nagyon jóóóóóó. egyik barátja azt kérte tőle: csak légyszi ne legyél ismét hamar szerelmes. kössek bogot a szívemre? kérdezte magától... szerelmes... mi az, hogy szerelmes? mi az, hogy szerelem? ilyen kérdések feszegették agya lezárt kapuit. szerelmes: szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy elfogadnak és elfogadsz, nem keresed a hibákat, szerelmes vagy, ha a karja közt megszűnik a külvilág, és egy más dimenzióba kerültök-- fogalmazgatta magában, de olyan silánynak tűnt ez a megfogalmazás ahhoz képest, amit az ember akkor érez, mikor szerelmesnek mondja magát. s hogy mi a szerelem? a szerelem olyan mint a száraz föld, ami eső után kizöldül, s pompás ruhába öltözteti a természetet. s akkor miért ne érezze ezt a két felemelő érzést? erre rövid válasz kapott: hogy ne fájjon. egy hét... csak egy hét... s a két ölelő kar közt megszűnt a baj és a keserűség, csak a nyugalom meg a boldogság repkedett a fejek felett. új ruhát kapott a száraz föld, ez ismét... hihetetlen. lehet, hogy ismét fájni fog. lehet, hogy túl nagy a szíve. lehet, hogy... de nem érdekli, számára fontosabb az a két ölelő kar, ami betakarja, óvja, védi. s hogy mi lesz ezután? az a holnap titka, ő csak a ma estének él... s nem törődik a félelem remegésével. ha egy hét, egy hét... de titokban azt kívánja, legyen ebből sokkal több, megérdemelnék mindketten.

zefelánt klub

hol volt, hol nem volt... akár így is kezdődhetne, de nem így fog... furán zárult, és ugyanolyan furán is indult az a bizonyos hétfő. a hétfők mindig nehezek, ahogy azt minden jóravaló munkásember tudja. de ez nem azért volt nehéz, mert dolgozni kellett, ez a szívnek volt nehéz, ami ott bent, Szomorka szívében szenvedett szüntelen. Szomorkát nem kell a neve után megítélni, egy erős, életvidám teremtménye volt ő a földnek, csak most ez a hétfő, egy új kezdet hétfője volt. s mint kitaláltátok, nem egy vidám kezdeté. emiatt szenvedett szegény, ült szobája falai közt, s olyan csupasznak érezte a körülötte lévő világot, mint tűzvész után az erdőt. semmi nem érdekelte, csak egy dallam csengett állandóan a fülében, bárhová ment, kísérte: a tied vagyok... így peregtek a homokóra szemei, jelezve, hogy közeleg az este. eközben Szépszemű egy szombatról ábrándozott, s félve gondolta arra, hogy esetleg, talán... nagy volt az öröm az ő hétfői szívében, de nem volt kisebb a félelem se. nem engedhet ismét a szívének. s az új hét újabb harcot indított az igen és nem közt. s Szépszemű érezte: az igen fog győzni. de úgy döntött, aminek meg kell történnie úgyis megtörténik, amit a sors elrendel, az ellen kitérni, nagy vállalkozás lenne. elengedte magát, s azt érezte, hogy kikötött a nyugalom szigetén... még volt valaki, akinek nemkívánt idegenek gyarapították hétfőn őszülő hajszálai sorát, ő nem volt más, mint Szerényke. egész nap becézések sorát kellett elszenvedje, mosolyogjon, kellemeskedjen... fárasztó egy foglalkozás, ezért mindhárman várták azt a bizonyos órát, ami lassan megérkezett. randevú, találkoztak. ketten jókedvre derültek, de Szomorkát tovább kísértette az a szám... ekkor Szépszemű kitalálta a zefelánt klubbot. s megnyitották, s pár nem sikerült próbálkozás után, mivel a barátság nem ismer lehetetlent, Szomorka arcára is mosolyt varázsolt a két pajtás. s ekkor érezték, ez az a megfoghatatlan érzés, amit barátságnak neveznek. különös titok, de megköszönhetetlen hála egy igazi barátság. s a három jópajtás mosolyogva hagyta el a zefelánt klubbot, ők voltak a tripla S, a három muskétás, akik ezt vallották: én érted, te értem, mi egymásért.

boldogság gyere haza

ma könnyes szemekkel jött szembe velem egy olyan ember, aki nagyon fontos számomra. megöleltem, s ő csak hullatta a drága sós cseppeket. az ok, amiért a sós folyó megindult nem volt más, mint az, hogy búcsúzni kellett, el kellett válni attól, akivel eddigi élete legszebb pillanatait élhette meg. nem szakítottak, csupán más országba utazott a szeretett lény. s nagyon nehéz pillanatokon mentek át, hisz az elválás nem könnyű, még akkor sem, ha csak hónapokról van szó. nehezen viseli az ember a megszokottól eltérő dolgokat, és ők lassan több mint egy hónapja minden estét együtt töltöttek, s ennek most egy időre vége. sikerült lelket önteni a szomorú szívbe, de gondolkodóba ejtett az eset.
ők megígérték, hogy megvárják egymást, s én ebben nem is kételkedem, hogy így lesz, mert ugye... ha őszintén szeretik egymást, akkor ez csak erősödik a határok korlátai közt. s mikor eljön szeptember boldogan szaladnak egymás karjaiba. akárhogy nézzük, a szerelem sokmindent kibír, ha őszinte és igaz. azok a szerelmek esnek csődbe az első akadályok megjelenésekor, amik felületesek, nem őszinték és önámítóak. én hiszem, hogy ha az érzések tényleg a szívek mélyéből fakadnak, akkor se határ, se távolság, se akadály, se semmilyen kifogás nem állhat az útjába, kivívja magának a boldogság trófeáját. de ha hazudunk magunknak, és annak is akinek ígérgetünk és fogadkozunk, akkor kifogást nem nehéz találni arra, hogy kitegyük a végzetes pontot.
sokáig magamban kerestem a hibát, s néha még megállok egy kis önvizsgálatra, de azt veszem észre, hogy gyenge minden kifogás az őszinteséggel szemben. s én őszinte voltam, nem szégyelltem vállalni az érzéseim, de ezek a kifogások megtanítottak az óvatosság ösvényén való haladásra. s lehet, hogy ez lassú, de ha majd megtalálom azt a társat, aki mélyen és őszintén, akkor nem lesz szükség kifogásokra. remélem mindenki kitartóan kutatja azt társat, aki kertelés és hazugság nélkül, kitartóan harcol azért a bizonyos trófeáért... harcra fel, boldogság gyere haza.

széna kultúra

tudom, hogy egy falusi embernek semmit nem mond az, hogy voltam mezőn, azt mondja, hogy ő minden nap elmegy, s akkor mi van?! hát az van, hogy ilyenkor jön rá az ember arra, hogy mitől öregedik meg olyan hamar a nagymamája, nagytatája, édesanyja, városi ismerőseikhez képest. a mező nagy úr. a nap meg a munka, amit ott el kell végezni, nem egyenlő a tömbház előtti kiskert gyomlálásával, vagy a padon üldögéléssel. mikor minden nap kint vagy a szabad ég alatt, és nem szalonna sütés céljából, s minden este holtfáradtan dőlsz be az ágyba, s tudod, holnap ismét menni kell, elég problémából egy helyre. na én is elmentem, agyon csíptek a bogarak, legyek, szakadékok, megsütött a nap, de jó kiadósan, vízhólyag lett a kezeimre, szinte kiütöttem a szemem egy ággal, és mégis, este olyan jóleső fáradtság vett rajtam erőt, hogy segíthettem nagyszüleimnek ebben a kimerítő takarásnak nevezett munkában. s csak csodálni tudom azokat a barátaimat, akik egész nap mezőn vannak, s este mégis van kedvük és energiájuk próbálni, ötletelni, ott vannak, s komolyan teszik a dolgukat. egyszerűen le az összes kalappal előttük.
mindezek ellenére én úgy látom, hogy akármennyire gyorsabban jelentkeznek a ráncok a munkától megfáradt falusi arcokon, még mindig szebb a városi, sima, lila hajú, padokon üldögélő nénikékétől. mert nagyszüleink értünk, gyermekeikért dolgoztak és dolgoznak, eltartják, fenntartják magukat... gazdag embernek mondhatja magát az, akinek nagyszülei élnek, s segíthet nekik, tanulhat tőlük. legyünk büszkék rájuk.

szív vagy agy... pillangó vagy átverés

ma egész nap egy kérdés röpködött az agyamban, s nem akart megnyugodni, figyelmet követelt, állandóan figyelmeztetett, hogy ő van, él, létezik. így vettem a fáradtságot, s kicsit agyaltam rajta. ez nem volt egyéb, mint az, hogy mikor beleugrunk egy kapcsolatba, csak úgy gondolkodás nélkül, akkor miért nem mérlegelünk? vagyis azért kell nekünk a kapcsolat, hogy ne legyünk egyedül, tudjuk, hogy van valaki mellettünk, mi is tartozunk valakihez, s hogy ezeket elérjük becsapjuk magunkat, vagy tényleg az érzelmeink vezetnek. hát nem azt mondom, hogy választ kaptam erre a nagy költői kérdésre, de az hogy megfogalmazódott, már arra ad következtetést, hogy tudok a dologról, s foglalkoztat. a nagy agyalás vége ez lett, hogy vannak esetek, mikor ez a helyzet áll fenn, de van mikor nem. ha egy kapcsolat után vagy, akkor valószínű azért ugrasz fejest egy ilyen kalandba, mert az űrt, amit az előző megszokás hagyott maga után, ki kell töltened valamivel.de ha pillangók röpködnek a hasadban, ha csak rá gondolsz, vagy egyetlen érintésétől pezsegni kezd a véred, akkor az már több a sima önámításnál, hisz a szervezeted nem tudod becsapni, azt az agyad vezérli. így tehát, ha mérlegelned kell, hogy melyik oldal ébredt fel benned: a szíved vagy az agyad, hát figyeld a jeleket, s megtudod. s ha bizsereg, akkor ne hagyd kicsúszni a halat a kezed közül, mert semmi se indul könnyen, kitartás kell a szelídítéshez, nem feladni az első akadály előtt, mert talán ezzel szalasztasz el egy olyan aranyhalat, ami megváltoztathatta volna az életed... csak óvatosan a szavak kimondásával, előbb gondolj, aztán cselekedj....

bikini

mikor valami nem klappol az élete vonatán, legtöbb ember a zenéhez fordul, hogy erőt gyűjtsön az új napokhoz. s hogy, hogynem, mindig akad egy olyan zeneszám, ami felvidít, rólad szól, mintha te mondanád. nekem most ez a szám a Bikini: Jóbarátok. ennél jobban nem lehet megfogalmazni ezt az egészet. annyi különbséggel, hogy a jóbarátok nem mennek, azok jönnek ilyenkor. de minden egyéb megy. s ilyenkor, mikor mindenki megy, s ők jönnek az árral szemben is, könnycsalogató érzés költözik a szívedbe, a torkod elszorul, s azt érzed, hogy az élet alapja egy őszinte barátság. egy olyan emberi kapcsolat, amely mikor látja, hogy a búsulás fészket akar rakni a szívedben, két szóval ráébreszt a a valóságra. kitisztítja a képet, s mintha minden fényesebben kezdene ragyogni. vagy egyszerűen úgy gondolja, hogy egy kiadós csillaglesős este jót tenne mindkettőnknek. kifeküdni a csillagokkal ékes ég alá, s hallgatni a csendet, s érezni, hogy olyan valaki mellett fekszünk, akinek szándékai tiszták, érdekei nincsenek, érzései őszinték. ez csak egy barát lehet.
szóval, ha már süllyedsz, és közel a tenger alján a kő, amibe beverhetnéd a fejed, bízz a barátaidban, utánad ugranak, s kezüket teszik a kő és a fejed közé, hogy meg ne üsd magad, aztán felemelnek, nem hagynak egyedül szomorkodni szobád négy fala közt. tehát: ölelő estre felkészülni, s csillaglesős éjszakákba fejest ugrani: ez az élet titka, na meg, ahogy a D. Nagy Lajos énekli: Kalandra fel, ez az élet, s ebben evezgetünk, De ne gondold, hogy sosem szenvedünk, Elveszi az élet tőled, amit sorsod ígér, És álmaidat széthordja a szél, Belefáradsz egyre többször, Hol van a tavalyi hó, Megváltozott minden, És már semmi sem olyan jó, Jóbarátok jönnek, mennek, tűnnek, Az élet szép, de sokszor pofon vág, Emlékezz még néhány fontos szóra, Maradj olyan, amilyen voltál. Ezer kilométert utazol egy mosolyért,De egy barát ellen is fegyverkezni kell. Tetteid által leszel majd az, ki tényleg vagy, Bárhogy zúg a tömeg, vállald végre önmagad...

barátság vagy szerelem? jól gondold meg, hogy mit választasz, mert az egyik megöli a másikat, míg fordítva életben tartja a lelked...

piroskendős végzet

piros és kendő. szépen alakult a sorsuk, mintha egymásnak lettek volna teremtve, együtt gondolkodtak, kitalálták egymás gondolatait, megérezték, ha valami nem volt rendben, ha valami nem működött. igazán szépen indult a barátságuk, mint már a piroskendős mesékben olvasható volt. de aztán porszem csúszott a gépezetbe. az őszinteség, ami az alapját képezte az egész birodalomnak, kezdett elcsúszni. mintha valami ásó masina férkőzött volna az alapok alá, s onnan ásott volna egy mély szakadékot kettejük közé, s az irányítás már nem az ő kezükben volt. pedig olyan rövid volt ez a pár nap, ami boldogan és felhőmentesen repült, s rajta szálltak ők is. akkor azt hitték, ez így marad, de ami túl szép, az nem lehet igaz. nem lehet valós az, ha angyalt lát az ember a feje felett. s így a napok, meg a makacsság árkot ásott, s elszakította őket egymástól, s hogy mennyire fáj ez nekik? hát nem tudom, az ők döntésük volt, igaz, hogy nem kétoldalú, de határozat... igaz, hogy nem érthető, de ki lett mondva. igaz, hogy nem könnyű, de ahogy mondani szokás: sose volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy. hát ebben bíznak mindketten. s hogy pirosat vagy kendőt viselte meg jobban ez a pont? ezt csak ők tudnák megmondani... valami menthetetlenül lezárult, s kinyitni? sajnos nem lehet többet, se zár, se kulcs... a pont a végén: végérvényes.

megérzések

olyan fura érzés... nem tudom, ti vagytok-e úgy, hogy megéreztek dolgokat egy másik személlyel kapcsolatosan... nekem eddig nem sok ilyen esetem volt, de most van egy, s egészen érdekes dolog... nem mondhatom azt, hogy azért van mert annyira ismerjük egymást, nem is azért, mert éjjel- nappal együtt vagyok vele, nem tudom, egyszerűen csak valami, hmmm, valami érdekes megérzés, valami nem természetes. s hogy ez mennyire jó, vagy sem? hát nem tudom, lehet, hogy jó, de amikor megérzed a rossz dolgokat is, az nem annyira felemelő érzés, érzel valami negatívat, s nem tudod mire készülj fel. a jók megérzése? azzal nem dicsekedhetek. de furcsa ez az állapot, nem vagyok látnok, se jós, csupán valami láthatatlan szálon jön az információ, ami összeköt minket... ez vajon minek köszönhető? véletlen, képzelet, vagy sors? szerinted?

unalom hatása

mikor már az ember nem tud mit kezdeni magával, mert az unalom sátrat bontott, s nem akar tovább állni, érdekes dolgok bújnak elő az emberekből. s főleg belőlem. fárasztó tudok lenni olyankor, de a mostani lefáradáshoz társam is akadt. miután kipanaszkodtam magam, s nem jutottunk semmire, elindult a marhaság... messengeren csak a szavak vannak, hát nekünk ez nem volt nagy baj, mennyi csak kifért a csövön, éjjel 2kor, még mindig folyt belőlünk a süket duma... a mezőgazdaságtól kezdve a szerelmen keresztül a tölgyesi bolondokházáig minden témát érintettünk, s még akkor kezdődött a java.... s mi a legjobb, hogy nem bántottuk meg egymást, sőt, megnevettettük, mosolyt csaltunk szomorú arcainkra. ez egy barátság... s ha majd tényleg beutalnak, szívesen megyek egy szobába veled, lefárasztgatjuk egymást, s eltelik valahogy.
köszönöm, hogy ilyen barát vagy, hogy együtt nevetünk, s együtt kesergünk, s együtt gondolkodunk dolgokon... hála s ölelés érte... jó, hogy a barátomnak mondhatlak, s büszkén teszem ezt... s tudom, mint barátra bármikor számíthatok rád, s ez viszont is működik. ha tanács kell, igyekszem a szolgálatodra állni, ahogy ma te is azt tetted...

évek

ezelőtt 2 évvel... hm:-? tele voltam izgalommal, készültem felvételizni, készültem megváltani a világot, felfedezni a bennem rejlő titkokat. s ezelőtt két évvel felvételi előtt megszületett Csíkos... különös év volt, a biztost hagytam a bizonytalanért, egyetemet váltottam, mert úgy gondoltam, ez a nekem való szakma, vagyis a szakma úgy gondolta, hogy nem vagyok neki való. ma már úgy gondolom, hogy a szakma választja az embert, és nem fordítva... s hogy megbántam-e ezt a változást? hát a válaszom az rövid: nem. még nem álltam annak a küszöbén, hogy elmegyek innen, nem éreztem késztetést arra, hogy magam mögött hagyjam az egészet, pedig lett volna rá alkalom, de ha megkeresed a legrosszabb dologban is a jót, nyert ügyed van. nem kérdezni kell, hogy honnan veszed a hitet, keresni kell, s kitartani amellett, ami kiválasztott téged. mert a siránkozás, meg a művészkedés nem vezet sehová. mint mindenhol tenni kell a dolgod, s lerakosgatni a köveket, az aszfaltozás előtt.
minden színire felvételizőnek sok sikert kívánok, nem kell félni, hinni kell. a mesterizni készülőknek pedig hajrá.

o-kos

az élet olyan mint egy búgócsiga: színes, s ha felgyorsul, összemosódik minden...


az általános igazságok semmire se jók, mert az alkalmazási vizsgán nem mennek át...

hol-nap?

a hangulatfény, az illatok, na meg persze a zene, mintha mind ellene fordultak volna, vagyis, mintha az egész univerzum az ellensége lett volna. s egyetlen társa maradt, a magány. ahogy a lávalámpában mozgó viaszt vizsgálta különbnél-különb gondolatok cikáztak aprócska agya hálózataiban. lecsúsztak a talpáig, onnan meg visszamásztak egészen a feje búbjáig. s miközben ezt a hancúrozást játszodták, gondolkodásra késztették a játszótér tulajdonosát, aki nem akarta beadni a derekát, s inkább a falon mozgó árnyakat vizsgálta, remélve, hogy leköti a figyelmét. de mint már annyiszor, most is győzött az ész... az agy, aki mint egy király trónol ott fenn, s eszébe se jut onnan leszállni. s mint minden király, alattvalót keres magának, s ha megtalálja, uralma alá akarja vonni, be akarja kebelezni, irányítani szeretné. s hol könnyen, hol nehezebben, de sikerül neki a foglalás.
most, hogy kint is könnyezet az ég, nem volt nehéz behálózni, s uralkodni: te sose nőssz már fel? azt hiszed, minden narancssárga? minden lilaködben úszik? nem kicsi édes, a világ nem fehér és fekete, szóval... nőj fel, mert mindig mindent elrontasz, béna vagy, egy rakás ócskavas, amiből már semmi jó nem lesz... törődj bele... nem lehet mindenki a csúcson, valakinek lent is kell maradni, s ez a valaki most te vagy, mondta gúnyosan, s nevetett hozzá hangosan és harsányan.
s igaza volt, ez bántotta a legjobban a szívet, aki erőtlen és gyenge volt ahhoz, hogy visszavágjon, őt egy magasabb érzés tartotta hatalmában... s nem szabadulhatott ebből az édes béklyóból, így a mai nap győztese az agy lett... s holnap? mi lesz holnap? ki fogja a napi harcot megvívni? s ki lesz a győztes? ki mellé tegyük le a voksunkat?

számolósdi...

Különös ez az élet, mikor valami jó, olyan hamar elrepül, hogy észre se veszed, s mikor valamire várnod kell, akkor évek telnek el, mire elérkezik. Számolod az éjszakákat, hányat kell aludni, mint karácsony előtt a kisgyerek, akit az angyalvárás izgalma tart életben. valahogy így érzem én is magam, számolom a napokat, az órákat a perceket. Néha tényleg olyan tudok lenni , mint egy gyerek. Ha kellene szót is fogadnék, hogy hamarabb eljöjjön az a pillanat. S akkor eljön, s úszna a boldogságban az ember, kihasználná minden percét, mert elhatározta, hogy ezt fogja tenni. S mire elkezdené beteljesíteni az elhatározását, arra már vége a boldogságnak, kezdődik az újabb számolósdi, ami aztán olyan hosszú, hogy lenne idő, de egyedül… A számolást követő madárszárnysuhintásnyiidő után mindig jön az, hogy búcsúzkodunk, szomorkodunk, s megszorítjuk a búcsútárs nyakát, mintha sose szeretnénk elengedni többé, aztán elszakadunk egymástól, mint az eső a felhőtől, s tudjuk, hamarosan ismét egyek leszünk, csak süssön ki a nap, s szárítsa fel a sós esőcseppeket. S míg a napot várjuk, azzal az emlékkel szívünkben megyünk mindennapi dolgunk elvégzésére, amit az elválás pillanatában, visszanézve megjegyeztünk.

megbocsájtható?

kissé lebetegedtem, a torkom úgy döntött felveszi a piros kendőm színét, s nem hagy nyugodtan élni. hát ebben a lázas, torokfájós hangulatban a filmeké lett a főszerep. a nagy megafilm nézés eredmény az lett, hogy újabb gondolatok szállták meg agytekervényeim. s ezek nem másak, mint a megbocsájtás. vagyis, megbocsájtható-e ha megcsalnak? én mindig annak a híve voltam, hogy nem. nekem se nézze el senki, ha hibázom, és én se nézem el senkinek. a megcsalás két emberen áll, és nincs pardon, hogy jött a hév meg a máv, megtörtént, s erre nincs mentség. ha egyszer más csókolja, más öleli, más ébred mellette, akkor nincs mit beszélni a nagy érzelmekről, amik eddig összetartották a kapcsolatot. az ital se mentség erre, hogy annyit ittam, elvesztettem a fejem... mindenki csak annyit igyon, amennyi után még tudja ellenőrizni a cselekedeteit. az én részemről bármennyire fontos az illető, nem tudok megbocsájtani, ha félrelép. elárulva érezném magam, s kezdeném keresni a hibát magamban. mit nem tudok, amit a másik viszont tud, s ilyen és ehhez hasonló közhelyek csalnának könnyet a szemembe. s ha én csalok meg valakit, meg se fordul a fejemben, hogy odamenjek, s bocsánatért esedezzem. amit én nem teszek meg, azt nem várom el másoktól sem.
én úgy látom, hogy jobb előre gondolkodni, mint aztán hetekig könyörögni, eredménytelenül, mert az aki megbocsájt... többet érdemel annál, mint akinek megbocsájtott.

a távolság mutatja meg az érzés valódi mélységét...

rövid póráz...

az elmúlt napokban sokat gondolkodtam egy mondaton, amit olyan ember mondott, aki valamikor fontos volt számomra: túlságosan rövid pórázon tartottál... azon gondolkodtam, hogy mit takar ez a mondat, s hogy mennyire igaz, mennyire fedi a valóságot? tényleg ennyire hárpia vagyok, ennyire magamhoz láncolok embereket, s nem engedem, hogy levegőhöz jussanak? s kezdtem belebolondulni ezekbe a gondolatokba. tudom, hogy nehezen vallom be ha tévedek, de ha megbizonyosodom arról, hogy nincs igazam, nem szégyellem kimondani: tévedtem. de ezt a mondatot végiggondolva, nem tudok igazat adni, ha az én nézőpontomból vizsgálom az esetet. az van, hogy ha szeretünk valakit, állandóan attól félünk, hogy elveszítjük, ezt ha kimondjuk, ha nem így van. s nem feltétlenül a szerelemre gondolok, bármi ami fontos, ezt az érzetet kelti bennünk. s mivel emberként az elveszítéssel járó hiányérzettől rettegünk, ezért megpróbálunk vigyázni a számunkra kedves személyre.
a szerelemben azonban ez visszásan is elsülhet, hogy a túlzott ragaszkodás menekülési ingert vált ki a mellettünk lévő emberből. el kell tudni engedni, hogy megtudd vissza jön-e? ez nagyon nehéz, s fájdalmas kísérlet, de annál nagyobb a jutalom, ha visszatér. s ha megvizsgálom magam, úgy gondolom el tudok engedni, hogy aztán visszakapjak. s az, hogy ragaszkodom s félek, az annak a mutatója, hogy mennyire fontos az, aki miatt ezeket megteszem. minél jobban félek, annál erősebb az érzelem ott bent... annál szorosabb a szál, ami hozzá köt. tehát nem rövid póráz, nem hárpia, csak félelem és aggódás, mert ha van bizalom és őszinteség: nem beszélhetünk féltékenységről. s ha ezek nincsenek meg, akkor talán magába kellene tekintsen az ember, hogy tényleg azt érzi, amit gondol, vagy csupán önámítás az egész, mert aki fontos, azért aggódunk.

konzekvenciák

a tegnap, hogy teljen az idő, kiültem én is a híres padra. ott ültek a falu öregei, s beszélgettek. szeretek velük üldögélni, mert ha jó hangulatban vannak, olyan gyorsan száll az idő. amikor én is köztük vagyok, általában a híres neves szerelem a téma. a tegnap pont a volt kapcsolatom, meg, hogy mi van most akkor velünk. hát én ezt a témát kevésbé kedvelem, de illedelmesen válaszolgattam, s igyekeztem minél rövidebbre zárni a témát, hát nem sikerült. elkezdtek emlékezni, hogy milyen nagy volt a szerelem, s mennyire ragaszkodott hozzám, hogy a tenyerén hordozott stb. stb. erre én csak annyit mondtam, talán ez volt a baj. az is eszükbe jutott, hogy mennyi virágot kaptam, hogy mindig rózsával a kezében jött hozzám. aztán ebből kiindulva addig csűrtük csavartuk, hogy levontuk a konzekvenciákat: nem az a rózsa teszi boldoggá a kapcsolatot, nem is az a ragaszkodás, nem is az, hogy a tenyerén hordozzuk a másikat. a szerelem boldogsága valahol máshol van elrejtve, valahová a szavak mögé, a tettek alá, az érzésekbe. a virág a legutolsó dolog, vannak ennél sokkal fontosabb dolgok... aztán nagymamám megfogta a kezem, s azt mondta: na, ugye milyen vak a szerelem? akkor mennyire szeretted, s most... s mennyire igaza van. míg az úgynevezett szerelem betegségében szenvedsz, addig a melletted lévő embert tökéletesnek találod, ő az, aki... s mikor kezd gyógyulni a betegség egyre több hibát találsz, egyre inkább azt érzed, hogy hát ez nem az, aminek én elképzeltem. s akkor könnyes olvadás kezdődik, majd a visszafordíthatatlan visz'lát.
a szerelem tényleg fehér bottal jár, de enélkül mennyire üres és unalmas lenne az életünk? s ha elgondolkodunk, a szerelem érzését nemigen van érzés ami felülmúlja. tehát legyünk szerelmesek, sírjunk, nevessünk, hagyjuk, hogy a hullámok eltemessenek, de sose feledjük, ha véget ér, az csupán egy újnak a kezdetét jelzi előre. merjünk bátran szeretni.

egy esőcsepp esett arcomra... sós volt, akár a tenger...

ébredés...

rengeteg füst, üvegek, jó hangulat, vidám arcok, szédülő fejek, élénkítő zene... aztán lassan minden elcsendesedett, csak a zene maradt meg, mint altató. lassan mindenkit elrepített az álom egy magasabb dimenzióba, ahol azzá válhatott ami lenni szeretett volna. volt aki párját átölelve úszhatott az álom meleg vizében, volt aki magányosan, abban reménykedve, hogy talán holnap este nem lesz már egyedül... ők is lefeküdtek, s az egyszemélyes ágy mintha franciaággyá nőtte volna ki magát, hisz a szerelem nem ismer lehetetlent. újra karjaiban tartotta, újra csak az övé volt, ölelhette, csókolhatta, érezhette, az a szerkezet, ott bent csak őérte dobog, újra. ezzel a vérpiros boldogsággal szívükben aludtak el. de Ő nem tudott elaludni, mert az agya tudta, hogy ennek holnap ismét vége lesz, holnap ismét megszűnik a varázs, ami kettejük közt felépült, s ismét a szürke hétköznapokban találja magát. hiába próbálta elzavarni ezeket a felhőket, nem sikerült neki, aztán jöttek viharosabb, sötétebb fellegek, s azok már más dolgokat suttogtak: honnan tudod, hogy ez a varázs valódi? honnan tudod, hogy az, akit most épp ölelsz, ugyanazt érzi amit te? honnan tudod, hogy ha elmegy, még hívni fog, jelentkezik, ír? honnan vagy te olyan biztos abban, hogy a szavai igazak? nem vagy te túl biztos a dolgodban?
miért nem hagytok aludni? suttogta csendesen, miért ültettek bogarat az ember fülébe? igazán szépen kérlek, hagyatok ebben a vérpiros szenvedélyben úszni még egy kicsit. ha fájni fog, akkor nekem fog fájni, de ne rontsátok el a pillanatot, könyörgöm... motyogta könnyező szemekkel. azzal elnyomta vizes szempilláit az álom. mikor felébredt, a szeretett arcot látta maga előtt, azt akiért az éjszaka könnyet ejtett... aztán integetés, ölelés, cuppanCsok, s a varázs oszladozni kezdett. elszállt a nap, nélküle. de a gondolatok csak nem nyugodtak... s mikor este semmi hír nem jött róla, újabb támadás következett, honnan... honnan... honnan tudod, hogy most nem mást tart a karjában, úgy ahogy az éjszaka téged tartott? forró patakokban megindult a könnyfolyó, s árkot mosott az összetört arcon... s akkor felcsendült egy dallam, ami álomország kapujáig kísérte... Nem jöttél túl korán, De időm az volt, Nagy komám lett És ültünk büfékben, Várva reád(...) Végül is mindegy is Tudtam, hogy nem is jössz Este csillag voltál Nappal meg fecske...