Gombi kutya

nagyon szomorú vagyok, a könnyeimet nyelem, ha rá gondolok, s ha a két szomorú szemét látom. beteg a kicsi, gonosz, csepp, fekete kutyám, Gombi. nem tudni mi baja, csak napról-napra kevesebb fény ragyog két gomb szemében, egyre nehezebben, s ritkábban kapok farkcsóválást mikor meglát, nem szalad felém, nem jön velem ha megyek valahová, nem kísér, nem kéri el a papírzsepimet, hogy széttépje. csak ül, és sunyít. nincs kedve, nem ugat, ha idegen lép be a kapun. csak néha egyet vakkant, ha olyan helyen simogatom, ahol neki épp fáj.
ma, miután a kezeimből evett, vagyis igyekezett enni egy keveset, leültem mellé, s nem tudtam visszatartani a könnyeimet. simogattam a nagy okos fejét, ő egyre halványuló fekete szemeivel nézett rám, s a könnyeim fekete szőrére potyogtak. simogattam, s kértem szépen, hogy gyógyuljon meg, mert rossz lesz, ha egy reggel arra ébredek, hogy már nincs... ő csak nézett, s nagyokat szuszogott, mintha a ráeső könnycseppeket magába akarná szívni. én meg csak simogattam, s kértem, hogy gyógyuljon meg, egyszer aztán megnyalta a kezem, s elment s lefeküdt a helyére...
remélem holnap reggel, mikor felkelek, kicsit vidámabban köszönt majd. s ismét széttépi a papírzsebkendőt, s megugat mindenkit aki beteszi a lábát a kapun, s ha Szomorka ledudálja, mérgesen vonul el, hogy nem ő győzött. ezt szeretném.