az éjszaka éreztem, hogy élek. hasznosnak éreztem magam, s ilyenkor az ember nem érzi a fáradtságot. tomboltam, barátokkal voltam, régi ismerősökkel találkoztam, s új ismerősöket szereztem. egyszerűen jó volt szabadon létezni, s nem törődni azzal, hogy mit gondol más. csak annak élni, hogy táncolsz, táncolsz, egy másik emberre bízod magad, vigyen, pörögjön, forogjon a világ, az emberek, a terem. szóljon a zene, énekeld hangosan a zenészekkel együtt a szöveget, mit sem törődve azzal, hogy néha hamis, néha a szöveg se megy, néha... egyszerűen csak élni. aztán beállni az asztal mögé, s mosolyogva kiszolgálni az embereket, kedves szavakat motyogni a gyerekeknek, egy-két udvarlást észre se venni, szelektíven hallani dolgokat, nem törődni a zavaró tényezőkkel, mosolyogni pár kedves bókon, viszonozni zavarba hozó pillantásokat, néhány készleten lévő puszit kiosztani, azoknak a kedves embereknek, akik nélkül néha az őrületbe kergetne a környezeted. egyszerűen felpörgött ismét az életem, úgy éreztem magam, mint az egyetemen, s reggel, mikor mindenki más már a legrövidebb utat kereste az ágy felé, én még semmit nem éreztem az éjszakából. mennyire megtanulja az ember, hogy nem szabad fáradtnak lenni... s miután sikeresen megtörtént egy telefonszám csere, remények hozzáfűzése nélkül, a kulturotthont bezártuk, s mindenki betakarózott, s az éjszaka történtekről álmodott. de én annyira fitt voltam, hogy befejeztem az elkezdett Sztálingrád című filmem, s csak utána álmodtam szebb holnapot... ilyen mikor energiát ad a tömeg, s feltölt életkedvvel. én most tele vagyok, s mindenkinek küldök egy mosolyt, hogy szebben teljenek a szomorú napok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése