összehangolódás

egész nap az ágyon hevert, sehol nem találta a helyét, kedvetlen és mogorva volt. az okát nem tudta, egyszerűen azt érezte minden és mindenki az ellensége, s semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy mindenki hagyja szépen békén. hagyják, hogy üljön egymagában, gondolataiba merülve, s törje a kicsi buksiját azon, hogy mit is kezdjen magával. azonban azok, akik szerették, nem engedhették meg neki, hogy így búslakodjon. próbáltak mosolyt csalni szája szélére, de mindhiába. pedig mutattak neki a kedvenc autójáról képet, mondtak neki vicces dolgokat, de annyira elvolt a saját problémáival, hogy észre se vette, hogy poénnak szánták az elhangzott szavakat. szóval: maga alatt volt két méterrel. ott ücsörgött két méterrel maga alatt, s tudta, hogy egyetlenegy ember lenne képes kimozdítani ebből az állapotból, elég lenne egy szó, s jobb kedvre is derülne. s ahogy ez megfogalmazódott lelassult agytekervényeiben, mintha varázsló lett volna a közelben, s meghallotta volna a suttogó gondolatokat, megszólalt a telefonja. s mint kiderült, az az egyetlenegy ember is hasonlóképpen unta elfoglaltságát. talán ha egymás mellett lehettek volna, nem érezték volna ezt a nagy hiányt, ezt a nagy űrt ami gyökeret vert zsigereikben, s ami miatt ennyire kívánták a másik társaságát. talán rokon lelkek? vagy csak egyszerű megérzés az egész? minek köszönhető ekkora egymásrahangoltság? ki felelős mindezért? furcsamód nincs válasz ezekre a kérdésekre, s ez így jó. nem is kell megválaszolni, egyszerűen hagyni kell, hogy átjárjon az a kellemes meleg, ami a gondolatával jár.
szeretek így melegedni, s gondolom nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel:) ha a szívben beindul a kandalló effektus, lehet bármilyen hideg, a test nem fázik...

társasjáték

hm... mennyire furcsa ez az élet. különösen alakulnak emberi sorsok, érdekesen haladnak emberek az élet adta ösvényeken, összehoz egy-egy fuvallat, aztán jön egy vihar, s ismét elszakadunk egymástól, aztán remények nélkül haladva teszünk ezt-azt, aminek eredményeképpen, rengeteg reményt kapunk ajándékként. rengeteg boldog pillanatot, millió meg millió kellemes beszélgetést, estéket betöltő öleléseket, na meg persze mosolyt csalogató tetteket. s egyszerűen nem tudjuk mivel érdemeltük meg ezt a sok jót, s a félelem, hogy egyszer arra ébredünk, hogy mindez már nincs, óvatossá tesz bennünket. csak lassan  tesszük meg a szelídítéshez szükséges előkészületeket. lépésről-lépésre öltöztetjük ünneplőbe a szívünket, mert félünk, hogy hamar feketére kell váltani az ünneplőt, s az akkor nagyon fájna, hogy ismét megszűnt valami, ami fontossá kezdett válni számunkra. ez az óvatosság kimérté tesz bennünket, s akkor attól kezdünk félni, hogy emiatt kell gyászruhát ölteni, mert lassan haladunk a cél felé. sose tudjuk, hogy mi lenne a legmegfelelőbb megoldás, mi lenne a legjobb döntés a jövőnkkel kapcsolatosan. 

 én lassan megtanultam valamit: nem kell törődni azzal, hogy nem fogadnak el olyannak amilyen vagy. egyszerűen türelem kell az ismerkedéshez, türelem kell ahhoz, hogy megértsd önmagad és a benned szunnyadó érzéseket, hogy majd a legőszintébben tudd azt kinyilvánítani. s idő kell ahhoz, hogy más is feltárja a benne lakó érzelemtérképet. ez olyan mint egy társasjáték, te gurítasz és lépsz, én gurítok és lépek, annyi különbséggel, hogy ennek nincs versenyszelleme, és a cél az számomra te vagy, s számodra én. vagyis el kell jutnunk egymásig, s minden lépés egy milliméternyi terület feltárása a benned lakó tulajdonság és érzelemhalomból. s csak a tiszta, csalás nélküli játszmának van eredménye, ezért én azt mondom, hogy játékra fel.

      én elkezdtem, s nagyon boldoggá tesz minden pillanat, amit ezzel a társasozással tölthetek. remélem elérem a célt, s a játékostársam úgyszintén. életem legszebb pillanatait élem meg mellette. kívánom, hogy mindenki akadjon egy olyan partnerre, akivel ennyire boldogan tudja játszani ezt a játékot, s meglátja mennyi öröm költözik a szívébe egy-egy lépés után. szóval: társasozásra fel!!! de a játékszabályt ne feledjük: őszintén, becsületesen, és tisztán. hanem nincs értelme elkezdeni, mert a neve játék, de az eredménye valós, és akik játszák azok érző emberek. ne játszunk mások érzelmével, csupán azért mert hajt a játékosszenvedélyünk, mert nekünk is fájna, ha egy ilyen szenvedélyhajhász csapdába beleesnénk.

kint tombol az ég, bent csendes a lét, üres a magány, sivár a lélek...

hatalom

mindig is utáltam azt az embert, aki úgy gondolta, hogy az alkohol megoldja a problémákat. azt az embert, aki gyenge, s mikor iszik s elborítja az agyát az alkohollal vegyített vér, azt hiszi, hogy mindent megtehet. még hogy részeg ember igazat mond... a részeg ember azokat a sértéseket mondja ki, amiket józanon nincs bátorsága megtenni, mert gyenge. az elmúlt hetekben, napokban volt szerencsém találkozni részeg emberrel, s láthattam, hogy keríti hatalmába az alkohol az agyat, s hogy veszíti el józan eszét, s tesz olyan dolgokat, amiket józanon sose lenne képes megtenni. láttam alkesz embereket, akiknek minden boldogságuk az, hogy vérüket alkohollal oldják, s lassan több alkohol van a testük hálózataiban, mint vér, s akik ezzel kelnek, s ezzel feküsznek. láttam, mennyire gyengék és sebezhetőek ilyenkor, mennyire ki vannak szolgáltatva a környezetüknek, mennyire magatehetetlenek. megtapasztaltam, milyen gyenge az ember a józan esze nélkül, mint egy csecsemő, aki segítségre szorul, hogy életben maradjon.
láttam olyant, aki részegen olyan dolgokat vág az emberek fejéhez, amik közel se állnak az igazsághoz, csupán az ő agya által elferdült világ kreálmánya, s ezzel könnyeket csal azok szemébe, akik igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni. láttam, hogy az alulértékeltség mennyire kibukik ilyenkor az emberből, s emiatt is más a hibás. mást hibáztatnak a saját magunk el nem fogadásáért. láttam, hogy hárít minden problémaforrást másra, hogy bizonygatja, hogy ő jó, s mindenki más szemét állat, s csak a haszon hajtja. láttam, hogy utáltatja meg magát olyan emberek előtt, akik fel kellene nézzenek rá.
aztán szerencsém volt olyan esettel is összefutni, ami az előzőnek a legdurvább változata. mikor kiakad az agy, s nem önmaga kontrollja, csupán bábu, amit az alkohol motorja mozgat. s mikor ismét az agy lesz az úr, mintha amneziátorok jártak volna nála, semmire nem emlékszik, vagy nem akar emlékezni?! nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hiába az ember a teremtés koronája, az alkohol mindennél erősebb, ha mértéktelenül a fogyasztóivá válunk. olyankor kibújunk emberi határaink közül, s olyan dolgokat teszünk, amiket józanon megbánunk, de akkor már késő. felejteni nem olyan egyszerű, mint részegen kígyót- békát rákiáltani a körülötted állóra. egy ilyen emberre nemigen hiszem, hogy büszke lesz valaha is a gyereke, felesége, barátja, szülője. egy ilyen ember sajnálni való, s nem arra, hogy büszkélkedjen vele bárki is.
én azt mondom, így huszonegynéhány éves fejjel, hogy ha iszik az ember, azt rágja meg csendes magányában, ne kerüljön vitás helyzetekbe, s akkor sok keserűségtől megmenti úgy magát, mint szeretteit. de az a legmegfelelőbb megoldás erre a problémára, hogy mértékkel fogyasztjuk, s akkor nem borulhat el az agyunk...
mértéktartás és teherbíróképesség ismerete... s talán kevesebb őszhajszál tündököl majd fejünk búbján.

nem mintha...

eddig napi rendszerességgel írtam, mert volt mit. nem mintha most nem lenne, csak... az van, hogy vannak dolgok, amikről nem akarok elhamarkodottan beszélni. vannak dolgok, amik szépek, s jól esnek, hogy vannak, de- s nem önzőségből- szívesebben megtartja magának az ember. egy darabig. aztán úgyis szeretné világgá kürtölni örömét, de az elején szívesebben hallgat, s örül ott bent a kicsi lelkében, s reménykedik, hogy talán, talán. én most ezt teszem, reménykedek, s örülök minden pillanatnak, s igyekszem azt a lehető legjobban megjegyezni, hogy ha... legyen miből majd táplálkoznom.
kívánok mindenkinek még kellemes nyarat, amíg tart, mert annak is mindjárt vége, kezdődik ismét a harc az életben maradásért, a hajtás, hogy előbbre juss, a feszültség, a mérgelődés, a kiszámíthatatlan helyzet, beoszthatatlan időhiány, na meg a viszontlátás öröme, a tenni akarás vágya. most kezdődött ez a vakációnak nevezett szabadidővel rendelkező semmittevés, s mindjárt vége. ezért használjuk ki, amíg még beoszthatjuk az időnket, hamarosan úgyis ismét megteszi ezt más helyettünk.
na meg, üljünk le a barátainkkal beszélni, mert az mindig erőt ad, s rávilágít olyan dolgokra, amiket hajlamosak vagyunk elfeledni, figyeljünk a körülöttünk élőkre, s ha tehetjük öleljük meg azokat akik magányosan, gondolataikba merülve várják a megváltást. jót tenni nem kötelező, de nem is ártalmas.
nyaraljunk még, amíg süt fejünk felett ez a sárga korong:d

...

-jövök, jövök- cincogta egy vékony hang, s már nyílt is a nagy tölgyfa ajtó, s egy apró kis összetöpörödött asszony állt a másik oldalon- jaj, ön az, már azt hittük sose ér ide. a kékruhások már mindent lezártak, épp a halottellenőrt várjuk, vagy mi a neve annak, s tetszik tudni, az történt, hogy... de már nem volt kinek mondja, mert Őszi csak a szaglására hagyatkozva, egyenesen a tett színhelye felé tartott. amint az előszobát elhagyta, ismét furcsa dolgot vett észre, de mintha mi se történt volna, a csigalépcső felé vette az irányt. ott már a sárga szalag jelezte, jó helyre tévedt. hangos sírást hallott, ahogy háta mögött sokasodtak a lépcsők... a legfelső fokon, egy 13éves serdülő fiú bírkózottkrokodilkönnyeivel, s mind azt mondogatta: nem kellett volna, nem kellett volna... Őszi megsimogatta a fejét, aztán belépett a sárga tapétás szobába. ott egy nagy franciaágyon, mint egy alvó baba, egy gyönyörű hölgy pihent. mellette egy ifjú lány üldögélt üres tekintettel, s a rendőrség sürgött-forgott, nyomok után keresve.
- hm- mondta Őszi- frissen vasalt, különös, hitemre különös. részvétem- nyújtotta jobbját az üres tekintetű lány felé, de az csak bólintott- megvizsgálhatom egy pillanatra azt a párnát, édesanyja feje alatt?- kérdezte halkan, mire a válasz ismét egy bólintás volt. de mikor megmozdította volna a testet, egy dörgő hang szólt rá.
- Őszi, a jómindenit a fejednek, hát te ismét itt vagy? hogy mindig összehoz minket a sors, sose szabadulok tőled- a hang tulajdonosa, egy jól megtermett rendőrnőé volt, aki évekkel ezelőtt feleségül készült az akkor még kezdő nyomozóhoz, de a frigyből semmi se lett, mert egy reggel nem volt frissen vasalva a zoknija, s ez Őszi számára végzetes baklövés volt.
- szervusz Geri, igen itt vagyok... de ha nem haragszol... - s azzal visszatért az alvónak tűnő testhez, a párna másik oldalára volt kíváncsi- hm, mintha gondoltam volna- morogta maga elé. aztán a sarokban álldogáló nőhöz sétált- ön, ha nem tévedek, a... a halott hölgy sógornője. ha nem haragszik meg, beszélnék önnel pár szót, feltéve, hogy nem megterhelő önnek, ilyen korán beszélni bármiről is.
- nem, nem, szívesen válaszolok, de menjünk ki a teraszra, fullasztó ez a tömeg, s egy cigaretta jól esne most- s már ment is előre, Őszi meg követte.
közben a rendőrök levettek minden újlenyomatot, megérkezett a halottkém, s megállapította, hogy a halál oka, fulladásos halál. valószínű a betegségéből kifolyólag következett be a szívleállás, de ezt majd a boncolás után fogja tudni igazán. a testet összecsomagolták, s elvitték. Geri megkért mindenkit, hogy a házat ne hagyja el senki, egy fél óra múlva megkezdik a kihallgatást, erre a célra a legmegfelelőbb helyszínnek, a konyhát találták.
- megkérnék valakit, hogy diktálja nekem le, hogy kik voltak itt az éjszaka, kik tartoznak a családi körbe, ki vállalja el ezt a feladatot?- dörögte a rendőrből lett nyomozó, ekkor az üres tekintetű lány felemelte a kezét.
- én elmondom, mondhatom?- Geri bólintott- hát itt van az öcsém, itt van nagynéném, nagybátyám, három unokaöcsém, nagyanyám, az udvarlóm, de ő a reggel elment, akkor még nem tudtuk, hogy mekkora baj van, aztán még itt van a házvezetőnő meg a férje a kertész, s végül a süket dadus is itt van valahol.
- s édesapátok?-kérdezte lágyabb hangon a nyomozó
- ő nem tartózkodik az országban, külföldön utazgat, üzleti ügyeket intéz, keveset van itthon, aztán meg, nem édesapám, csak a mostohám, még van kérdése, vagy mehetek? egy kicsit ledőlök, nem érzem jól magam.
- menj nyugodtan, majd szólunk ha szükségünk van rád.
ezzel kezdetét vette a nyomozás, a kihallgatást a nagynénivel akarták kezdeni, de sehol nem találták, mivelhogy Őszi már lefoglalta a hölgyet, s elbeszélgetett
vele a terasz egyik sarkában egy cigaretta meg egy pohár ásványvíz kíséretében.

...

lassan minden csillag kiakasztódott a megszokott helyére, a sarló alakú hold is igyekezett ragyogni, hogy fényt szórjon a sötét éjszakába. minden csendes volt, mindenki szebb holnapról, kevesebb problémáról, szerető családról álmodozott, s várta, hogy reggel mindez valóra váljon. a házak ablaki álmosan pillogtattak, mintha érezték volna, hogy ez a nagy bagolyjárásos éjszaka nem sok jót sejtet maga körül. pedig minden olyan nyugodtnak tűnt, semmi sem mozdult, még a szél is nyakig betakarózva aludta az igazak álmát. csak a baglyok röpködtek, mintha valami zavarta volna őket. csak egy- egy kutya vonított fel néha, s aztán ismét csak a nyugalom és a baglyok. Őszi is az igazak álmát aludta, frissen vasalt ágyneműje közt, s arról álmodott, hogy eljön majd az a világ ahol minden frissen vasalt lesz. a szerelmesek is egymás karjaiba fonódva, pihenték a vad éjszaka fáradalmait, azonban ott se tudott mindenki pihenni... egyikük arról tűnődött, hogy akkor most hogyan is tovább. ennyi volt, vagy még lesz folytatás, hiszen, normálisak az ilyen gondolatok, egy ilyen éjszaka után...
a Fekete családban is minden normálisnak mutatkozott, néha egy- egy árnyék elsuhant a ház falán, de az nem volt furcsa, hisz az éjszaka az árnyaké, s azokkal senki nem törődik, hisz tudja: az élő embertől jobban kell félni, mint attól, aki már eltávozott. de valami mégis... mégis mintha egy alakot lehetne felfedezni a szőlőfa tövében, ott kuporgott, s különös, érthetetlen szavakat mormolt, s mintha valami lenne a kezében... igen... aztán egyszer csak eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. s akkor az első kakasszó köszöntötte a hajnalt, aki méltóságteljesen ballagott felfelé a domboldalon. az első kakasszót több vidám élettelteli kukorékolás követte, a reggeli koncert kezdetét vette, mindenki örült az új ébredésnek, az új napnak, hogy ezt az éjszakát is túlélte és a szíve ismételten nem hagyta cserben, még mindig dobog, s mehet s végezheti a már rutinossá vált mindennapi dolgait. mindenki örült ennek, csak egy valaki nem ébredezett, egy valakit cserben hagyott az éjszaka. neki megállt a ketyegő ott bent, az órája nem üt többet, elütötte az utolsót, s megállt. de megállt, vagy megállították?
a szerelmesek elbúcsúztak egymástól, s várták, hogy ismét egymás mellett ébredhessenek, ha még lesz rá alkalom, Őszi is lassan kinyitotta fáradt szempilláit, s amint beleszagolt a levegőbe érezte, ma nagy munka előtt áll, s lassan elkezdett számolni magában
- 3...2...1...- trrrrr, trrrr, már szólt is a telefon- tudtam én, hogy ez lesz, éreztem. az orrom csalhatatlan, még mindig- motyogta magában, és a kagyló után nyúlt- igen. szépjóreggelt, miben? értem... nyugalom, nyugalom. öltözöm, s indulok, addig is... na jól van, a türelmetlenség lesz egyszer az emberek halála, miért kell sietni... jaj, jaj... morogta, s belebújt frissen vasalt farmerébe és frissen keményített vörös ingébe, magára kapta a zakóját, nagy alaposan befűzte a cipőjét, megitta a mindennapi kutyulós kávéját, bekapta a lekváros piritóst, s elindult a nagy zöld ház felé, ahonnan a kétségbeesett telefon érkezett. amint nyugodt léptekkel sétált, különös dolgokra lett figyelmes... a kapuban lehajolt felvett valamit,majd frissen vasalt zsebkendőjével zsebre tette, s megnyomta a nagy kerek piros gombot, mire bent csörgő hang hallatszott.

kicsit már sokk

ma este egyik barátommal arról beszéltünk, hogy miért mond engem mindenki komolytalannak, s miért gondolják azt, hogy ilyen meg ilyen vagyok. s valahogy még mindig nem értem meg az egész összefüggését. s hogy miért kellett erről beszélnünk? azért, mert nem tudom milyen alapon, engem mindenki komolytalannak titulál. pedig... azért amiért közvetlen és barátságos vagyok, az nem azt jelenti, hogy komolytalannak kell tekinteni. sőt, talán az a baj velem, hogy ha valakit megszeretek, azt mindennél jobban szeretem, s mindennél fontosabb az, hogy boldognak lássam. nem értem hol van ebben a komolytalanság?! szerinte az a baj, hogy az emberek irigyek. hát én ezt elhiszem, de nem tudom felfogni, hogy az irigységnek mi a haszna? hol van egy embernek haszna abból, hogy irigy, rosszakaratú, mi belőle a profit? mert szerintem semmi. nekem abból jövedelmem, hasznom, hogy irigykedem, pletykálkodom, rosszat akarok másoknak, egyenlő a nagy semmivel. akkor miért tegyem? a lelkiismeretemmel amúgy is szembe kell állnom, s akkor... emberi butaság az egész. én személy szerint, míg legalább négy mondatot nem váltottam az emberrel, addig nem mondok véleményt róla. akkor rólam milyen alapon mond bárki bármit? az, hogy közvetlen vagyok az emberekhez, igyekszem mosolyogni, s kedvesen beszélni, az nem vonja magával, hogy nem gondolok komolyan egy kapcsolatot olyan emberrel, aki fontos számomra. aztán azt is mondta, hogy olyan gyerekesen viselkedem néha, vagyis, nem ezt várják el az emberek egy egyetemet járó lánytól. elvárják??? mi az, hogy elvárják? én nem akarom magam besorolni a sok szürke megsavanyodott ember közé, aki beállt a sorba, s olyan lett mint a tömeg többi tagja. én szeretnék olyan maradni, mint évekkel ezelőtt: közvetlen és barátságos. s akinek a gyerekességem, vagyis az állandó jókedvem, meg mosolygósságom zavarja a mindennapjait, kerülje ki a személyemet, s kész... nem kötelező velem találkozni, s velem jópofizni, mert én se teszem olyannal, akivel nem érzem, hogy szívből jön.
szóval megkérném azt a sok jóakaró embert, aki szeretetteljesen indít el rólam ezt, meg azt, meg amazt, hogy hagyjon ki a piszkos kis játékaiból, mert ebből gazdag amúgy se lesz, pénzt a hazug szavakért nem kap, mivel én nem vagyok világsztár, ő meg nem egy pletykalap alkalmazottja, szóval hanyagoljuk egymást, a szebb napok érdekében.
s ezt tanácsolom másnak is: gazdasági válság van, de azért a pletykák nem oldják meg az anyagi gondokat, jobb ha először mindenki a saját kapuján belül takarít, s azután megy leselkedni a másokén. előbb mossa tisztára a saját szennyesét, s azután kezdjen teregetőzni másokéval. én is igyekszem a saját problémáimmal foglalkozni, más is tegyen így, amennyire lehetősége nyílik erre.

amikor

csak akkor tudod meg, hogy szereted, mikor hiányzik az estékből az az izzás, ami világosságot gyújt a sötét falak közt, amikor minden pillanatban vársz egy kedves szót, egy kósza hírt, egy ismerős hangot. amikor állandóan egy illat követ, bárhová mész érzed, és ha elveszíted kétségbeesetten keresed, hogy érezhesd még csak egy pillanatig. amikor napod nagy része azzal telik, hogy álmokat szövögetsz, s várod, hogy valóra válthasd: vele. amikor, ha együtt vagytok megszűnik minden ami körbevesz, s csak két ölelő kar, és két mosolygó szempár
létezik, s az a forróság, ami belőle árad, s ami magával ragad a végtelenségbe.

jobban

mint írtam volt, Gombi kutya beteg volt, és hogy érdekesebb legyen az eset, még a mélyen tisztelt állatorvosnak nevezendő egyén se volt hajlandó megnézni azt a kicsi állatot, hogy mi lehet a baja. de aztán szerencsére szeretik ott fent őt is valakik, s egyre jobban érzi magát. már van kedve játszani, rohangál, elkísér, ha az udvaron jársz, megadja magát, hogy simogasd a hasát, egyszóval: gyógyul. csak még a hangja nem a régi, nagyon fura ugatást hallat, éppen ezért meg szoktam kérni, hogy inkább hanyagolja az ugatást, amit ő engedelmesen teljesít. ennek az a következménye, hogy ha nem egyedül jövünk is csendben van, ami jó is meg nem is. nem ébreszti fel a családot, viszont bárki jöhet-mehet, mert ő nem tud ugatni, még.
s hogy mi volt a baja? hát csak találgatni tudunk, a lényeg az, hogy ismételten eszik, van kedve, kezd ismét pajkos tűz lobogni a szemében. remélem meggyógyul, s ismét a régi lesz. hajrá Gombi, te vagy az erősebb:)
Ps: bizonyos nyomásnak engedve, pár sor törlődött ebből a bejegyzésből... mivelhogy a szólás szabadsága kis falunkra is rányomta bélyegét... sajnos idáig jutottunk a fejlődés rögös ösvényén.

ill-at

sok-sok pillangóval a hasban indult a ma este, aztán... szinte egyszerre érkeztünk, s ahogy az illatát magamba szívtam, éreztem, hogy hatalmába kerített maga, a vonzalom. mert mint bebizonyított tény, szagok alapján választunk párt.
s nem sünmalac, hanem sündisznó, de hogy mindkettőnknek igaza legyen, egyszerűen maradunk a süninél:D és az út katasztrófa, de a segéd, az kárpótolja az egészet, na, meg lopni két dolgot nem bűn, s a viráglopást most hanyagoljuk, lopjunk egyebet. s persze esős időben családot nem alapítunk, mert sírós lesz a gyerek. és minden szembejövő macska leopárd meg hiúz. ja, meg túl egyformák az utcák, meg a pallók(lehet, hogy nagyobb a falunk, mint gondolnánk). s ha tovább megyünk találkozunk esetleg, egy málnapásztorral. s különös, hogy mi azt látjuk... lehet, hogy megvénültünk? á dehogy, simán letagadhatunk 4-4 évet a valós korunkból:o) stb. stb. sorolhatnám reggelig.
most gondolom, azon tűnődik aki ezt végigolvasta, hogy mi van? hát csak annyi, hogy így tudnám a ma estét összefoglalni, nagyon kellemesen telt, sok nevetéssel, csendekkel, tapogatózással, hogy mi lesz ha....?! aztán az lett, hogy... sohavisszanemtérőalkalom, ami remélhetőleg visszatér.
s később egy baráti film nézés közben azzal voltam elfoglalva, hogy állandóan szaglászódtam, s aztán megtaláltam... szeretem ezt az illatot. s valahogy állandóan... az eszem... az eszem... csodálom, hogy... de erről csak annyit, hogy eredményes napot, mindig eredményes este követ.

szadista?

ma okosabb lettem magamat tekintve, megismerhettem magamban azt az oldalam, hogy szadista és nem normális egyede vagyok a világnak, és csak megbántok magam körül mindenkit, és csak azt nem mondták rám, hogy közveszélyes őrült. s mindezt miért? mert szelektíven hallanak az emberek, és nem figyelnek oda a másik szavaira, tetteire, mondataira. s azt hiszik, egy kapcsolat annyiból áll, hogy olyan jól megértjük egymást. s akkor úgy viselkednek mint egy tinédzser, vagy mint egy ovis, akitől elvették a kalapácsot, s nem érti meg, hogy nem neki való az a szerszám, mert megsebzi magát vele.
ma azt mondta nekem valaki, akinek azt hiszem, hogy elég sokat segítettem, mikor maga alatt volt, hogy én élvezem ha valaki szenved, s ha valakit bánthatok, nekem ez örömet okoz, vagyis szadista vagyok. na, meg azért álltam mellette, mikor nagyon ki volt készülve mindentől, s mindenkitől, mert az is a terv része volt. és nem vagyok normális és őszinte. mert hazudtam neki. eddig azt hittem, hogy az az ember vagyok, aki ha valamiben segíthetek, szívesen megteszem, erre ma felvilágosítottak, hogy élvezem ha más szenved. és mivel színésznövendék vagyok, ezért nekem az egész életem egy színjáték, s jól játszom a szerepem. mekkora nagy tévedés ez, attól amiért én egy szakmát igyekszem elsajátítani, nem alkalmazom a magánéletben, s nem tartom más embernek magam, ha azt tenném, nem így viselkednék, ahogy mindennap teszem, hanem büszke, beképzelt kis szinésztanonc lennék. de azt hiszem, nem ilyen vagyok, vagy tévedek?
egyszerűen nem értem meg, hogy miért van az, hogy az emberek nem tudják elfogadni először önmagukat olyannak amilyenek, aztán embertársukat úgyszintén. miért van az, hogy ha valaki kicsit is más felfogással rendelkezik, az már nem normális, hülye?! nem tudom felfogni miért van az, hogy dobálózunk nagy szavakkal, hogy meghalok, s nem sírsz, s elhagyom a csatateret, s térden állok, s arra se méltatsz, hogy leszúrj, inkább kezembe adod a tőrt, s ilyen és ehhez hasonló mondatok. s még én nem vagyok normális és őszinte?! komolyan nem értem. ha őszinte az ember, s elmondja, hogy nem ismersz, nem tudod milyen vagyok, erre azt a választ kapja: én elfogadlak olyannak amilyen vagy, én tudok alakulni,stb. stb. stb. mekkora butaság ez? alakulni? megérteni kellene, nem alakulni, megalázkodni a másik előtt. s méghogy kihasználom az embereket. nem akkor van kihasználva egy ember, ha szédíted, s közben teljesen mást csinálsz a háta mögött? vagy az, hogy élvezed, hogy van egy külön bejáratú kutyád, aki minden szavad lesi? én egyiket se tettem, mégis kihasználtam valakit. nem értem, hogy mit kellene másképp tennem, hogy ne legyek közveszélyes őrült? segítene valaki? én már nem találom a megoldás felé vezető utat. legyek én is egy szürke egér a porban? hát azt hiszem, ezt senki kedvéért nem fogom megtenni. s attól, hogy állandóan nem panaszkodunk, s akarunk meghalni, az nem azt jelenti, hogy nincs problémánk, csak nem akarunk gyengének látszani, hanem tudjuk, hogy az életnek menni kell, ha van probléma, ha nincs. minden reggel lefödjük a fazekunkat, hogy más ne tudja mi fő benne, s estig le se vesszük a födőt róla. de attól, még rotyog benne a sokminden. de amiről nem beszélünk, az nem azt feltételezi, hogy nem létezik, csak tudjuk: mindenkinek megvan a maga keresztje, ki könnyebben, ki nehezebben cipeli, s segíteni mindig jól esik, jobban mind az, ha neked segítenek. s ha segítesz, nem azért teszed, hogy megköszönjék, haem mert valami kellemes érzés kerít olyankor a hatalmába. engem legalábbis az szokott.

Gombi kutya

nagyon szomorú vagyok, a könnyeimet nyelem, ha rá gondolok, s ha a két szomorú szemét látom. beteg a kicsi, gonosz, csepp, fekete kutyám, Gombi. nem tudni mi baja, csak napról-napra kevesebb fény ragyog két gomb szemében, egyre nehezebben, s ritkábban kapok farkcsóválást mikor meglát, nem szalad felém, nem jön velem ha megyek valahová, nem kísér, nem kéri el a papírzsepimet, hogy széttépje. csak ül, és sunyít. nincs kedve, nem ugat, ha idegen lép be a kapun. csak néha egyet vakkant, ha olyan helyen simogatom, ahol neki épp fáj.
ma, miután a kezeimből evett, vagyis igyekezett enni egy keveset, leültem mellé, s nem tudtam visszatartani a könnyeimet. simogattam a nagy okos fejét, ő egyre halványuló fekete szemeivel nézett rám, s a könnyeim fekete szőrére potyogtak. simogattam, s kértem szépen, hogy gyógyuljon meg, mert rossz lesz, ha egy reggel arra ébredek, hogy már nincs... ő csak nézett, s nagyokat szuszogott, mintha a ráeső könnycseppeket magába akarná szívni. én meg csak simogattam, s kértem, hogy gyógyuljon meg, egyszer aztán megnyalta a kezem, s elment s lefeküdt a helyére...
remélem holnap reggel, mikor felkelek, kicsit vidámabban köszönt majd. s ismét széttépi a papírzsebkendőt, s megugat mindenkit aki beteszi a lábát a kapun, s ha Szomorka ledudálja, mérgesen vonul el, hogy nem ő győzött. ezt szeretném.

forog, pörög, feltölt

az éjszaka éreztem, hogy élek. hasznosnak éreztem magam, s ilyenkor az ember nem érzi a fáradtságot. tomboltam, barátokkal voltam, régi ismerősökkel találkoztam, s új ismerősöket szereztem. egyszerűen jó volt szabadon létezni, s nem törődni azzal, hogy mit gondol más. csak annak élni, hogy táncolsz, táncolsz, egy másik emberre bízod magad, vigyen, pörögjön, forogjon a világ, az emberek, a terem. szóljon a zene, énekeld hangosan a zenészekkel együtt a szöveget, mit sem törődve azzal, hogy néha hamis, néha a szöveg se megy, néha... egyszerűen csak élni. aztán beállni az asztal mögé, s mosolyogva kiszolgálni az embereket, kedves szavakat motyogni a gyerekeknek, egy-két udvarlást észre se venni, szelektíven hallani dolgokat, nem törődni a zavaró tényezőkkel, mosolyogni pár kedves bókon, viszonozni zavarba hozó pillantásokat, néhány készleten lévő puszit kiosztani, azoknak a kedves embereknek, akik nélkül néha az őrületbe kergetne a környezeted. egyszerűen felpörgött ismét az életem, úgy éreztem magam, mint az egyetemen, s reggel, mikor mindenki más már a legrövidebb utat kereste az ágy felé, én még semmit nem éreztem az éjszakából. mennyire megtanulja az ember, hogy nem szabad fáradtnak lenni... s miután sikeresen megtörtént egy telefonszám csere, remények hozzáfűzése nélkül, a kulturotthont bezártuk, s mindenki betakarózott, s az éjszaka történtekről álmodott. de én annyira fitt voltam, hogy befejeztem az elkezdett Sztálingrád című filmem, s csak utána álmodtam szebb holnapot... ilyen mikor energiát ad a tömeg, s feltölt életkedvvel. én most tele vagyok, s mindenkinek küldök egy mosolyt, hogy szebben teljenek a szomorú napok.

pénz keresés...

volt egyszer egy gyerek. gyereknek nevezték, pedig már jó magasra kinőtt az isten fekete földjéből. magasabb volt, mint szülei, magasabb volt bárkinél a családból. nem mondták volna meg, hogy ő a legkisebb családja körében. azonban, ezzel a magassággal nem társult érettség. sajnos a magasság önmagában semmit nem rejt. ő csupán elkényeztetett kölyöknek tűnt a nagyok szemében, és nem ok nélkül. gyönyörű gyerek volt, nem volt híján rajongóknak, csak úgy csábított, vonzott, tudta magáról, hogy vonzerőért nem kell a szomszédba menni. de mint minden nagy hódításhoz, ehhez is pénz kellet, de mivel lusta volt, s a szépséget nem lehetett munkával elrontani, így a szülők, akik régen nem tudtak már parancsolni gyereküknek, nem adtak egy üres garast se neki. így a gyerek különös foglalkozásba kezdett, pénzkeresésnek nevezik a felnőtt világban, csak ez nem a szó szerinti pénzkeresés volt. tudni illik, a gyereknek közel laktak a nagyszülei, mert hát ilyen is van egy normális családban élő emberi egyednek, szóval a gyerek pénzt keresett, a nagyszülőknél, azok tudta nélkül. mikor ők épp dolgoztak, hogy legyen mit este az asztalra tenni, vagy legyen amiből télen szemelgetni, ő titokban besurrant a lakásba, s pénzt keresett. s hogy hogy nem mindig talált is. és kérés nélkül elvette, s elvitte, hiszen találta. a nagyszülők csodálkoztak, hogy mindig hiányzik egy-két százas, s nem tudták hogyan történhet ez? azt gondolták, hogy a másik vette el, valamire szüksége volt. így nem is gyanakodtak. aztán egyszer lehullott a lepel, mert valaki elmesélte, hogy milyen pénzszerzési akció folyik le a lakásban, mikor nincsenek otthon a lakók. de ekkor kezdődött az igazi probléma, hiszen, ha nem látták, hogy gyanúsítsák meg a gyereket? nem lehet valakit rajtakapás nélkül felelősségre vonni... így azóta is rendszeresen kutatnak a pénz után a nagyszülők lakásában, pedig ők is fáradtságos munkával szerzik meg azt a pár garast, amivel másnap kenyeret vesznek. s meddig fog ez így menni? hát amíg a gyerek be nem látja, hogy amit tesz, az nem épp szobrot érdemlő cselekedet.
gondolkodjunk el, nagyszüleink is kétkezi munkával dolgoznak meg azért a pár papírért, amit a mai világban pénznek hívnak. s nem csak nagyszüleink, szüleink is. ne vegyünk el mástól semmit, s főleg ne olyan dolgot, amiért verejtékcseppek hullottak valaki homlokáról. kérjünk inkább, lehet, hogy szívesebben adnak, ha látják a jóindulatot bennünk, hogy nem elvesszük, hanem megkérdezzük. s talán ha végigzongorázzuk, hogy tényleg kell-e nekünk az a pénz, kiderül, hogy nem is lenne olyan fontos, hiszen jókedv ital nélkül is lehet, csak a társaság legyen baráti, a többi már csak akarat kérdése.

zűrzavaros éjszaka

nagyon jó az itthoni légkör, nagyon jó érzés, hogy szeretik az embert, de az azonban árnyékot vet minderre, hogy magamra akarok erőszakolni valamit, amit egyre jobban érzek, hogy nem megy. az lehet, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de ez ebben az esetben asszem nem működik, mivel, túl nagy a szakadék. szóval ez a feltevés nálam ma megdőlt, nem megy nekem ez... azt érzem semmiért nem adom fel a szabadságom... valahogy jó érzés szabadnak lenni. ahogy Szomorka mondaná: fiatal vagyok, élni szeretnék... nah, ezt érzem én is.
itt a szüretibál ideje kicsiny kis falunkban, a szőlőt a csőszkirály leszüretelte, s holnap este felkötjük, s szombaton reggelig tart a bál. legjobb szívvel, én is felöltöznék csősznek, s felülnék a szekérre, s énekelném nagy vígan, hogy Ősszel érik babám... de... nagyon nehéz, mert azért vannak dolgok, amik nem illendőek ilyen korban már, ahogy nagyi mondaná:) így most nagyon vacilálok a felöltözzek, ne öltözzek dolgon. azt hiszem, csak szombaton dől majd el.
a zefelánt klub nélkül unalmas lenne az élet, és jó, hogy harag nélkül tudunk egymással őszinték lenni, s ma is jól esett, ahogy felvilágosítottak, hogy mi jó nekem, s mi nem... igazán szeresselek titeket zefelántok. s ha belegondolok, tudom is az okát annak, hogy mi az igazi probléma velem. hiába tagadom, hiába mind mondom hogy ez nem igaz, azért megviselt az előző pont. azért fene tudja miért vonzott, s miért érzek űrt, ha rá gondolok? nem akarok senkit megbántani, így jobb, ha maradok a nagybetűs SZABADSÁGNÁL. kevesebb az esélye annak, hogy keserűséget okozok valakinek. tehát úgy tűnik ez a lap is félig üres marad, de ennek az okát már tudom... nah elég zűrzavaros kis gondolatfuttatás volt, de jól esett, mint mindig. ismét tisztábban látok.
gyertek bálba,jó buli lesz, nálam alhattok, szívesen látlak:o)

oldalak

nagyon nehéz... ha visszanézek az elmúlt hónapokra, tele van félig beírt lapokkal, amiknek sose tudom meg az okát, hogy miért nem teltek be... miért nem írtam tele... hol rontottam el. most ismét itt állok egy elkezdett oldalnál, s nem tudom, nem merem folytatni. nem merem, mert ő lenne a harmadik, akinek széttörném a gyöngyszívét, s ezt nem szeretném, mert mindenki nem az az ember, aki mindezek ellenére képes megbocsájtani nekem, s a legjobb barátommá lépjen elő. sokat tűnődök az elmúlt hónapokon, az elmúlt eseményein, s hiába próbálom átverni magam, nincs értelme. be kell látnom, nem vagyok könnyű eset, még magamnak sem. hát akkor annak, aki mellettem él, létezik.
ha így külső szemmel vizsgálom a történteket, azt látom, hogy túl korán mondjuk ki a bűvös szavakat. olyan korán, hogy még időnk se volt arra, hogy megismerjük a másikat, nem tudjuk, hogy milyen is ő valójában, s akkor csalódunk, mert lehull a lepel, s kivillan az igazi, rejtetten létező valóság. s akkor már nem annyira vonzó az egész, s nevetve mondjuk, hogy hát sajnálom, de hülye vagy ha nem értetted az utalást, mondjunk búcsút. s így elköszönünk a másiktól, s nem adunk időt magunknak, hogy kiheverjük az előző, nevetős viszlátot, beleugrunk egy másik érzésvilágba, ahol percig-pillanatig boldogok vagyunk. s akkor feléled valami ezer éves érzés, amiről azt hittük régen a múlté, s választ kezd keresni a mögöttünk sorjázó üres oldalakra. s valami gyogyíthatatlanul fájni kezd ott bent. s ilyenkor jövünk rá, hogy az, hogy állandóan keresünk magunk mellé valakit, az amiatt van, mert legjobban a magánytól félünk, attól, hogy egyedül maradunk. emiatt keresünk állandóan, s ebben a keresésben, ebben a nagy akarásban megfeledkezünk arról, hogy ne csak keressünk, hanem ha találunk, azt mélyrehatóan vizsgáljuk meg, s ne engedjük el.
de amit megtanultam ezekben a hónapokban az az, hogy senkiért nem kell feladni önmagad, és ha nem tudnak elfogadni olyannak, amilyen vagy, akkor a nagy SZERETLEK, HIÁNYZOL, FONTOS VAGY NEKEM, semmit nem érnek. s ha egy kapcsolat azért ér véget, mert lelassult, az is a kifogások halmazának egyik meghatározatlan eleme. na ezeket nem találom őszinte szavaknak. s ha nem tudunk őszinték lenni, mit várunk el érzéseket a másiktól? mit akarunk kapcsolatot, mit akarunk szeretetet, minek akarjuk nagy szavakkal kifejezni azt a semmit, amit szerelemnek hiszünk??? akkor jobb ha veszünk egy kicsi ásót, s elmegyünk hátra a kertbe, s... ne hazudjunk, őszintének lenni nehéz, de érdemes és kifizetődő, ebben a nagy gazdasági válságos világban.

tanulság

elég régen jelentkeztem, mivelhogy nem volt időm arra, hogy leírjam a gondolataimat. egy fantasztikusan tanulságos hét áll mögöttem. eddig meg voltam győződve, hogy a mostani ifjúság kezelhetetlen és szófogadatlan. vagyis mások mint mi voltunk. aztán elmentem az isten háta mögé, ahol megállt az idő, csend és nyugalom övezi az ott lakók életét. ez a hely Adorján, egy kis falu, ahol egy üzlet van, s annak is nyitvatartási programja a következő volt: 08:10, 18:22. itt töltöttünk mi 24en egy, hát nehéz szavakat találni arra, hogy mennyire kiválóan sikeres hetet. a gyerekek tünemények voltak, s mi, akik vezettük, segítettünk vezetni, nagyon élveztük a munkát. a fővezető nagyon klassz csaj volt. sokat tanulhattunk tőle, s ezúton is köszönök neki mindent. ez a hét alatt megtapasztalhattam, hogy a mostani fiatalság(nem mintha én olyan idős lennék) nem más mint mi, csak jobban kell figyelni arra, hogy mit is szeretnének, több törődésre és nagyobb szabadságra van szükségük. ebben a felgyorsult világban, ahol a szülőknél, akaratuk ellenére, a karrier, a pénz szerzés áll első helyen a fontossági listán, s a gyerek csak második, elhanyagolódik az a fajta kapcsolat, ami nekünk még megadatódott. s most nem a táborbeli gyerekekről beszélek, hanem úgy általánosan errefelé tendál a világ. ezek a gyerekek sokkal okosabbak, sokkal többre hivatottak, mint amennyit mi kinézünk belőlük. nekik való feladatokat kell osztani, olyanokat, amik kihívás számukra, s akkor nem unják, nem érzik kisebb rendűeknek magukat, hanem partneri viszony alakul ki felnőtt és gyerek közt. ez a tábor erről szólt, hogy hogyan legyünk partnerek, és ne vezető és beosztott na meg táborlakók. közösen meghatározott szabályok kíséretében minden a legnagyobb rendben ment. az állandó agymunka lefoglalta őket, s néha felnőttet megszégyenítő könnyedséggel, egymásra figyeléssel oldották meg a kiosztott feladatokat. itt látszott meg az, hogy a gyerek mennyire egyszerűen közelít meg még kérdéseket, mennyire oda tud figyelni társára, s nem magának akarja a dicsőséget, hanem közös erővel akar megoldani dolgokat, mert tudja, több fej többet ér. s a felnőtt mennyire agyonkomplikál, mennyire magának való, feltűnősködő. tanulhatnánk még sokat a gyermeki tisztaságból, ami belőlünk kiveszett, ahogy a felnőttek világát megismertük. annyira vágytunk felnőttnek lenni, hogy elfeledtünk gyermeki létünkből megőrizni azt, ami érték és tiszta erkölcs.
ez a hét után csak annyit tudok üzenni mindenkinek, hogy ne szidjuk a gyerekeket, hogy szófogadatlan, hanem egyszerűen próbáljuk megérteni őt, engedjük kinyilvánítani gondolatait, adjunk neki szabadságot, s bízzunk benne, hogy ha együtt alkotjuk meg a szabályokat, nem fogja átlépni azokat. s ami a legfontosabb, ne szégyelljünk tanulni a gyerekektől, mert akármilyen hihetetlen, van mit. azokat a dolgokat amiket elfeledtünk, tőlük ismét megtanulhatjuk.

röviden

az elmúlt hétről röviden ennyit mondhatok: fantasztikus, élménydús, felejthetetlen, tanulságos. majd bővebben később:)m