vándorolnak...

az elmúlt két napban, két feledhetetlen élményben volt részem. a temesvári színház turnézik, s Vásárhely is egyik állomását képezte, szerencsére, mert ezt a két előadást kihagyni... kár lett volna. kedden este az AMOR OMNIA című előadás egy jelenetfüzér volt, ahol emberi kapcsolataink voltak felfűzve egy cérnára. azóta is ezen tűnődöm, hogy tényleg így működik? az életünk legnagyobb része kereséssel telik, el, keressük azt, akinek a kezében a lelkünk biztonságban van, s lehet, hogy megtaláltuk, de nem tudnunk vigyázni rá, vagy ha mégis, akkor sem lehet felhőtlen a boldogság, mivel minden jóban van valami rossz is. nem tudjuk meghatározni miért, de az önzőségünk erősebb nálunk, s emiatt nem jutunk közös nevezőre, csak állítjuk a magunk igazát, makacskodunk, s akkor kifolyik a kezünk közül a szeretett lény. nagyon precíz, jól kidolgozott előadás volt. zene, mozgás, hang, csak a szöveg nem volt benne, de nem is hiányzott, s ha meg igen, elfogadtam: konvenció. ez után úgy jöttem ki, hogy küzdeni fogok, és nem hagyom, hogy újra kicsússzon a kezem közül a halam... igyekszem nem elszalasztani a pillanatokat és a csendeket. s ha sikerül megfogni, nem szorítással tartom majd magam mellett, hanem elengedem, s megpróbálom magamhoz hívni, anélkül, hogy követelnék, kérnék... ha szeretné, majd ő is jönni fog, nem kell majd könyörögni. éppen erről szólt az előadás is: a legváratlanabb pillanatokban toppan be az életbe az, akire mindig is vártál, és akkor nem tudsz mit kezdeni vele. az állandó keresés kifullaszt, elerőtlenít, de nem szabad feladni, s megtörténik a csoda. s ilyenkor... ilyenkor nem szabad becsukni a szemed, és elzárni magad a világtól, menni kell vele, ízlelni, kóstolni, szakítani belőle, hogy ha mégsem az igazi, akkor egy emlék maradjon bennünk róla. de a próbálkozást nem szabad kiahgyni. rengeteg kis gyöngyszemből építették fel ezt a műalkotást, s nekünk nézőknek azokat kell megtartanunk, amik ránk hatással voltak, amelyekben megláttuk önmagunk. feledhetetlen lesz a tegnap este...
ma pedig megnéztük ugyancsak tőlük a PUHA PIHE című előadásuk. hát ez már nem volt annyira lenyűgöző, mert rossz volt a helyszín választás, meg a nézők ültetés... megfosztották a nézőt a látványtól... nem lehetett látni olyan játékokat, olyan rezdüléseket, amiket a földön játszottak, mert rosszul alakították ki a teret... na de ennek ellenére nekem tetszett amit láttam, persze nem tudok objektív lenni, mert hát ismertem a játszókat, személyesebb kapcsolat fűz hozzájuk. de amit láttam az tetszett. kétségtelen, hogy a szöveg az annyira jó, hogy rádió játékként is megélne, de a játszók is kitettek magukért. szép testvéri kapcsolat épült ki szemeink előtt, és egy adott pillanatban azon tűnődtem, hogy: lehet mellettem is egy angyal ül, s én nem veszem észre, s elszalad, holnap nem lesz sehol, s nem tudott eleget segíteni, mert nem ismeretem fel, s elutasítottam. lehet, hogy... szép volt azt látni, hogy a szülők hiánya mennyire összekovácsolja a testvért a testvérrel... a tiszta szeretet, amivel segíteni tudnak egymásnak, amivel törődnek egymással, s amivel választás pillanatában a testvért választják. de ami engem igazán megfogott, az a múlt elengedésének fontossága, hogy el kell tudjuk engedni azt aminek már vége, kell tudjunk tovább lépni, kell engedni, hogy az élet a hátára vegyen, s a kormányt a kezünkbe kell venni, s el kell indulni a gyógyulás felé.
köszönet ezekért a szép pillanatokért Temesvár, s aki teheti menjen s nézze meg őket, mert a vándorlás tovább tart, ha hallasz róluk, ne hagyd ki...