hullámok

megkezdődött... lassan ennek is vége, eltelt egy újabb félév, itt állok a szesszió kapujában, s nem tudom mikor lesz vége, s hogyan ér majd véget. azt érzem, hogy még csak a parton állok, de már a hullámok nyakig érnek, mi lesz még, mikor a partot elhagyom, s benne leszek az óceán közepében, s próbálok úszni... mekkorák lesznek a hullámok ott bent? hogyan fogok boldogulni? lesz aki segít majd, amikor elfáradok? dobnak majd mentőövet, ha fuldoklom? az az igazság, hogy nem szabad szükségem legyen erre, erősnek kell lennem, ki kell tartsak a végig, hiszen ezért vagyok itt, hogy gyarapodjon a tudásom, hogy azzá váljak, amit szeretnék majd elkövetkező éveimben tenni.
rengetegen kérdezik, hogyan bírjuk ezt a: se éjjelünk, se nappalunk, se hétvégénk, se hétköznapunk, minden összefolyik, nincs fizikai időnk arra, hogy éljünk, ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nekünk ez az élet, az egyetem, meg a próbák. más nyolc órákat dolgozik le gyárban, fizikai erőt kifejtve, hogy családjának meglegyen a napi betevője, mi egyetemisták vagyunk, színész növendékek, nem kell erővel dolgozzunk, nem húzzuk az igát reggeltől estig. mi másképp dolgozunk, mi próbálunk adni valamit magunkból másoknak. nem tudom mi a nehezebb, nem is akarom megválaszolni ezt a kérdést. a világban az a jó, hogy minden ember egy mikrokozmosz, megvan a maga kis élete, a maga kis világa, s a tőle telhető legtöbbet próbálja adni embertársainak. s ha már nagyon elégedetlen valaki az életével, üljön le, beszélje meg magával, hol a seb, mit kell orvosolni, legyen őszinte önmagával, s boldogabbá tudja tenni reménytelenné vált napjait. panaszkodni a legegyszerűbb, azt egyedül is megteheti az ember, ha meg van közönsége, akkor aztán nem sajnálja a szavakat, dől belőle a sok felgyűlt érzés, ami nem rossz, csak mikor a panaszkodás végére ér, vonuljon el csendes magányába, s próbáljon változtatni, mert a sorsa gyeplőjét saját kezében tartja.
s ha már így a szesszió partján nézem az egyre hullámzóbb vizet, azt mondom, túlélem, és bajnokká válok, önmagam bajnokává, nem adom fel az utolsó centimétereket, ha mászva is, de megteszem, s felemelt fővel lépek be majd kis falucskám határába: ez is sikerült, ezt is kibírtam.
s ha majd azt érzem, hogy tovább már nem megy, tudom, akkor TE ott leszel, s két szóval visszaállítasz az útba, s én újult erővel szaladok neki az akadálynak. s tudd: én is itt vagyok neked, ha szükséged van egy ölelésre, egy biztató szóra, egy szoros kézfogásra... bármikor, bármiben, bárhol számíthatsz rám...