hív a természet

nagyon elkeserített az, aminek ma a szemtanúja voltam. egyik évfolyamtársammal kimentünk a Bolyai parkba. kiültünk próbálni, aminek az eredménye nem próba lett, de legalább egy kiadósat beszélgettünk. na, de nem ez a lényeg, hanem az, amit ott üldögélve végig néztem. Szinte a Bolyai szobor előtt ültünk egy padon, s látom, hogy egy ember megy be a szobor mögé(aki nem tudja, annak magyarázatképpen, a szobor körül bokrok vannak, mintegy körbeölelve az emlékművet), nem telik bele két perc, jön is ki, aztán alig egy tíz perc múlva ugyanez a tervrajz szerint bemegy egy férfi, kijön. kezdtem gondolkodni, hogy mi van itt? kémhálózat zajlik a szobor mögött? aztán mikor a harmadik férfi is nekiindult a szobor mögötti helynek, nagy csúnyán ránéztem, aminek az lett az eredménye, hogy megállt, egy kicsit bámulta a két Bolyait, aztán mégiscsak bement, kijött, én újra néztem, így ismételten megállt, és jó hosszasan nézte. gondolom műértő szemekkel vizsgálta, hogy akkor ez a szobor ilyen, meg olyan, meg amolyan. na, nekem itt lett elég ebből az egészből. mi van itt, kérdeztem magamtól? ennyit érnek azok az emberek, akikre állítólag büszkék vagyunk, hogy Vásárhely szülöttei? ennyit ér az a műemlék, amit valaki kemény pénzekért felállított? ennyit, hogy bemegyünk, s elvégezzük szükségleteinket, mint az állatok? kapnak egy ház sarkat, megjegyzik, hogy ott jártak? ez már a primitívnél is primitívebb emberi megnyilatkozás. s aztán, miután leengedtük a fáradt olajat, még egy fél órát nézzük, hogy kiket jegyeztünk meg?
szomorú, hogy ennyire mélyre süllyedtünk, hogy parkban, közhelyen, egy szobor mögött, mellett "végezzük el dolgunkat".