meglepetésképpen...

különös és egyben érdekes napom volt ma. ez az állandó felelősségre vonás, hogy miért nem engem hívtok, ha van szabadidőtök, miért más jön be, miért... miért és újra csak a miért. hát mert egyszerűen csak egy van belőlünk, egyszerre csak egy helyen tudunk lenni, és egyszerre csak egy dologra tudunk teljes erőbedobással koncentrálni. olyanok kellene legyünk mint a gépek, egyik munkából kiesünk, a másikba beleesünk, s mindennek semmi hátránya nem szabad legyen, teljesíteni kell, produkció kell, s nem az, hogy valamit tanuljunk is. olyan fárasztó ez az állandó mindenkivel legyünk megértőek, mindenkinek mondjunk igent, mert hanem megbántódik. na, mindegy, lassan ennek is vége, de nem ez volt a különös a mában, hanem az, hogy megnéztük a végzősök előadását. milyen érzés volt úgy látni embereket a színpadon, hogy pénteken elballagnak? hát kettős érzéssel ültem végig, néha sírhatnékom volt, máskor a düh fojtogatott, hogy ekkora szarvas hibát nem lehet véteni, de mindent egybevetve, különös volt látni, hogy mennyire összeszedték magukat egy páran. de a legszebb az az volt, mikor az a "valaki" őszintén kiállt, s szerelmet vallott a saját kis monológjában, hát az volt a tetőpontja az egésznek. igen, valahol így kellene, ilyen őszintén csinálni ezt a színházat. az a lényeg, hogy kilépve a teremből, a könnyek fojtogattak, s nem tudtam mit kezdeni magammal, s arra jött valaki, aki a már,az amúgy is sáros lelkembe belelépett a nagy gumicsizmájával, s ott tapogott egy darabig, na itt betelt a pohár, s kiakadtam, leordítottam a gumicsizmás fejét, összepakoltam s elindultam nagy könnyhullatások közt hazafelé, kezemben laptop, oldalamon táska, szemeimben krokodilkönnyek, szabad kezem sms-t írt. így vánszorogtam hazafelé, át a főtéren, át a parkon, mikor valaki elém áll, s azt kérdezi tőlem: neked adhatom ezt a rózsát? hát azt se tudtam ki az, mit akar, honnan jött, a könnyeimet letöröltem, s megköszöntem szépen, azzal tovább mentem, ő meg visszaült a padra, a barátai közé. így a szabad kezembe egy szál rózsát szorongattam, s nem tudtam eldönteni sírjak tovább, vagy örüljek, hogy vannak még ilyen emberek is. öröm volt az ürömben.
igaz az a mondás, hogy akkor jön az öröm mikor nem várod, akkor varázsol valaki mosolyt az arcodra, mikor már elfelejtetted, milyen érzés mosolyogni.