igaz?

pénteken elballagtak, vagyis elhagyták a III. évet, s aztán jönnek vissza mesterizni, akinek sikerül a felvételije. de nem ez a lényeg. egyik végzős beszéde, és a Barakk elgondolkoztatott... elgondolkoztatott, hogy tényleg ez a helyzet? s kezdem belátni, hogy igen. de miről is van szó? arról beszélt, hogy mi, itt ezen az egyetemen, egyszerűen a próbáknak, a munkának, az egyetemnek élünk. nincs időnk azokra az emberekre, akiket barátainknak mondunk, emberi kapcsolataink az idő hiánya miatt kihűlnek, eltávolodunk az otthoni emberektől, új emberek megismerésére nemsok lehetőségünk van. s ha mégis összejönne, idő hiányában egy langyos ismeretséggé tud fejlődni csupán. s ez elkeserít, hiszen emberek vagyunk, társas életet kellene élnünk, ismerkednünk kellene. de ilyen program mellett hogyan? sehogy... egymásnak kell a barátai legyünk, arról ne is beszéljek, hogy párkapcsolat... s mikor végzünk mi lesz? elmegyünk, szétszóródunk, s nem lesz senkink, akire azt mondhatnám: ő a barátom. mert az igazi barátságok elhervadnak, mert nem gondozódnak, az újak elrohadnak, mert nem törődnek eleget velük... s majd harmad év végén, mi is elmondjuk, hogy lezártunk magunk mögött minden barátságot, minden utat, vissza már nem mehetünk. már csak az évfolyam, meg az itteni emberek vannak. én ezt nem szeretném, de egyre inkább azt látom, nem tudom elkerülni. barátságaim mennek tönkre, ismeretségek fakulnak ki, s energia szintem hanyatlik gyors ütemben. én ezt nem akarom, s kapkodva keresek egy megoldást. remélem, hamarosan megtalálom...

hív a természet

nagyon elkeserített az, aminek ma a szemtanúja voltam. egyik évfolyamtársammal kimentünk a Bolyai parkba. kiültünk próbálni, aminek az eredménye nem próba lett, de legalább egy kiadósat beszélgettünk. na, de nem ez a lényeg, hanem az, amit ott üldögélve végig néztem. Szinte a Bolyai szobor előtt ültünk egy padon, s látom, hogy egy ember megy be a szobor mögé(aki nem tudja, annak magyarázatképpen, a szobor körül bokrok vannak, mintegy körbeölelve az emlékművet), nem telik bele két perc, jön is ki, aztán alig egy tíz perc múlva ugyanez a tervrajz szerint bemegy egy férfi, kijön. kezdtem gondolkodni, hogy mi van itt? kémhálózat zajlik a szobor mögött? aztán mikor a harmadik férfi is nekiindult a szobor mögötti helynek, nagy csúnyán ránéztem, aminek az lett az eredménye, hogy megállt, egy kicsit bámulta a két Bolyait, aztán mégiscsak bement, kijött, én újra néztem, így ismételten megállt, és jó hosszasan nézte. gondolom műértő szemekkel vizsgálta, hogy akkor ez a szobor ilyen, meg olyan, meg amolyan. na, nekem itt lett elég ebből az egészből. mi van itt, kérdeztem magamtól? ennyit érnek azok az emberek, akikre állítólag büszkék vagyunk, hogy Vásárhely szülöttei? ennyit ér az a műemlék, amit valaki kemény pénzekért felállított? ennyit, hogy bemegyünk, s elvégezzük szükségleteinket, mint az állatok? kapnak egy ház sarkat, megjegyzik, hogy ott jártak? ez már a primitívnél is primitívebb emberi megnyilatkozás. s aztán, miután leengedtük a fáradt olajat, még egy fél órát nézzük, hogy kiket jegyeztünk meg?
szomorú, hogy ennyire mélyre süllyedtünk, hogy parkban, közhelyen, egy szobor mögött, mellett "végezzük el dolgunkat".

meglepetésképpen...

különös és egyben érdekes napom volt ma. ez az állandó felelősségre vonás, hogy miért nem engem hívtok, ha van szabadidőtök, miért más jön be, miért... miért és újra csak a miért. hát mert egyszerűen csak egy van belőlünk, egyszerre csak egy helyen tudunk lenni, és egyszerre csak egy dologra tudunk teljes erőbedobással koncentrálni. olyanok kellene legyünk mint a gépek, egyik munkából kiesünk, a másikba beleesünk, s mindennek semmi hátránya nem szabad legyen, teljesíteni kell, produkció kell, s nem az, hogy valamit tanuljunk is. olyan fárasztó ez az állandó mindenkivel legyünk megértőek, mindenkinek mondjunk igent, mert hanem megbántódik. na, mindegy, lassan ennek is vége, de nem ez volt a különös a mában, hanem az, hogy megnéztük a végzősök előadását. milyen érzés volt úgy látni embereket a színpadon, hogy pénteken elballagnak? hát kettős érzéssel ültem végig, néha sírhatnékom volt, máskor a düh fojtogatott, hogy ekkora szarvas hibát nem lehet véteni, de mindent egybevetve, különös volt látni, hogy mennyire összeszedték magukat egy páran. de a legszebb az az volt, mikor az a "valaki" őszintén kiállt, s szerelmet vallott a saját kis monológjában, hát az volt a tetőpontja az egésznek. igen, valahol így kellene, ilyen őszintén csinálni ezt a színházat. az a lényeg, hogy kilépve a teremből, a könnyek fojtogattak, s nem tudtam mit kezdeni magammal, s arra jött valaki, aki a már,az amúgy is sáros lelkembe belelépett a nagy gumicsizmájával, s ott tapogott egy darabig, na itt betelt a pohár, s kiakadtam, leordítottam a gumicsizmás fejét, összepakoltam s elindultam nagy könnyhullatások közt hazafelé, kezemben laptop, oldalamon táska, szemeimben krokodilkönnyek, szabad kezem sms-t írt. így vánszorogtam hazafelé, át a főtéren, át a parkon, mikor valaki elém áll, s azt kérdezi tőlem: neked adhatom ezt a rózsát? hát azt se tudtam ki az, mit akar, honnan jött, a könnyeimet letöröltem, s megköszöntem szépen, azzal tovább mentem, ő meg visszaült a padra, a barátai közé. így a szabad kezembe egy szál rózsát szorongattam, s nem tudtam eldönteni sírjak tovább, vagy örüljek, hogy vannak még ilyen emberek is. öröm volt az ürömben.
igaz az a mondás, hogy akkor jön az öröm mikor nem várod, akkor varázsol valaki mosolyt az arcodra, mikor már elfelejtetted, milyen érzés mosolyogni.

hullámok

megkezdődött... lassan ennek is vége, eltelt egy újabb félév, itt állok a szesszió kapujában, s nem tudom mikor lesz vége, s hogyan ér majd véget. azt érzem, hogy még csak a parton állok, de már a hullámok nyakig érnek, mi lesz még, mikor a partot elhagyom, s benne leszek az óceán közepében, s próbálok úszni... mekkorák lesznek a hullámok ott bent? hogyan fogok boldogulni? lesz aki segít majd, amikor elfáradok? dobnak majd mentőövet, ha fuldoklom? az az igazság, hogy nem szabad szükségem legyen erre, erősnek kell lennem, ki kell tartsak a végig, hiszen ezért vagyok itt, hogy gyarapodjon a tudásom, hogy azzá váljak, amit szeretnék majd elkövetkező éveimben tenni.
rengetegen kérdezik, hogyan bírjuk ezt a: se éjjelünk, se nappalunk, se hétvégénk, se hétköznapunk, minden összefolyik, nincs fizikai időnk arra, hogy éljünk, ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nekünk ez az élet, az egyetem, meg a próbák. más nyolc órákat dolgozik le gyárban, fizikai erőt kifejtve, hogy családjának meglegyen a napi betevője, mi egyetemisták vagyunk, színész növendékek, nem kell erővel dolgozzunk, nem húzzuk az igát reggeltől estig. mi másképp dolgozunk, mi próbálunk adni valamit magunkból másoknak. nem tudom mi a nehezebb, nem is akarom megválaszolni ezt a kérdést. a világban az a jó, hogy minden ember egy mikrokozmosz, megvan a maga kis élete, a maga kis világa, s a tőle telhető legtöbbet próbálja adni embertársainak. s ha már nagyon elégedetlen valaki az életével, üljön le, beszélje meg magával, hol a seb, mit kell orvosolni, legyen őszinte önmagával, s boldogabbá tudja tenni reménytelenné vált napjait. panaszkodni a legegyszerűbb, azt egyedül is megteheti az ember, ha meg van közönsége, akkor aztán nem sajnálja a szavakat, dől belőle a sok felgyűlt érzés, ami nem rossz, csak mikor a panaszkodás végére ér, vonuljon el csendes magányába, s próbáljon változtatni, mert a sorsa gyeplőjét saját kezében tartja.
s ha már így a szesszió partján nézem az egyre hullámzóbb vizet, azt mondom, túlélem, és bajnokká válok, önmagam bajnokává, nem adom fel az utolsó centimétereket, ha mászva is, de megteszem, s felemelt fővel lépek be majd kis falucskám határába: ez is sikerült, ezt is kibírtam.
s ha majd azt érzem, hogy tovább már nem megy, tudom, akkor TE ott leszel, s két szóval visszaállítasz az útba, s én újult erővel szaladok neki az akadálynak. s tudd: én is itt vagyok neked, ha szükséged van egy ölelésre, egy biztató szóra, egy szoros kézfogásra... bármikor, bármiben, bárhol számíthatsz rám...

szerintetek?

ez a tied- mondta, és átadta neki a tulipánt csokrot, amit a bal kezében szorongatott.
a lány minden reggel a parkon ment át, néha sietve, néha lassan, néha kíváncsian figyelve, néha gondolataiba mélyedve. s mindig mikor belépett a parkba, arra gondolt: ha egyszer valaki megállítaná, s azt mondaná, lassan két hete minden reggel kiülök a parkba, és várom, hogy gyere. erről álmodozott, s mindig figyelte a padon ülő embereket, hogy nem-e ismerős valamelyik, valahonnan, de az utóbbi időben, nem törődött ezzel, el volt foglalva önmagával, önzően csak magára figyelt. minden napja ugyanúgy kezdődött, és ugyanúgy ért véget. lemondott arról az álmáról, hogy egyszer jön egy lovag, virággal, lovon... tudta, mesék léteznek, de valóra olyan ritkán válnak, hogy arra várni, vétek lenne. ezért megpróbálta saját kezébe venni az irányítást, leereszkedett a realitás talajára, és megpróbálta a mindennapokat a maguk valóságában megélni. aztán egy reggel, épp ment át a parkon, mikor odalépett hozzá valaki: ez a tied- mondta, és átadta neki a tulipánt csokrot, amit a bal kezében szorongatott. lassan két hete bámullak, s elkészítettem a programot, hogy mikor jössz s mikor méssz, s mikor mi.... a lány csak állt, és nézte a fiút, aki csillogó szemmel és rózsapiros ajakkal bámult a lányra. sokáig nézték egymást, aztán mintha megbeszélték volna, elindultak egymás mellett, a fiú lassan megfogta a lány kezét, s együtt mentek az egyetem kapujáig, ott elváltak, de este újra találkoztak: a fiú az utca tetején várta a lányt, a lány meg az utca alján állva várta, hogy megérkezzen...
s hogy találkoztak-e? hát azt rátok bízom... döntsétek el ti...

nincs sötét a világban, míg van egy ember, aki, ha csak rá gondolsz, fényt gyújt a szívedben

pihegek...

sokan kérdezik, hogy hol vagyok, miért nem írok, hát csak azért, mert egyszerűen nincs időm, sajnos egy nap csak 24óra, s nekem ez nem elég, hogy minden dolgommal a végére érjek, így halasztódnak, feltéve, hogy a24 órát nem tolom ki 25, 26, 27-re, ami persze eléggé lehetetlen vállalkozás.
csak annyi van, hogy lassan megkezdődik a szesszió, ellenőrzések, próbák és kurzusok sokasága zúdult a nyakamba, s ott csücsül, várja, hogy levegyem. na ezért nem vagyok olvasható. látható, elérhető, kivéve annak, akinek van türelme megvárni, hogy éjjel hazakerüljek, s két szót válthassunk. tehát ez sok összegyűlt jazz+az nem hagy időt a barátaimra se, nem hagy időt beszélgetni emberekkel, lefoglal, lefed teljesen. kisajátított magának :P de mindent összevetve: élek, dolgozom, próbálok, tanulok, alkotok, vagyok, létezem, s ígérem hamarosan újra lesz időm blogolni rendszeresen. lesz időm emberekre, akikre most nincs, és ezért ne haragudjatok,bepótoljuk, lesz időm dramatizálni(ez nektek szól otthoniak, megvan a tuti ötlet), a hétvégén, ha lesz időm, elmesélem, csak legyek messengeren,s legyetek ti is. lesz időm magamra, ami nem annyira fontos, csak néha nem ártana, kicsit leülni, s nem gondolkodni, csak hallgatni, s élvezni a csendet. hamarosan ez is eljön, de most első az egyetem, meg a vizsgák.
akik ugyanebben a cipőben járnak, sok sikert, kitartást, erőt, lassan itt a nyár, aki meg dolgozik, annak jó munkát, neki is mindjárt itt a nyár, aki sulizik, érettségizik, kiséretségizik, húzzon bele, itt a nyár. szóval mindent egybevetve: lassan vége a májusnak, a nagy érzelmek letisztulnak, nem akarunk mindenáron szerelmesek lenni, akár egy padba is, ha más nincs a közelben, elmegyünk nyaralni, dolgozni, élvezni a napfényt, kipihenjük magunkat, aztán jövünk vissza, s újra beállunk a mókuskerékbe....
de addig még: erővel, és sok energiával.

le-fel építés

olyan különös érzés ez az élet... olyan--- nem tudod, hogyan is játssz, hogyan is lépj játék, csak azt tudjuk, hogy végig kell menni a pályán, ha akarunk ha nem. ezt kötelezően előírták abban a szabály könyvben, amit a kezünkbe is adtak, csak annyi a baj, hogy ez a vastag könyv kevés bejegyzést tartalmaz. nekünk kell teleírni a lapokat, mintha ez olyan könnyű lenne. nem könnyű, de olyan szép, hogy kár lenne kihagyni, s nem próbálkozni.
a mai nap érdekes megállapítást voltam képes kiszorítani nagyon fáradt agyam egyik porosodó zugából, s ez a következő volt: egy emberi érzelem, még ha nagyon bizonytalan is, vagy ha nagyon kezdetleges is, olyan mint egy kártyavár építése, visszafele lejátszva. ha nem találkozol az emberrel, el tudod magaddal hitetni, hogy már nem fűz hozzá semmi, és azt a kis tüzet ki lehet oltani, mielőtt tábortűzzé nőné ki magát. aztán találkozol, vele, és a kis tűzre olajat önt a látvány, s máris újra lobogva világít. hát ez van, ha be akarjuk csapni önmagunk, s be akarjuk magyarázni magunknak, hogy már vége, vagy, hogy nem érzek semmit, meg hogy nekem erre nincs szükségem, szabad akarok lenni, kapcsolatban tudok csak létezni, stb. stb. stb., ezek csak beidegződések, szokások, menekülés a valóságból, hogy ne kelljen szembenézzünk önmagunkkal. s egy hülye játék során rájössz, hogy hazugságban élsz, s még akkor sem vagy képes bevallani, ha szembesülsz azzal, hogy hol a baj forrása, hanem kezded a magyarázkodást, meg a tagadást, pedig... ez nagy butaság, én is vállalom amit érzek, igaz, rémisztő, ha belegondolok, de vállalom, mert így legalább tudatos s nem rejtetten működő zavaró tényező.
fedezd fel saját magad kis titkait, hogy bölcsebben lépj a holnapba...

2.év...

mintha nem is ugyanazt akarnánk, mintha nem az lenne a célunk, minta... én nem értem... nekem sincs nagyobb kedvem, de próbálom magamra erőszakolni az egészet, s mosolyogva végigcsinálni, hisz azért vagyok itt. azért választottam ezt, s nem tehetem meg a többi hat emberrel, hogy kivonom magam a munka alól. s mégis, ilyenkor végigsuhan a kétség az agyamon, hogy kell ez nekem? miért nem törődöm a magam dolgaival, s ne mind próbáljam meg a hátamra venni a másikat s vinni. de az van, hogy muszáj megtennem... mert a shownak mennie kell, ez a törvény, heten össze kell tartsunk, s meg kell váltanunk a világot. meg kell mutassuk, hogy miért vagyunk itt. hogy megérdemeljük, hogy itt legyünk. nehéz ebben a napsütéses időben a szürke drága jó 39-es levegőjét élvezni, de... milyen rossz lesz mikor véget ér...mikor nem leszünk ebben a burokban, hanem, mint a piacon az árút, úgy tesznek vesznek majd... miért nem tudjuk itt élvezni a lehetőséget, s a lehető legnagyobb jókedvvel túlélni, s tanulni attól, aki akarja hogy tanuljunk. nem mondom, nagyon idegesítő, hogy hétvégén bent vagyok, s próbálok, nincs időm semmire... de valahogy mindig jól sül el, s érzem, hogy volt értelme a napomnak. nehéz, hogy nincs semmi másra időnk, engem ez készít ki valójában, hogy nem tudjuk mikor s hol kell lennünk, s emelett nincs időnk magunkra, pár- és emberi kapcsolatainkra, de ez ezzel jár... s csak rajtunk múlik, hogy a nagy hajszában elesünk vagy pedig széppé varázsolva túléljük... rajtunk áll vagy bukik...

mondatok

ha nagyon szomorúnak érzem magam, csak rád gondolok, s mintha elszállna minden gondom... ez megmagyarázhatatlan, s nem is szükséges a válasz megtalálása... engedem, hogy hasson...

gyöngy-szem

és azt mondta: én ezt nem akarom tovább... s hosszú szempillája végén egy csillogó gyöngyszem jelent meg, aztán legördült arccsontján, majd a földön darabjaira hullott.
gyönyörű tavaszi este volt, minden csendesen pihent, a föld még meleg volt a nap sugaraitól. a fáradt munkás nyugovóra tért, hiszen reggel neki menni kell, ha a gyár fúj... az autók is pihenték a napi utaikat, holnap nekik is menni kell. mindenki álomország felhős útján járt, csak ők ketten nem aludtak. régen látták már egymást, de valami mintha vonzotta volna őket, hogy találkozzanak. nem ellenkeztek, megadták magukat ennek a felsőbb uralomnak. az aszfalt vizes, hiszen az esti fürdés után volt a város. a park üresen állt, sehol egy lélek, a padok magányosan várták a napkeltét. a nyugalom zenéjét, csak néhány hazasuhanó autó hangja szakította meg. ebben a csendes zenében találkoztak újra. különös érzés kerítette hatalmába a lányt, zavarban volt, feszengett, mintha első randevún lett volna, először csinálta volna ezt, a fiú nyugodtabb volt, mintha számára ez mindennapos lenne. nehezen indult el a nyiladozás ebben a kései de mégis korainak tűnő órában. végigsétáltak a kihalt utcán, cél nélkül indultak, aztán közben lett cél, lett közös értekezési pont, lett kapcsolat, lett oldottabb hangulat, lassan minden kezdett megoldódottnak látszani. minden pillangó elszállt a hasból, csak egy nem tudott szabadulni sehogyan sem... a sok magányos pad közül kiválasztották a legmagányosabbat, letelepedtek rá. a lány csacsogott, a fiú pedig furcsállotta az egészet. aztán a fiú mesélt, a lány meg értelmesen hallgatott. aztán ütött az óra, lehullott egy csillag és elcsattant egy csók... aztán még egy, aztán... hiába minden csók, a nap melege kezdett elpárologni, s szellő úrfi beletúrt a hajakba, meg a kabátok résein kergetőzött. hűvös lett. haza indultak, de már nem olyan volt a város, mint mikor céltalanul elindultak, most a lehető legkuszább és a lehető legérthetetlenebb szépséggel ruházódott fel. aztán elváltak útjaik...
aztán újra találkoztak, aztán újra összebolondult a világ, semmi sem volt már az ami valójában. kimozdult a sarkából a föld... a hiszem, nem hiszem oldal háborúba kezdett egymás ellen, a való, valótlan, a lehetséges, lehetetlen állítások mindennapossá váltak. egyszóval: mintha az álló vízbe követ dobtak volna, fodrozódni kezdett a környezet. s ez a fodrozódás... ez a hegyre fel, völgybe le érzés.... ez...én ezt nem akarom tovább. s hosszú szempillája végén egy csillogó gyöngyszem jelent meg, aztán legördült arccsontján, majd a földön darabjaira hullott. én nem akarom tovább ezt az egészet. én csak boldog szerettem volna lenni, miért olyan nehéz. már nem tudom mit hihetek, s mit nem. ki az aki..., s ki az aki... újabb gyöngyszem tört széjjel...csak azt az arcot ne látná állandóan, csak az a két szem ne figyelné állandóan, csak azt a hangot ne hallaná csengeni fülében... s akkor... de így... mert ha tudnám, hogy... s tovább nem folytatta, nem bírta folytatni, csak hagyta, hogy a pergő gyöngyök árkot vájjanak arcán, s millió darabra törjenek szét, s érezte... álmai és érzései hullnak darabokra, szakadnak ketté... mert... mert.

május van, és?

jöttem haza a parkon keresztül, s két galamb udvarolt egymásnak, összesimították kicsi fejecskéjüket, kerülgették egymást, szerették párjukat... május van... állítólag a szerelem hónapja, s kezdem elhinni, hogy valóban így van... látom, hallom, hogy emberek, akik nekem kicsit is fontosak, kezdenek sínre állni, s elindulnak a nagy érzelmi viharok szellős utcáin. s ezt érzékelve, olyan jó érzéssel telik meg az ember szíve. látni, ahogy kipirult arccal, légies léptekkel mennek végig az utcán, miután egy búcsú csókot kaptak kedvesüktől, mintha nem lenne külvilág, mintha nem lenne talaj a lábuk alatt, könnyedek és sugároznak. a parkok is megtelnek sétáló, kéz a kézben emberekkel, mintha a világ is kezdene kivirulni. az anyukák baba kocsit tollnak maguk előtt, az apukák vigyázó tekintetében. mintha minden újra élni szeretne. ez a tavasz. ez az, amikor az emberben minden kihűlt érzelem megmelegítődik. mindenki szerelmes akar lenni, keresi azt, akit meg kell, hogy találjon. kutat, próbálkozik, s attól fél, hogy sose leli meg. pedig... csupán kitartás kérdése az egész, meg a figyelemé. mert a keresés nem elég, figyelned is kell arra, hogy ráakadj. mert lehet, hogy a nagy elkeseredésben, hogy te nem találod, elmész mellette az utcán. s ő hiába próbálja felhívni a figyelmed magára, te magaddal leszel elfoglalva. ha találni szeretnél, nyitott szemmel és éles hallással kell járnod-kelned. s hinned kell magadban, hogy neked is van párod, mert májusban mindenkinek lesz párja. ezt bizonyítja a környezetem is. három szó a titok: önbizalom... kitartás... őszinteség. s miért az őszinteség? azért, mert napjainkban az emberek nagyon meglepődnek, ha minden kertelés nélkül kimondjuk ami bennünk van. ha hazudnánk, könnyebben feldolgoznák. az őszinteség ma riasztó, pedig ez az egyetlen járható út, ha májusban párra szeretnél találni. s a legtitkosabb titok: mosolyogj, hogy mosolyogjon a világ.

vándorolnak...

az elmúlt két napban, két feledhetetlen élményben volt részem. a temesvári színház turnézik, s Vásárhely is egyik állomását képezte, szerencsére, mert ezt a két előadást kihagyni... kár lett volna. kedden este az AMOR OMNIA című előadás egy jelenetfüzér volt, ahol emberi kapcsolataink voltak felfűzve egy cérnára. azóta is ezen tűnődöm, hogy tényleg így működik? az életünk legnagyobb része kereséssel telik, el, keressük azt, akinek a kezében a lelkünk biztonságban van, s lehet, hogy megtaláltuk, de nem tudnunk vigyázni rá, vagy ha mégis, akkor sem lehet felhőtlen a boldogság, mivel minden jóban van valami rossz is. nem tudjuk meghatározni miért, de az önzőségünk erősebb nálunk, s emiatt nem jutunk közös nevezőre, csak állítjuk a magunk igazát, makacskodunk, s akkor kifolyik a kezünk közül a szeretett lény. nagyon precíz, jól kidolgozott előadás volt. zene, mozgás, hang, csak a szöveg nem volt benne, de nem is hiányzott, s ha meg igen, elfogadtam: konvenció. ez után úgy jöttem ki, hogy küzdeni fogok, és nem hagyom, hogy újra kicsússzon a kezem közül a halam... igyekszem nem elszalasztani a pillanatokat és a csendeket. s ha sikerül megfogni, nem szorítással tartom majd magam mellett, hanem elengedem, s megpróbálom magamhoz hívni, anélkül, hogy követelnék, kérnék... ha szeretné, majd ő is jönni fog, nem kell majd könyörögni. éppen erről szólt az előadás is: a legváratlanabb pillanatokban toppan be az életbe az, akire mindig is vártál, és akkor nem tudsz mit kezdeni vele. az állandó keresés kifullaszt, elerőtlenít, de nem szabad feladni, s megtörténik a csoda. s ilyenkor... ilyenkor nem szabad becsukni a szemed, és elzárni magad a világtól, menni kell vele, ízlelni, kóstolni, szakítani belőle, hogy ha mégsem az igazi, akkor egy emlék maradjon bennünk róla. de a próbálkozást nem szabad kiahgyni. rengeteg kis gyöngyszemből építették fel ezt a műalkotást, s nekünk nézőknek azokat kell megtartanunk, amik ránk hatással voltak, amelyekben megláttuk önmagunk. feledhetetlen lesz a tegnap este...
ma pedig megnéztük ugyancsak tőlük a PUHA PIHE című előadásuk. hát ez már nem volt annyira lenyűgöző, mert rossz volt a helyszín választás, meg a nézők ültetés... megfosztották a nézőt a látványtól... nem lehetett látni olyan játékokat, olyan rezdüléseket, amiket a földön játszottak, mert rosszul alakították ki a teret... na de ennek ellenére nekem tetszett amit láttam, persze nem tudok objektív lenni, mert hát ismertem a játszókat, személyesebb kapcsolat fűz hozzájuk. de amit láttam az tetszett. kétségtelen, hogy a szöveg az annyira jó, hogy rádió játékként is megélne, de a játszók is kitettek magukért. szép testvéri kapcsolat épült ki szemeink előtt, és egy adott pillanatban azon tűnődtem, hogy: lehet mellettem is egy angyal ül, s én nem veszem észre, s elszalad, holnap nem lesz sehol, s nem tudott eleget segíteni, mert nem ismeretem fel, s elutasítottam. lehet, hogy... szép volt azt látni, hogy a szülők hiánya mennyire összekovácsolja a testvért a testvérrel... a tiszta szeretet, amivel segíteni tudnak egymásnak, amivel törődnek egymással, s amivel választás pillanatában a testvért választják. de ami engem igazán megfogott, az a múlt elengedésének fontossága, hogy el kell tudjuk engedni azt aminek már vége, kell tudjunk tovább lépni, kell engedni, hogy az élet a hátára vegyen, s a kormányt a kezünkbe kell venni, s el kell indulni a gyógyulás felé.
köszönet ezekért a szép pillanatokért Temesvár, s aki teheti menjen s nézze meg őket, mert a vándorlás tovább tart, ha hallasz róluk, ne hagyd ki...

ég... este...

mert a barátokkal mindent lehet, pl. ilyent láthatsz, ha figyelsz...

MókaMiki és Gerléék

már meg voltam győződve róla, hogy ez a napom is szomorú véget ér... újra belegabalyodom a gondolataimba, s elveszek az apróságokban, azokban a dolgokban, amikre jobb lenne nem is gondolni... s akkor jöttek ők... először jött Móka Miki, aki... hát köszönöm, hogy ilyen barát vagy, s köszönöm, hogy a: mindig csak őszintén üzlet áll köztünk, meg köszönöm a béke szobrát, meg mindent amit elkövettél, hogy jobb kedvem legyen... és nem tudok mást mondani: szívből köszönöm, azt a 3 óra beszélgetést, remélem megismételjük, hamarosan. ja, és piros kendő... érted gondolom... kapsz tőlem egyet, a tiedért cserébe... hogy neked is legyen emléked, tőlem. de, sokkal szebb emlékek ezek a beszélgetések, meg az eszmefuttatások az életről, meg a tanácsok, hogy te hogyan élted túl... és ne feledd: csak őszintén, s minden jó lesz...
aztán jöttetek ti, Galambocskák, két turbékoló gerle, annyira szeretlek titeket. aztán elmondtátok a hírt, hogy jegyben vagytok, aztán elmondtad, hogy:(...) ami nagyon elkeserített, mert beindult a képzeletem, s elkezdtem kombinálni: ha ők ketten, akkor... s hát talán... de aztán (mert te láttad és érezted) összeszedtetek a porból, s a lehető legészrevehetetlenebb módszerekkel kilendítettetek a gondolatok világából. mintha újra gyerekek lettünk volna, tollasoztunk önfeledten, s a labda ütögetésébe beleütöttünk minden bajt... mindent, amit elmondtál, mindent, ami elszomorított és elbizonytalanított. igazán jó barát vagy, s igazán megérdemled azt, aki melletted van. ha rátok nézek én is életre kapok attól, ami a szemetekben bujkál, amikor egymásra néztek, attól, ahogy egymásra figyeltek, attól, ahogy élitek mindennapjaitokat. sokan vagyunk akik erre vágyunk, és saját magunk elé állított gátjaink miatt nem tudunk eljutni idáig. és ezek a beszélgetések, mintha tíz kilóval könnyebb lennék, mikor elválok tőletek. igen, szerencsés vagyok, hogy ismerlek. s szerencsés vagyok, hogy láthatom a boldogságotokat, és szerencsés vagyok, hogy figyeltek rám. tartalmas és erőt adó délután volt, ismétlése kötelező. na meg aztán a vacsora... hát... az volt a csúcsa a napnak... jól főzöl te sürjübben... becsüld meg azt a leánykát magad mellett, s szeresd jobban, mint én... igyekezz, jobban szeretni. megérdemli... elég sok mindenen keresztülment mire megtalált téged... vigyázz rá...
igazán örülök, hogy vagytok nekem, talán majd egyszer valamivel megköszönhetem nektek mindezt... talán egyszer én is segítségetekre lehetek valamiben... de addig is, ezzel a két szóval igyekszem kifejezni amit érzek: KÖSZÖNÖM SZÉPEN...

ünnep?

hányszor van az, hogy szüleinket a legnagyobb ellenségünknek tartjuk, mert nem értenek meg, mert állítólag jót akarnak nekünk, beleszólnak az életünkbe, segíteni akarnak... mintha minden lépésünk elé párnát szeretnének tenni, nehogy véletlenül is szögbe lépjünk, megüssük a bokánkat. és ez a túlzott aggódás kikészít, mert azt hisszük, hogy mi már nagyok vagyunk, nekünk nem kell segíteni, ne nézzenek gyereknek, mert mi már... stb. stb. pedig gyerekek vagyunk, pedig nem rosszat akarnak, csak ők többet tudnak arról, hogy mi az élet. s ez minket felháborít, hogy hagyják, hogy üssük meg a bokánkat, szenvedjünk és fájjon, s akkor majd többet nem tesszük. de amikor megütjük magunkat, kihez megyünk? szüleinkhez. ha valami problémánk van, kihez rohanunk? hozzájuk, sose tudunk elszakadni tőlük, és így vannak ezzel ők is. nem tudnak sose másképp tekinteni ránk, mint az ők kicsikéjére. még ha családunk lesz, akkor se leszünk mások, mint gyerekek. s ez ellen ne tiltakozzunk. szeressük, hogy gyerekek lehetünk, mert az azt jelenti, hogy szüleink mellettünk vannak, s törődnek velünk. s ha igazán bajban vagyunk, ők lesznek az elsők akik segítségünkre sietnek.
ma anyák napja van, de szerintem ez nagy butaság, hiszen minden nap anyák napja kellene legyen, hogy azt a sokat amit tőlük kaptunk, meg tudjuk köszönni nekik. egy egész élet se lenne elég, hogy megköszönjük az életünket neki. megköszönjük, hogy felnevelt, hogy tanított, hogy megpuszilta a fájós sebeinket, fogta a kezünk, s virrasztott mikor betegen feküdtünk az ágyban. hogy mindig mi voltunk az elsők, és nem ő... vagy nem a szomszéd, vagy nem a szórakozás. elsők voltunk az általa felállított rangsoron, s mai napig ott vagyunk. természetesen vannak összezörrenések, vannak viták, vannak te sose értesz meg engem mondatok, de... ezek pillanatok alatt elszállnak, a harag nem hagy maga után sebet, mert anya és gyerek közt valami megmagyarázhatatlan kötelék van, ami sérülékeny, de ugyanakkor mindennél erősebb.
ne bántsuk szüleinket amiatt, hogy szeretni akarnak, hanem szeressük viszont őket. s ma szakítsunk egy szál virágot, s adjuk oda édesanyáinknak, vagy egyszerűen szorítsuk meg a kezét, legalább ma, amikor az állítólagos ünnepük van...
Élj sokáig édesanya...

...és ha majd egyszer megengeded, hogy megszorítsam a kezed, soha többet nem engedem el...

gondolkodtam...

napok óta ezen tűnődöm... s ma aztán megtaláltam a választ, nehéz volt, de azt hiszem ez a megoldása. s hogy miről beszélek? hát egyszerűen erről, amiben én élni, létezni szeretnék ha majd mint munkás ember: a színházról. arról, ami mostanság itt Vásárhelyen valami talány számomra. nem a színház miatt, mert az megvan, meg előadások is vannak, a legnagyobb baj az, hogy KINEK? mikor tíz. tizenöt jegy fogy el az előadásra? ennyi embert érdekel a színház egy ekkora városban? hogy rendezz így nagytermi előadást? persze, hogy kifizetődőbb a stúdió rendezés... mi az oka ennek a nagy érdektelenségnek? tavasz van, s inkább sétál az ember? nem keresi ezt a kikapcsolódási formát, amit mi művelünk? akkor miért tesszük? kinek üzenünk, ha kongnak a falak az üresség érzésétől? hiába vagyunk szócsövek, ha nincs aki tovább vigye a hallottakat. nincs szükség színházra? ez már nem trendi? nem menő? ciki? mi a baj? a fiatalok csak akkor jönnek előadást nézni, ha kapnak érte tízest magyar nyelv- és irodalomból? a szülők mire nevelik gyerekeiket? inkább engedik bele a nagyvilágba, minthogy beüljenek családostól egy előadásra? hihetetlen, hogy ide jutott ez a művészet. nem azt állítom, hogy csalogató kínálata van a színházaknak, meg hogy minden színész kiteszi a lelkét, hogy átadjon valamit, de igaza van, kinek adjon át, kitől üzenjen, ha a néző nem ül be, hogy meghallgassa. most gondolom jönnek azok az érvek, hogy legyen jó az előadás, legyen jó rendezés, a színész teljesítsen, hogy érdemes legyen elmenni, s megnézni. ez mind jogos, de a nagy lelkesedést az érdektelenség sajnos letöri, mivel emberből van a színész is.
itt van a mi kis Stúdiónk, ahol azt érzem, nagyon élvezhető előadások vannak színen, állandóan vendégszerepeltet különböző társulatokat, szervez, tenni akar. s hogy van-e érdeklődés? hát kicsit nagyobb, mint a színháznál, de ma este azt tapasztaltam, hogy egy színház körben jónak titulált előadás, nem ugyanazt a minősítést kapja egy nézőtől. mert nem fogadja el azt a kód rendszert, amiben az működik. nyitottság kell, egy előadás teljes befogadásához, s akkor a célját is könnyebben eléri a rendező.
Csúnya... hát nagy bravúr, nagy teljesítmény, kemény munka. a színész ott áll meztelenül a néző előtt, s megmutatja magát, s ha a néző nem működik partnerként, nem fogadja el a konvenciókat, akkor nem élvezi, nem lehet vezetni. én hagytam maga, és vitt magával, s azóta is viszi a képzeletem. és azt érzem, hogy ha 2 nézőnek is, de játszani kell, muszáj kitartani, s üzenni, csalogatni, tükröt tartani, mert ahogy a Csúnyából is kiolvasható: jövőnk a teljes identitás vesztés felé halad, egyre butábbá nevelik az embereket, és a lényeg elvesz a nagy megfelelni akarásban. elveszti azt, amitől egyedi és megismételhetetlen, amitől mikrokozmosz, amitől olyan amilyen. előadás után azt mondja az ember, vagyis én ezt gondoltam: de jó, hogy ilyen vagyok, s nem olyan mint a mellettem álló. s akkor megértettem miért kell ezt tennem, miért nem adom fel, miért vagyok itt, s mire jó ez az egész. ha legalább egy ember így jön ki az előadásról, akkor már megérte. ha egy emberben megmozdít valamit a látott, akkor érdemes volt. ezért vagyok itt, ezért akarok: játszva nevelni....