robog ó fiatal

mindig mondjuk, hogy mennyire felgyorsult a világ, nincs időnk egymásra, nem tudjuk ápolni kapcsolatainkat, és nem tudunk ismeretségre szert tenni. de valójában mi magunk vagyunk a hibásak ebben. mert ha tennénk ellene egy lépést is, akkor már lassítottunk volna a tempón.
már egy jó ideje figyelem, hogy mennyire érdekesen alakulnak manapság az ismerkedések, a randevúk. nagyon szabad világban élünk. nem mintha ez baj lenne, csak az idő kerekére néha féket kellene kötni, mert elveszítjük azt, amitől igazán szép az első este, amitől zamata lenne a következőnek, s ami megédesítené az elkövetkezőket. de hogyan? ez itt a legnagyobb bökkenő. régen még voltak etikett szabályok, illem kódexek. nem mintha az lenne a jó, ha minden írásba van szedve, s meg van határozva mikor és hogyan, mit és meddig. de egyfajta útmutató volt a fiatalabb nemzedéknek. ma, mikor a szülő a gyereket reggel és este látja tíz perc erejéig, a fiatalok nehezen találják utaikat, csak vetődnek partról-partra, keresve a megfelelőt. és minden parton kipróbálnak valami újat, azt remélve, hogy ez a legjobb hely számukra. régen se volt ez másképp, akkor a tudatlansággal álcázták a valós életet, ma mindent tudnak, és ettől nem találják saját magukat. így nyúlnak drogokhoz, cigarettához, alkoholhoz. én nem állítom, hogy a szülő a hibás, mert szülőnek lenni se könnyű, ebben a nagy rohanásban, ahol már nincs tabu téma, ahol nincsenek rejtegetni való kis titkok. ők nem így nőttek fel, nem kaptak szülői példát, hogy hogy lenne a megfelelő. de... meg kell tanulni ezt is, akárcsak egy szakmát. gyerekeik érdekében, hogy tudjanak este leülni és egy órát úgy végigbeszélni, hogy a gyerek se unja, és kínos se legyen. és akkor talán neki is könnyebb lesz az út keresés. elővigyázatosabb lesz, 15 évesen nem kell a kórházba menni, terhesség megszakítás céljából, nem kell gyomor mosásra vinni, túlzott alkohol fogyasztás miatt, vagy ami a legrosszabb, nem kell a sírja mellett állni, mert túladagolás miatt, menthetetlenül átkerült a túloldalra.
a kezünkben vannak az eszközök, rajtunk múlik, hogyan használjuk őket, élünk-e velük, ebben a nagy robogó vágtatásban.

A sors egy híd, amit mi építünk ahhoz, akit
szeretünk.

idő s ödő

itthon vagyok... nagyon jó érzés ott lenni, ahol azt érzed, hogy szeretnek, és fontosnak tartanak. itt, ebben a kicsi faluban nem változik soha semmi, telnek- múlnak a napok, hetek, hónapok, és minden a régi. kicsit öregebb, kicsit lassabb, kicsit kopottabb, de a régi. az idő foga titokban rágja a létet, s talán ettől különleges ez a hely számomra. az emberek is ugyanolyan kedvesek, ugyanúgy örülnek a viszontlátásnak, ugyanazok a bajok, mint mikor elmentem, mintha... az idő megállana, és megvárna engem, hogy újra jöjjek haza, nehogy lemaradjak bármiről is. s mégis... sikerül lemaradnom... lemaradok az elmúlásról, lemaradok utolsó pillantásokról, az utolsó útról. szomorú halál hírt kapni... elkezd gondolkodni olyankor az ember, hogy mikor is látta utoljára, mikor beszélt vele, s mit, mit mondott, ami fontos lehet még valamikor... s rájön, hogy nemigen emlékszik erre a pillanatra... mert sietett, mert nem volt türelme, nem volt kedve, nem találta fontosnak stb., stb.,.. de ilyenkor késő bánat. az öregség az élet velejárója, mi is leszünk ebben a korban, és minket is nehéz lesz elfogadni, meghallgatni, megérteni, ahogy számunkra nehéz a mostani öregedő nagyszülőket, szomszédokat elviselni. de ha leülünk velük egy pillanatra, s félretesszük elfogultságunkat, hallhatunk hasznos dolgokat, tanulhatunk életfilozófiát, túlélési lehetőségeket, sőt pikáns kis történetekkel is megmosolyogtatnak... türelem kérdése, és a nyitott szív titka... sose menjünk úgy el egy idős ember mellett, hogy ne gondoljunk arra, mi is errefelé tartunk, és nem tudjuk, milyen lesz az akkori világ. adjuk meg a kellő tiszteletet, legyünk mások, mint az emberek nagy többsége, s megértjük, hogy miért zsörtölődnek annyit a "vének".
van-e olyan ember, aki nem mosolyodna el, és nem cikázna át az a gondolat az agyán, hogy vajon megérem én ezt, s lesz-e akivel ugyanígy tudok majd sétálni, ha egy idős házaspárt lát az utcán. tudnak ők valamit, amit mi nem, tanuljuk meg hát, amíg még nem késő, és van akitől. becsüljük meg őket, mert nekik köszönhetjük múltunkat, s ők segíthetnek a jövőnkben.

tavasz

lassan közeledett az este, a homály kezdett sűrűsödni, Ő meg ült az ágyon, és tűnődött, hogy merre tovább, mi legyen, hogy legyen... gondolatok cikáztak az agyában... menjek, nem menjek, tegyem, ne tegyem... de a válaszok sehol se voltak, nem kopogtak, hogy segíteni jöttek. csak a csend hasogatott az üres szobában... már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem, minek?
kint a természet virult, az esti sötétben is érződött, hogy valami mocorog, valami bizsereg, valami élni próbál... itt a tavasz, zsong a szerelem, forr a levegő, sétálnak az egymásra talált lelkek... tényleg itt a TAVASZ, az az évszak ahol minden elkezdődik, minden elindul és kivirágzik, majd érik, beérik és lesz gyümölcse, ez a tavasz.
Ő meg egyedül ült a szobában, hallgatva a csendet, mígnem... és akkor megtörtént, és kimozdította valami ebből a magányból, valami amit madár csicsergésnek hívunk, egy dallam, egy tiszta hang, ami életre hív, ami erőt ad, s ami egyszerűségében nyugtató. ekkor, mintegy fuvallat suhant át az agyán, hogy kimegy... kimegy a városba, s megpróbál élni, megpróbál látni és minden pillanatot jól megjegyezni, hogy majd legyenek emlékek, amiket bármikor újraélhet... és így tett, és nem bánta meg...
mert a tavasz egy lehetőség, amit ki kell használni... minden pillanatát megfigyelni, vele együtt szuszogni, hogy majd legyen gyümölcs, ami beérjen...

esti semmi

már a kettőt is elütötte a város torony órája, Ő mégse tudott nyugovóra térni... fáradt volt, szemei egyre lassabban engedték be a fényt, jobban szerettek volna sötétben pihenni... de a szív, az az átkozott érző lény, nem adta meg magát. szövetséget kötött a gondolatokkal, és egyre csak gyújtotta meg a piros lámpát, hogy ne pihenjen az agy se... ezek a gondolatok... ezek a rémképek, amik behálózzák a testet, amik beszőnek minden pillanatot. pedig már azt hitte, hogy... s mégse... nem egyszerűen nem tud túllépni dolgokon... pedig nem ez a jellemző, nem ez a megszokott, nem ez az elfogadott... mi van vele? mi ez a nagy darabokra való széthullás ... vannak dolgok és dolgok, érzések és érzések, ezeket meg kell tudni különböztetni, nem szabad ész nélkül rohanni a bizonytalanba... de ez az illat, ez az illat amit nem is érez, csak érezni akarja... ez a várás, ez a langyos semmi... amikor se előre se hátra nem halad semmi... ez a tavasz, ez az önbizalom hiány... ez az... ez a.... a gondolatok fogócskát játszanak, nagyon elevenek, mintha gyerekek játszanának a téren... pedig megállapodott, pedig megígérte, ehhez kell tartania magát, nem szabad engedni semmiféle kísértésnek... ahogy Öcsi mondta: IDŐ, IDŐ, FELSÉGES URAM, IDŐ. vagy talán a titok... igen a titok is fontos, a sejtelem, az anyagon való átsejlés... hiszen... semmi se az aminek látszik... a szemünk gyakran játszik velünk, átver... különös egy műszer a szem, s ha az aggyal kombinálódik... minden másképp látszik... hiába tudja mindezt, Ő mégse tud teret adni a sötétnek... mindenhol keres, mindenhol mást lát, mint ami a való, érzékszervei játékszere lett... pillái egyre súlyosabban nehezednek szemei elé, jó lenne utat adni az álmoknak, talán azok megnyugtatják... és egy új hét, új esélyek, új remények elé állítják Ő-t.
jó éjszakát világ, a holnap már szebb lesz, hiszi és hinni akarja, tudja, és látni akarja

séta a gondolatokkal

érdekes és egyben különös is... amikor az ember elindul céltalanul a nagyvilágba, s csak figyel és néz. különös ilyenkor minden. nem a mindennapit látja meg, hanem érzékszervei kifinomulnak, és minden apró neszt, minden képet, mindent ami körülveszi, mintha egy szemüvegen keresztül szemlélne.
este van, a kivilágított utcákon néhány autó siet, hogy vezetője minél hamarabb családja körében lehessen. kellemes az idő, csendes szellő fodrozza, az enyhén szemetes patakocska sétáló vizét, meg a nejlonzacskóval díszített pocsolya tükre is meg-meg borzong ettől a simogatástól. különös ez az este. egy nagymama baba kocsit tol maga előtt, benne nagyszemű unokája vizsgálódik szakértelemmel, s megállapítja, hogy nem jól van ez az egész kitalálva, s ezt, hogy nagymamája tudtára adja, jó kiadós bömbölésbe kezd. az öreg hölgy, énekkel próbálja megnyugtatni, hogy lesz ennél sokkal szebb is, csak várjon türelemmel. egy kocsma előtt kis csapat, akik valószínű a bent összegyűlt füst elől menekültek, hogy most, az ébredő természetet is köszöntsék egy szál füves cigarettával, mondogatván egymásnak: zöldül már a fű is. hát igen, elvégre tavasz van. érdekes ez a környék, de mivel kezd veszélyesnek látszani, a túloldalon folytatom a gondolataimmal való sétát.
egy zsákutca végén csókolózó pár, talán most esküdtek egymásnak meg századszor, hogy igenis szeretlek, és te vagy az egyetlen... egy másik ilyen utcában, a szemetes mellett, két alak, akik abban a reményben, hogy kincset találnak, nyakik belemászva kutatnak a nagy kontárnejben. később egy üzletben újra látom őket, valami kávét akarnak vásárolni, de még ők se tudják minek. jön egy robogó. a kis csaj ráordít: siess már, az anyádba. a robogó megáll, a kis csaj megcsókolja a tulajt, aztán tovább sétál, ez is egyfajta kapcsolat nem? kicsit más, trendibb. aztán séta tér. kéz a kézben, haladnak az emberek, a látszat a következő: mindenki szerelmes. de mikor elmennek melletted, akkor a szófoszlányok másról árulkodnak: elmondtam már neked százszor, nem akarok férjhez menni, és ezt komolyan is gondolom, vagy: hát mindig más az amit szeretnénk, nem lehet mindenki boldog, de a kedvencem a következő(séta kéz a kézben): értsd már meg(csók), elegem van ebből(csók), jobb ha itt befejezzük(csók). érdekesek az emberek. egy csapat roma nemzetiségű is valami komoly dologról tárgyal, kár, hogy nem ismerem a nyelvüket, aztán beülnek a fekete BMW-be, s elsuhannak. újabb sétáló pár, mindkettő kezében cigaretta, téma: milyen jó friss levegő van, nem? persze, friss levegő, két szál cigi közt... egy csapat nyakkendős ifjúember, kissé ittasan, énekelve haladnak végig a parkon. egy jóképűnek mondható férfiember egyedül ül egy padon, arra gondol a normális ember, hogy vár valakire, míg ki nem derül, hogy a szomszédos padon ülő szőke fruskát stírolja, aki valami érdekes témát beszél meg kevésbé feltűnő barátnőjével, mert a válla fölött, viszonozza a pillantásokat. ezek az emberi kapcsolatok, rég nem tudjuk miről szólnak, a máz a fontos, az hogy belül rohad, nem érdekes, a látszat a látszat.
érdekes este, de van koronája, 5 sirály száll a fejem fölött, a fekete égen fehér szárnyain. mit kereshetnek itt bent a városban nem tudom, de sikerült mosolyt csalni az arcomra. és hogy teljes legyen minden, a kapum előtt pár méterrel, szembejött velem, egy cica, aki simogatásra vágyva, hozzá dörgölőzött a nadrágomhoz. jól esett azt érezni, hogy ebben semmi álca, semmi csel, semmi érdek nincs, egyszerűen csak egy kis vakargatást szeretett volna, megkapta, aztán elváltunk.
érdemes nyitott szemmel járni az utcán, és megvizsgálni önmagad belülről, meg emberi kapcsolataid lényegét, hogy láthass és cselekedhess.

ha igazán szépet akarsz látni, nyisd ki a szíved...

Tavaszodás...

Sokáig sötét volt az Ég, a Világ már-már azt kezdte hinni, hogy sose lesz már napsütés... a Felhők dacoltak a Nappal, aki mindenáron meg akarta mutatni magát a Világnak, de sajnos mindig alul maradt... a Felhők erősebbek voltak, és akaratosabbak, mint bárki ezen a világon. Az emberek nagyon szomorú arccal jártak-keltek az utcán, mogorvák és kedvetlenek voltak. A családokban állandó harcok dúltak, a párkapcsolatok a szakítás útján jártak... minden az összeomlás szélén állt. S miért? Mert sehol nem volt meleg, nem volt vidámság, nem volt derű, nem volt éltető Nap, csak a nyomasztó szürkeség. Minden szürke volt, sivár.
Ezek ellenére mégis volt valaki, aki dacolva a szürkeséggel, vidáman és mosolyogva járt-kelt a reménytelenségben. Azt remélte, hogy ha rámosolyog mindenkire, erőt ad a kitartás halvány reményének a fenntartásában. Azonban hiába volt minden, hiába mosolygott, hiába akarta megtörni a jeget... egyedül kevés volt ehhez... Kezdte érezni, hogy az ő szívében is kezd kialudni a láng... küzdött ellene, próbálta életben tartani, nem akart egy lenni a sok ember közül, ő mosolyogni szeretett volna, erőt adni másoknak, mindenkit meg akart tanítani mosolyogni... de nem ment, magával küzdött, saját maga ellensége volt, nem bírta... már-már feladta, mikor egyszer csak egy Sugár simogatta meg könnyeitől sós arcát. A Nap volt az, kibújt a felhők mögül, és minden megmaradt erejével ragyogott, szórta fényét, és a szürkeséget színessé varázsolta. Az emberek szívében kezdett ébredezni az öröm, kezdett tavaszodni.
Elvonultak a felhők, és a kék ég, mint egy kisgyerek szeme, ragyogott az emberek felett. Mindenki mosolygott, mindenki boldogan járt-kelt az utcán, csak egyvalaki nem volt sehol...

Az utolsó este nyomán

Csak ment... lábai már nagyon fájtak... a könnyei patakokban folytak szélfútta és átfagyott arcán... de ő csak ment, mert ha megállt volna... gondolni se mert erre... érezte mennie kell... ez az egyetlen út, hogy a gondolatok elől kitérjen... egyedül érezte magát, de nem az fájt neki... a szíve fájt, ott bent mélyen... ott bent, ahová csak kevés embernek adatott meg, hogy fényt gyújthasson... de Neki megadta... fényt gyújtott, és körbe vezette... de akkor... akkor Ő kifújta a lángocskát, s elment...
Szépen indult az a nap... sok jót rejtegetett zsebei mélyén, amik csak arra vártak, hogy felkutassák őket... amikor a csillagokat felakasztották az égre, és a város felöltötte esti bársonyát, beindult a készülődés... beindult a gépezet, amibe ha beszálltál, nehéz kikerülni... aztán... elindult... szépnek érezte magát, tudta ez az este az övé, ez az este nem más mint egy újabb lehetőség...
Nagy tömeg... füst... idegenek... barátok... végre megérkezett... ezer éve látott arcok, jól esett neki... bemelegítette a kedvét... aztán bevetették magukat a tömegbe, ahol egyszerűen pezsgett az élet... kéz... fenék, lábak, csípő, fej, test... minden mozgott... érezte megnyugodott, kitombolta magát... a feszültség a múlté... nem tagadta azonban, hogy vár valakit... titokban várta... s nem tudta mi a jobb megoldás... mi lenne megfelelőbb... .
Érezte... megjött... itt van... teljesen felbolydult minden ami benne volt, minden lecsillapodott érzelembuborék felrepült, s elkezdett osztódni, s csak szaporodott, szaporodott, s egyszerűen behálózta az egész testet... izgult, mint egy elsős kisdiák, mikor anyukája kezét fogva belépett az iskola kapuján... s csak várt... nézelődött... keresett... s a buborékok, mint a lezárt pezsgős üvegben, várták, hogy kitörjenek... s akkor... valaki megfogta a lábát... ott állt Ő... Ő... aki kinyitotta az üveget... aztán eltűnt... aztán megint megjelent... s mikor a fejét a vállára hajtotta, az egész test furcsa bizsergésbe kezdett... érezte... tudta... nem jó jel ez... Aztán... mert mindennek oka van, összezörrenés majd gyors távozás után----.....----.... még egy utolsó próbálkozás... aztán már csak a fájós láb és az a szorító érzés a nyak tájékán, aztán már csak a könnyek, mint egy hideg palackról, amit melegbe visznek, peregtek a gyöngyöző sós cseppek... s az a hiány, hogy akinek fényt gyújtott, nincs sehol, hiába volt a láng, hiába volt minden...
Azóta is, az úton bandukol, egyedül, könnyemosott arccal, bicegve, s keresi azt, aki a fényt magára hagyta...

Hinni kell...

Minden reggel, mikor a napsugár megvilágítja az arcát, arra gondol: talán ma, talán ma megértem.... Aztán eljön az este, és még mindig a vakító sötétben tapogatózik, keresi a szöget... hiába. Minden áldott reggel, azzal a reménnyel fut neki a 24 órának, hogy most fog előre lépni, most fogja elfeledni, most...most...most... ááááááááááááá ezek a szűnni nem akaró, állandó kételyek, amik körforgásban tartják az agyat.
A világosság... a napsugár... elterelik gondolatait, a nappal, a maga jól felépített teendőivel menedéket nyújt, csak ne legyen este, csak az este ne jöjjön, csak ne kelljen egyedül feküdnie az ágyon, és a gondolatokat szabadjára ne engedje... akkor... akkor jól érzi magát. Csend... szerette a csendet, szerette a gondolatait, de most... igazán nem érti az életet, nem tudja, mit keres, nem tudja, mi miért van... türelmetlen, egyszerűen nem tud várni... nem bízik magában?! Pedig... állítólag, s mások szerint... mások...
Csodálkozik... mire nem képes a testével, mennyire bírja a gyűrődést, mennyire nem fárad, pedig hát... nem a 90-60-90 fajtából való. Szereti ha érzi, hogy él... szereti ha pörög az élete... nyugtalan... csak az az este ne jönne... csak sötét ne legyen, csak ne érezze, hogy nem látják, mert akkor... könnyet morzsol el szeme sarkában, elrejtve a tenyerében, mintha gyöngyszem volna... mert az, valakiért ejtett gyöngyszem... minden könny egy érték, ha nem butaságért és őszintén születik...
Furcsa, senki se látta sírni, mindenki életvidám, kedves lánynak találja, s ezért ha valaki szomorúnak látja, már keresi is az okot, segíteni próbál... s hitetlen Tamás módjára gyanakszik, hogy ez csupán csak színjáték... hiszen, mindig ő az, aki másokon segít, meghallgat... de talán ez a baj, hogy ő sose beszél, arról, ami a lelkében lakik.... pedig megtehetné...
Csak este ne legyen, csak a sötét ne jöjjön, csak ne csendesedjen el mindenki... legyen nappal mindig... csak még pár lépés... csak kitartás, csak erő, csak bizalom, csak szeresd magad, hogy mások is szerethessenek, csak mosolyogj, csak legyél kedves, csak őszintén, csak lélekkel, csak hittel, csak szeretettel, csak ennyi a titok... és az estét is túléled...

Felejthetetlen...

Egy munka folyamat vége, aminek köszönhetően olyan élményekben volt részem, amik kihagyhatatlanok az ember életéből... az az érzés amikor nem veszed észre, hogy telik az idő, hogy egész nap bent vagy a négy fal között, és egy projekten dolgozol, és nincs külvilág, nincsenek bajok, nincsenek emberek, csak azok akik abban a térben léteznek... ritka az, mikor az ember ezt megéli... de ugyanakkor felejthetetlen is. Gyönyörű az, amikor látod megszületni munkád gyümölcsét, s aztán beérik, s aztán... ezért érdemes dolgozni. És így érdemes dolgozni, hogy az, aki vezet téged, nem a hatalmával akar hatni rád, vagy nem méreggel és idegességgel, hanem a türelem végtelenek látszó fonalával. Megtanulandó dolog az a türelem, s csodálni való az az ember.

Én csak köszönettel tartozom neki, hogy beválasztott, és egy hétvégére is, de sikerült elfeledni azt, hogy létezik ez a világ, ahol harcolunk és sírunk és és és... szép volt ez a pár nap... kívánom, hogy mindenki próbálja ki ezt, egyszer legalább, hogy érezze: adni érdemes, de az adásig vezető út a legszebb

Sose feledd...

Mindig úgy csókolj, mintha az lenne a legutolsó csók köztetek, mert sose tudhatod, melyik után mondanak viszlátot. S akkor bánni fogod, hogy nem figyeltél oda, a legutolsó csókra....

Egybeolvadás...

A hajnal, már bontogatta pongyoláját, mikor ők ketten beléptek a szoba négy, sötétített fala közé. A lány félve kapaszkodott a fiú karjába, reszketett minden porcikája... de nem a hidegtől, hanem attól, amit a szívében érzett. Attól a nagy és kimondhatatlan vágytól, hogy... A fiú gyöngéden átkarolta, és csak annyit súgott a fülébe:
- Hiszen te reszketsz- és forrón megcsókolta- ez majd felmelegít- s nagy és erős karjai lágyan, de mégis férfias erővel felemelték remegő testet, és lassan, minden lépésre figyelve repítették a törékeny kincset. Majd a szoba közepén, egy határozott mozdulattal, a földre került. A puha szőnyeg megadta magát a kecses alaknak, és mintha üveggyöngyöt tartana, ölelte körül. A fiú fölé hajolt, s csak nézték egymást, s abban a nézésben benne volt minden érzés, amit abban a pillanatban éreztek. A lány, kezét, a fiú hajába túrta, szerette ezt a szőke fejet, ezt a mosolygós arcot, ezt a csókos szájat, amelyik olyan égetően tudott csókolni. A fiú megcsókolta a lány homlokát, az orrát, az egyik arcát, a másik arcát, aztán megpecsételte az egészet... a lány kezei lecsúsztak a fiú nyakára, és szorosan, mint egy kapocs, ölelték át. A nyak engedelmeskedett az ölelésnek, és a test ernyedten ereszkedett a lány gyöngy testére... aztán mellé csúszott, és csak ölelték egymást....
A hajnal már a kakast is felébresztette, hogy üdvözölje az első fénycsíkot az égen....
Ők akkor már egymás karjaiban, eggyé olvadva össze, mint két egybekovácsolt karika, feküdtek a földön... nyugodtak és békések... a hajnal öltözködése, és a kakas reggeli köszöntője között, egy egész élet telt el kettejük viszonyában... valami megtörtént, valami, ami elválaszthatatlanná tette őket... valami, ami egyszerű és őszinte...

Tavasz

Sötétedett... a világ felöltötte fekete alapon sárga pöttyös ruháját, és nézte, ahogyan az apró hangyákként mozgó emberek lefekvéshez készülődtek.... Elaludtak a lámpák, lecsendesedett minden... nyugalom bársonya feküdt, az addig mozgó világra. Minden csendes volt, senki nem járt az utcán. Senki?... Sehol.... furcsa... S akkor a bársony megmozdult... valaki mozgott alatta... valaki nem tudott pihenni, nem bírta lehunyni szemeit... a szíve és az agya harcolt... folyt a csata, mint a Duna, mikor árad... ezért nem tudott aludni az idegen... kibújt a nyugalom bársony alól, és elindult az utcán, vitte magával a harcot, háborúzott a két fél:
- Igazán nem értem, miért nem hallgatsz rám, én vagyok a szíved, én éltetlek, én érzek, én... én... én... hallgass már rám. Hallgass már te okoskodó.
- Ha jobban megvizsgáljuk a tény állást, könnyen rájöhetünk, hogy a szív túl érzékeny, túl finoman látja a dolgokat a világban. De én, aki ésszel kezelem a dolgokat, és nem az érzelmek terén... én tudom, hogy mi az élet. Ne hagyd, hogy ez a piros izom legyőzze a józanságod. Ha rám hallgatsz, sose fogsz csalódni...
- Maradjatok már nyugton... hagyatok egy kicsit, kapcsoljátok ki magatok jó? Én szeretnék dönteni, egyedül... nem kérek segítséget se tőled, se tőled... hagyatok...
Az idegen nagyon fáradt volt akkor már, elege volt mindenből, az agyából, a szívéből a világból... szeretett volna megnyugodni, de nem tudott. Leült a járda szélére, s fejét a térdére téve próbált emlékezni, emlékezni valamire, ami már nem létezett...
Eközben, valahol, egy ismeretlen, ugyanezzel a dologgal viaskodott. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy a tavasz a hibás minden miatt. Ő az ok és az okozó, hogy ennyire maga alatt van, ennyire ki van szolgáltatva a nagy mindenségnek. Sajnálta magát, s neki még az agya, meg a szíve se segített, ők pihentek, fáradtak voltak, hiszen együtt dolgozták végig az elmúlt órákat gazdájukkal, s nem jutottak semmire. Az ismeretlen így ballagott egyedül... egyszer csak, megpillantja az idegent, az utcán, fejével a térdén... azt hitte, hogy hontalan, s csak elsétált mellette, de akkor a szíve felébredt s csak ennyit súgott:
-Ülj le mellé....
- Hogy tehetném? Nem is ismerem...
- Ne gondolkozz, csak tedd meg...
S azzal visszafordult az ismeretlen, s leült az idegen mellé... az felemelte a fejét, s ámulva nézett a mellette ülőre.... sokáig ültek így egymás mellett, s mintha a világ megszűnt volna, szavak nélkül beszéltek, értették egymást, idegenül és ismeretlenül és szavak nélkül... egyszerűen. Nem volt agy, nem volt szív, nem volt gondolat, csak két pár szem volt, akik elvesztek egymásban...
Lassan hajnalodott, a sárga pöttyök elhalványultak, aztán kialudtak... de az idegen meg az ismeretlen még mindig ott ültek, s beszélgettek.... szavak nélkül...
A nap felkúszott az égre, s egy pillanatig belesütött a járdán ülők szemébe, s akkor mintha a megszégyellte volna magát, elbújt egy felhő mögé. Azok ketten meg felálltak, s elindultak... ketten kétfelé, de tudták... sorsuk egybefonódott, ez az éjszaka nem múlhat el folytatás nélkül... ezért pár lépés után mindketten megálltak, megfordultak, s gondolkodás nélkül szaladtak egymás felé... tudták, érezték, hogy hatalmába kerítette őket a tavasz, itt van az a pillanat, amikor nincs agy, nincs szív... csak ők vannak ketten, megismételhetetlenül, egymás karjaiban...
Ha nyitott szemmel jársz az utcán, láthatod őket, ölelkeznek, mintha attól tartanának, hogy ha elengedik egymást, soha többé nem találnának egymásra....

Gondolat----,,,,,------......

Azt mondta nekem valaki, hogy nagyon depressziós képet fest rólam a blogom... ezen elgondolkodtam, és lehet, hogy igaza van, mert mindig csak akkor írok, mikor valami nem ok. Na, de azért nem vagyok én depressziós, emoba hajló emberke... sőt... szeretek élni, és szeretem élvezni az életet, csak mikor nem terhelik gondok az ember két vállát, akkor nem akar írni róla, vagy nem érzi szükségét, hogy írjon, vagy... vagy... vagy.... jókedvű vagyok, élettel teli, és élem a tavasz napjait... tegye mindenki ezt, ha van rá lehetősége :) Hallgassa a reggeli madárdalt, és sétáljon a csillagok alatt... ez nyugtat és felvidít....
Ezután írok vidámabb dolgokat is, ígérem....