tavasz

lassan közeledett az este, a homály kezdett sűrűsödni, Ő meg ült az ágyon, és tűnődött, hogy merre tovább, mi legyen, hogy legyen... gondolatok cikáztak az agyában... menjek, nem menjek, tegyem, ne tegyem... de a válaszok sehol se voltak, nem kopogtak, hogy segíteni jöttek. csak a csend hasogatott az üres szobában... már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem, minek?
kint a természet virult, az esti sötétben is érződött, hogy valami mocorog, valami bizsereg, valami élni próbál... itt a tavasz, zsong a szerelem, forr a levegő, sétálnak az egymásra talált lelkek... tényleg itt a TAVASZ, az az évszak ahol minden elkezdődik, minden elindul és kivirágzik, majd érik, beérik és lesz gyümölcse, ez a tavasz.
Ő meg egyedül ült a szobában, hallgatva a csendet, mígnem... és akkor megtörtént, és kimozdította valami ebből a magányból, valami amit madár csicsergésnek hívunk, egy dallam, egy tiszta hang, ami életre hív, ami erőt ad, s ami egyszerűségében nyugtató. ekkor, mintegy fuvallat suhant át az agyán, hogy kimegy... kimegy a városba, s megpróbál élni, megpróbál látni és minden pillanatot jól megjegyezni, hogy majd legyenek emlékek, amiket bármikor újraélhet... és így tett, és nem bánta meg...
mert a tavasz egy lehetőség, amit ki kell használni... minden pillanatát megfigyelni, vele együtt szuszogni, hogy majd legyen gyümölcs, ami beérjen...