Tavaszodás...

Sokáig sötét volt az Ég, a Világ már-már azt kezdte hinni, hogy sose lesz már napsütés... a Felhők dacoltak a Nappal, aki mindenáron meg akarta mutatni magát a Világnak, de sajnos mindig alul maradt... a Felhők erősebbek voltak, és akaratosabbak, mint bárki ezen a világon. Az emberek nagyon szomorú arccal jártak-keltek az utcán, mogorvák és kedvetlenek voltak. A családokban állandó harcok dúltak, a párkapcsolatok a szakítás útján jártak... minden az összeomlás szélén állt. S miért? Mert sehol nem volt meleg, nem volt vidámság, nem volt derű, nem volt éltető Nap, csak a nyomasztó szürkeség. Minden szürke volt, sivár.
Ezek ellenére mégis volt valaki, aki dacolva a szürkeséggel, vidáman és mosolyogva járt-kelt a reménytelenségben. Azt remélte, hogy ha rámosolyog mindenkire, erőt ad a kitartás halvány reményének a fenntartásában. Azonban hiába volt minden, hiába mosolygott, hiába akarta megtörni a jeget... egyedül kevés volt ehhez... Kezdte érezni, hogy az ő szívében is kezd kialudni a láng... küzdött ellene, próbálta életben tartani, nem akart egy lenni a sok ember közül, ő mosolyogni szeretett volna, erőt adni másoknak, mindenkit meg akart tanítani mosolyogni... de nem ment, magával küzdött, saját maga ellensége volt, nem bírta... már-már feladta, mikor egyszer csak egy Sugár simogatta meg könnyeitől sós arcát. A Nap volt az, kibújt a felhők mögül, és minden megmaradt erejével ragyogott, szórta fényét, és a szürkeséget színessé varázsolta. Az emberek szívében kezdett ébredezni az öröm, kezdett tavaszodni.
Elvonultak a felhők, és a kék ég, mint egy kisgyerek szeme, ragyogott az emberek felett. Mindenki mosolygott, mindenki boldogan járt-kelt az utcán, csak egyvalaki nem volt sehol...