Minden reggel, mikor a napsugár megvilágítja az arcát, arra gondol: talán ma, talán ma megértem.... Aztán eljön az este, és még mindig a vakító sötétben tapogatózik, keresi a szöget... hiába. Minden áldott reggel, azzal a reménnyel fut neki a 24 órának, hogy most fog előre lépni, most fogja elfeledni, most...most...most... ááááááááááááá ezek a szűnni nem akaró, állandó kételyek, amik körforgásban tartják az agyat.
A világosság... a napsugár... elterelik gondolatait, a nappal, a maga jól felépített teendőivel menedéket nyújt, csak ne legyen este, csak az este ne jöjjön, csak ne kelljen egyedül feküdnie az ágyon, és a gondolatokat szabadjára ne engedje... akkor... akkor jól érzi magát. Csend... szerette a csendet, szerette a gondolatait, de most... igazán nem érti az életet, nem tudja, mit keres, nem tudja, mi miért van... türelmetlen, egyszerűen nem tud várni... nem bízik magában?! Pedig... állítólag, s mások szerint... mások...
Csodálkozik... mire nem képes a testével, mennyire bírja a gyűrődést, mennyire nem fárad, pedig hát... nem a 90-60-90 fajtából való. Szereti ha érzi, hogy él... szereti ha pörög az élete... nyugtalan... csak az az este ne jönne... csak sötét ne legyen, csak ne érezze, hogy nem látják, mert akkor... könnyet morzsol el szeme sarkában, elrejtve a tenyerében, mintha gyöngyszem volna... mert az, valakiért ejtett gyöngyszem... minden könny egy érték, ha nem butaságért és őszintén születik...
Furcsa, senki se látta sírni, mindenki életvidám, kedves lánynak találja, s ezért ha valaki szomorúnak látja, már keresi is az okot, segíteni próbál... s hitetlen Tamás módjára gyanakszik, hogy ez csupán csak színjáték... hiszen, mindig ő az, aki másokon segít, meghallgat... de talán ez a baj, hogy ő sose beszél, arról, ami a lelkében lakik.... pedig megtehetné...
Csak este ne legyen, csak a sötét ne jöjjön, csak ne csendesedjen el mindenki... legyen nappal mindig... csak még pár lépés... csak kitartás, csak erő, csak bizalom, csak szeresd magad, hogy mások is szerethessenek, csak mosolyogj, csak legyél kedves, csak őszintén, csak lélekkel, csak hittel, csak szeretettel, csak ennyi a titok... és az estét is túléled...
A világosság... a napsugár... elterelik gondolatait, a nappal, a maga jól felépített teendőivel menedéket nyújt, csak ne legyen este, csak az este ne jöjjön, csak ne kelljen egyedül feküdnie az ágyon, és a gondolatokat szabadjára ne engedje... akkor... akkor jól érzi magát. Csend... szerette a csendet, szerette a gondolatait, de most... igazán nem érti az életet, nem tudja, mit keres, nem tudja, mi miért van... türelmetlen, egyszerűen nem tud várni... nem bízik magában?! Pedig... állítólag, s mások szerint... mások...
Csodálkozik... mire nem képes a testével, mennyire bírja a gyűrődést, mennyire nem fárad, pedig hát... nem a 90-60-90 fajtából való. Szereti ha érzi, hogy él... szereti ha pörög az élete... nyugtalan... csak az az este ne jönne... csak sötét ne legyen, csak ne érezze, hogy nem látják, mert akkor... könnyet morzsol el szeme sarkában, elrejtve a tenyerében, mintha gyöngyszem volna... mert az, valakiért ejtett gyöngyszem... minden könny egy érték, ha nem butaságért és őszintén születik...
Furcsa, senki se látta sírni, mindenki életvidám, kedves lánynak találja, s ezért ha valaki szomorúnak látja, már keresi is az okot, segíteni próbál... s hitetlen Tamás módjára gyanakszik, hogy ez csupán csak színjáték... hiszen, mindig ő az, aki másokon segít, meghallgat... de talán ez a baj, hogy ő sose beszél, arról, ami a lelkében lakik.... pedig megtehetné...
Csak este ne legyen, csak a sötét ne jöjjön, csak ne csendesedjen el mindenki... legyen nappal mindig... csak még pár lépés... csak kitartás, csak erő, csak bizalom, csak szeresd magad, hogy mások is szerethessenek, csak mosolyogj, csak legyél kedves, csak őszintén, csak lélekkel, csak hittel, csak szeretettel, csak ennyi a titok... és az estét is túléled...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése