Tavasz

Sötétedett... a világ felöltötte fekete alapon sárga pöttyös ruháját, és nézte, ahogyan az apró hangyákként mozgó emberek lefekvéshez készülődtek.... Elaludtak a lámpák, lecsendesedett minden... nyugalom bársonya feküdt, az addig mozgó világra. Minden csendes volt, senki nem járt az utcán. Senki?... Sehol.... furcsa... S akkor a bársony megmozdult... valaki mozgott alatta... valaki nem tudott pihenni, nem bírta lehunyni szemeit... a szíve és az agya harcolt... folyt a csata, mint a Duna, mikor árad... ezért nem tudott aludni az idegen... kibújt a nyugalom bársony alól, és elindult az utcán, vitte magával a harcot, háborúzott a két fél:
- Igazán nem értem, miért nem hallgatsz rám, én vagyok a szíved, én éltetlek, én érzek, én... én... én... hallgass már rám. Hallgass már te okoskodó.
- Ha jobban megvizsgáljuk a tény állást, könnyen rájöhetünk, hogy a szív túl érzékeny, túl finoman látja a dolgokat a világban. De én, aki ésszel kezelem a dolgokat, és nem az érzelmek terén... én tudom, hogy mi az élet. Ne hagyd, hogy ez a piros izom legyőzze a józanságod. Ha rám hallgatsz, sose fogsz csalódni...
- Maradjatok már nyugton... hagyatok egy kicsit, kapcsoljátok ki magatok jó? Én szeretnék dönteni, egyedül... nem kérek segítséget se tőled, se tőled... hagyatok...
Az idegen nagyon fáradt volt akkor már, elege volt mindenből, az agyából, a szívéből a világból... szeretett volna megnyugodni, de nem tudott. Leült a járda szélére, s fejét a térdére téve próbált emlékezni, emlékezni valamire, ami már nem létezett...
Eközben, valahol, egy ismeretlen, ugyanezzel a dologgal viaskodott. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy a tavasz a hibás minden miatt. Ő az ok és az okozó, hogy ennyire maga alatt van, ennyire ki van szolgáltatva a nagy mindenségnek. Sajnálta magát, s neki még az agya, meg a szíve se segített, ők pihentek, fáradtak voltak, hiszen együtt dolgozták végig az elmúlt órákat gazdájukkal, s nem jutottak semmire. Az ismeretlen így ballagott egyedül... egyszer csak, megpillantja az idegent, az utcán, fejével a térdén... azt hitte, hogy hontalan, s csak elsétált mellette, de akkor a szíve felébredt s csak ennyit súgott:
-Ülj le mellé....
- Hogy tehetném? Nem is ismerem...
- Ne gondolkozz, csak tedd meg...
S azzal visszafordult az ismeretlen, s leült az idegen mellé... az felemelte a fejét, s ámulva nézett a mellette ülőre.... sokáig ültek így egymás mellett, s mintha a világ megszűnt volna, szavak nélkül beszéltek, értették egymást, idegenül és ismeretlenül és szavak nélkül... egyszerűen. Nem volt agy, nem volt szív, nem volt gondolat, csak két pár szem volt, akik elvesztek egymásban...
Lassan hajnalodott, a sárga pöttyök elhalványultak, aztán kialudtak... de az idegen meg az ismeretlen még mindig ott ültek, s beszélgettek.... szavak nélkül...
A nap felkúszott az égre, s egy pillanatig belesütött a járdán ülők szemébe, s akkor mintha a megszégyellte volna magát, elbújt egy felhő mögé. Azok ketten meg felálltak, s elindultak... ketten kétfelé, de tudták... sorsuk egybefonódott, ez az éjszaka nem múlhat el folytatás nélkül... ezért pár lépés után mindketten megálltak, megfordultak, s gondolkodás nélkül szaladtak egymás felé... tudták, érezték, hogy hatalmába kerítette őket a tavasz, itt van az a pillanat, amikor nincs agy, nincs szív... csak ők vannak ketten, megismételhetetlenül, egymás karjaiban...
Ha nyitott szemmel jársz az utcán, láthatod őket, ölelkeznek, mintha attól tartanának, hogy ha elengedik egymást, soha többé nem találnának egymásra....