sokszor nem az a fontos, hogy hol vagy és mit teszel, hanem az, hogy mindezt ki mellett...

neked...

igen, szeretem. tovább nem akarok tiltakozni ez ellen, tovább nem akarom magamba fojtani azt, aminek ki kell, hogy jöjjön. egyszerűen fontossá vált számomra röpke egy hónap alatt. sikerült belopnia magát a szívembe, és jó mélyen rakott fészket magának ez az érzés. minden gondolatom körülötte forog. ha nincs mellettem, a hiányát semmi nem pótolhatja, érzem, a nevem biztonságban van a szájában... ha rá gondolok, a szívem gyorsabban ver, s mikor este őt várom, s megszólal a telefonom ezer meg ezer pillangó kel szárnyra a hasamban, s addig járják táncukat, míg nem érzem két ölelő karját a derekamon. s akkor megszűnik a külvilág, a ma problémája meg a holnap gondja, csak Ő létezik. s érzem: minden, amit csak adhatok, az övé. s minden titok, varázs, játékosság, öröm, belőle fakad, s minden fájdalom, szomorúság és bánat mellette vigaszra talál. biztonságban érzem magam mellette, amiről eddig nem is tudtam, hogy ennyire fontos és jó érzés, hiszen eddig mindig harcolni akartam, hogy erősnek lásson a világ. most ez nem fontos, s ez nem azt jelenti, hogy gyengének érezném magam, hanem egyszerűen "megszelídültem". aki ismer, érti miről beszélek. de nem ilyen rózsaszín minden, vannak dolgok, amik még mindig nehezemre esnek, de igyekszem. még mindig nehéz arról beszélnem amit érzek, talán azért, mert még számomra is fura ez az erős érzelemdömping. amit meg nem tudok elmondani, igyekszem éreztetni, mert azt tudom, hogy néha az igazi érzés a szavakon túl lakik. s hogy van-e negatív oldala ennek az érzésvilágnak? hát azt kell, hogy mondjam nem negatív, de van: mikor szeretsz valakit, akaratlanul rettegsz attól, hogy elveszítheted, hogy csalódsz. ez alól én se vagyok kivétel, igen, félek.
hogy őszinte legyek, nem tudom mi az a szerelem, s nem is akarom megfejteni, nem vagyok arra hivatott, de azt érzem, hogy ha létezik szerelem és szeretet, kölcsönös elfogadás és megbecsülés, akkor mi jó úton haladunk efelé az állapot felé. s hogy miért? mert talán egy kicsit hasonlítunk.

reggelek...

mikor reggel ismét búcsút intett, mint egy sünmalac, morogva zárta vissza a kaput, s végig morgott magában. vajon a mormoták morognak? ez a kérdés futott át az agyán, de aztán ment és morgolódott tovább: utálom mikor elmegy... utálom mikor nincs itt... aztán visszamászott az ágyába, magára húzta a takaróját, és szimatolni kezdett, aztán megtalálta, és belefúrta az arcát a párnába... legalább az illata az itt maradt, gondolta kicsit jobb kedvűen, de azt az őrülten tud hiányozni érzést ez se tudta kitölteni. élete legszebb perceit tölti karjaiban, s mindennél magányosabbnak érzi magát, mikor nincs mellette. s ilyenkor mormotasága cserben hagyja, mert nem bír elaludni... hiába igyekszik, nagy az ágy, hideg van, nem találja a helyét... minden baja van, csak aludni ne kelljen... aztán valahogy összegömbölyödik, s behunyja a szemét, s nagy elhatározással átengedi magát az álomnak. s ott mormota kezét mackó mancsba fogva szalad a zöld mezőn, sárga virágok közt a vörösbe...

22 s jónéhány évvel ezelőtt...

szeptember 21. aki nem tudná, ma van az őszi napéjegyenlőség, ha ma jó idő van, akkor jó bortermés várható, ez az év 265-dik napja. mai nap ünneplik a magyar dráma napját és a nemzetközi békenap is ma van. aztán szeptember 21-én történt, hogy Mária Terézia kihirdette a jezsuita rend feloszlatását elrendelő pápai bullát. aztán ezen a napon született többek közt gróf Széchényi István, Sinkovits Imre, s még ki tudja hányan, akik nem ilyen híresek mint ők. én fejből tudok négy ilyen személyt, csak róluk nem szól történelem, őket nem ünnepli meg egy egész világ, egy egész nemzet, csak a barátok meg a család, de talán ez mindennél többet jelent...
1987. szept.21. délután egy kislány sírt fel a csíkszeredai dombtetőn álló kórház szülőszobájában, egyik lábától felemelve mutatták meg anyukájának, aki addig nem engedte, hogy elvigyék, mielőtt ő nem látta, nehogy egy másik gyereket hozzanak vissza neki. aztán ahogy teltek az évek, a kislány mindig azt mondta, hogy őt egy eltévedt gólya hozta, mert azzal bosszantották, hogy a gólyák már el voltak menve ilyenkor. s akkor a kislány elmagyarázta, hogy az nem úgy volt, mert hát az egyik gólya lemaradt a társaitól, s lepottyantotta őt a kórházba, s akkor gyorsan repült a társai után, szóval nem holló, s nem varjú, s nem valami rusnya fekete madár hozta őt az anyukájának, hanem egy gólya.
ennek ma már 22 éve... reggel óta szól a telefonom, s jönnek a jókívánságok. 22 év... akárhonnan nézem, 22... ez szép... se véníteni, s fiatalítani nem lehet ezt a kort... köszönök minden jókívánságot, mindenkinek aki rám gondolt... jól esik az a tudat, hogy szeretik az embert, s vannak barátai, akik nem felejtik el ezt a napot... habár én nem vagyok oda a szülinapokért... azért igyekszem elviselni, s úgy élni ezt a napot is, mint minden mást, egyszerűen csak egy nap, a hétből... s ha kívánhatnék valamit, s az teljesülne... akkor azt kívánnám, hogy legyen este, s álljon meg az idő... de ez tudom, hogy... sajnos... de azért lesz este, csak az idő nem fog megállni...

furcsa, de valós

lassan vége a vakációnak, s újra menni kell, de... előttem áll a harmad év, s én olyan furcsa dolgokat érzek, eddig sose volt olyan problémám, hogy minek is csinálom ezt az egészet? de most egyre többet gondolkodom ezen. egyre többször fordul meg a fejemben, hogy tényleg nekem való ez az egész dolog? tényleg ezt szeretném csinálni elkövetkező éveimben? és minek megy a rovására, ez a nagy színházasdi? s kinek csinálom? egyre több kérdés röpköd a fejemben, amikre választ adva egyre inkább azt érzem, hogy nem, nekem nincs szükségem erre az egészre. arra, hogy ismételten ne legyen lehetőségem beosztani az időmet, arra, hogy ismét azt érezzem, hogy feleslegesen vagyok ott, semmi látszata a munkámnak stb.stb.stb. még egy év eltelik, de a mesterin nagyon töröm a fejem, mert nem tudom, megérie, hiszen ha már diplomát szerzek, azzal pénzt is szeretnék keresni, dolgozni szeretnék, hasznosnak szeretném érezni magam, mert a hasznosság a lételemem. s ebben a szakmában... nemigen látom a jövőt, csak munkanélküliként. nagyon szép hivatás, de csak akkor ha gyakorolhatod is, hanem... hanem csak kínlódás egyik napról a másikra. na, nem baj, egy év alatt sokminden változik, kiderül minden ami most még homályba burkolózva várja a napsütést. életem legnehezebb évkezdése előtt állok. nem lesz könnyű... de összeszorított fogakkal ezt is túlélem, mint annyi minden mást eddig. legalább bentlakásom van, s kedvenc Bogyós szobatársamnak is, így... leállamvizsgázgatunk szép csendesen... harcra fel

ne engedd

igen... nem... igen... nem... ez a két szó kergetőzött egész nap a fejében... nem tudta eldönteni, hogy mi lenne a jobb megoldás, mert hát... s mégis... tudta, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy szeressen, s szeretve legyen, most nem, mert... s mégis megtörtént: szeret, méghozzá egyre jobban... nem gondolta volna, hogy érezheti még ezt a hőhullámot, ezt, amit akkor érzett, mikor tudta: úgyse lehet belőle semmi, s mégis: képes volt évekig reménytelenül szeretni: első szerelem. akkor azt gondolta, sose lehet már azt az érzést felébreszteni, annyira behintődött a feledés porával, mert fájt az emlékezés minden egyes alkalommal, mikor látta... volt benne valami megmagyarázhatatlanul vonzó, s még mindig benne van, de már hozzászokott. s most ez a régi érzelem erőre kapott, de nem ugyanaz a célszemély... s mégis, ugyanaz a perzselő szenvedély... lehet ilyen? úgy tudta, hogy az érzelmek azok sose egyformák... mindig kopnak egy kicsit, ezért a legemlékezetesebb az a bizonyos első szerelem... ez nem az első... s mégis: ugyanolyan erős. de nem szabadna... igaz az, amit ír róla a csillagjegyjellemző: a csalódások kimérté teszik. de most az sincs sehol. bizalmatlanná válik: annak sincs semmi nyoma... mi lett vele? hova tűnt a józan esze? nem veszett el, mert néha előbújik, s akkor kezdődik az: igen... nem... igen... nem.... játék. mit várhatok el tőle? nem, azt nem, semmiképp, mondja magának, és beleharap alsó ajkába, mert... nem várható el, hogy várjon... várt már eleget... én csak azt szeretném, hogy boldog legyen, annyira fontossá vált, hogy mindennél előrevalóbb az ő boldogsága, fogalmazza meg magának, s akkor csendesen megszólal valaki: s ha veled boldog igazán??? á, nem... nem lehet. miért? nem gondolod komolyan ezt se? de... DE IGEN... talán semmit nem gondoltam rég ilyen komolyan, mint ezt... akkor meg? mitől félsz? a csalódástól... megriaszt ez a régi érzés, s ez a ragaszkodás... szép ez az egész... túl szép... nagyon jólesik, hogy felfelé haladok... de fájni fog ha leesek... pedig még nem vagyok magasan... akkor mássz tovább, s ne engedd el a kezét... ne engedd el a kezét... ne en-gedd el a ke-zét... a kezét... ne... engedd................................................................

régi emlékek, új év...

ma megkezdte... arra ébredtem, hogy nagy lázban ég az egész család... pakolunk. nem engem, az öcsémet, aki eztán városlakó lesz... megkezdi kilencedik osztályos életét... s valami nosztalgikus hangulat lett úrrá rajtam... ezelőtt X évvel, én is elmentem itthonról, de nem csak Udvarhelyig vitt az autó, hanem Kolozsvár központjáig meg se állt, ott egy nagy barna épület előtt lefékezett, ami olyan magas volt, hogy a kis kilencedikes Saci nem látta a tetejét, bement a nagy kapun, amit alig bírt kinyitni, s felment a tetőtérbe, ahol a bentlakási szobában már ott voltak a szobatársjelöltek... aztán így lettem én Kolozsvár diákja... milyen furcsa volt, anyukám beült az autóba, és eljött, s én ott maradtam az óriás épület előtt. nem is tudom, hogy örültem-e a rám szakadt szabadságnak, vagy valahol fájt, hogy el kellett válnom... azt tudom, hogy nem bánom, hogy odáig mentem, de ha ma tehetném, valószínű, hogy Udvarhely jobban megfelelne azoknak a céloknak, amiket egy középiskolai periódusnak szolgáltatni kell. Udvarhely líceumi város, a legjobb hely a szárnypróbálgatásoknak, innen aztán lehet menni tovább, nagyobb városokba, de ez a legmegfelelőbb hely az első lépések megtételére. sajnos erre én csak tizenegyedikesen jöttem rá... és így életem legszebb két évét töltöttem ebben a kisvárosban... itt értettem meg azt, hogy mi is az a középiskolai életmód, és mennyire fontos, hogy ezeket élvezze az ember. Kolozsváron ez sose adatott volna meg.
s most az öcsém tanult az én hibámból, s biztos vagyok benne, hogy élete legszebb négy évét fogja tölteni Udvarhelyen. én még mindig mosolyogva gondolok vissza azokra az évekre... milyen szép is volt. s most lassan ismét megyek Vásárhelyre, már negyedik éve, és azért se panaszkodhatom, hogy nem szeretem, hisz Vásárhely az én városom, csak... a szívem az nagyon jószívvel maradna itthon, szíve választottja közelében, de...menni kell sajnos, de valószínű gyakrabban jövök majd haza... ha... és remélem ez a ha így is marad...
szóval, ismét megkezdődött egy új év, csak az emlékek a régiek... és ez így jó... minden véget ér egyszer, s mennyire bánjuk majd, hogy nem éltünk az életadta lehetőségekkel... használjunk ki mindent, mert ritka az a sohavisszanemtérőalkalom, ami visszatér...

néha csak azt szeretném, hogy.... máskor meg épp az ellenkezőjét...

csak egy kis...

nánánáná... szólt az ébresztő, mint minden reggel... 5:45... mennyire korán van, s mégis menni kell, mert muszáj. remélem tudod, hogy mától úgy döntöttem, hogy utálat tárgyává teszem a csengőhangod, mondta durcásan, amit egy forró csókot nyomot szerelme vállára. aztán a fejére húzta a takarót, nem akart felkelni, s őt se akarta elengedni. annyira utálta, mikor elment... de a kötelesség mindennél erősebb. csak még egy percet, könyörgött magában, csak még annyit, hogy hozzábújok, s azzal kelek is fel, esküszöm, fogadkozott csendesen önmagával. mindhiába... lassan felkelt, magára kapott néhány ruhadarabot, s morcosan kinyomta a saját ébresztőjét is, csendesen kinyitotta az ajtót, s a hideg szellő az arcukba csapott. ilyenkor minden olyan csendes, mintha a nyugalom szigete lenne ez a kis hely. még a nap nem borította el fényével a világot, a pislákoló félhold még magasan az égen jár... ősz van, később kel a nap, és korábban nyugovóra tér... még az évszak is az elválásnak kedvez. csendesen ballagnak a csillagok alatt a kapuig, lábuk alatt a vizes fű, mint a vörös szőnyeg, felfogja lépteik zaját. néha egy-egy bagoly szól bele a csendbe, aztán ismét csak az a mérhetetlen csend. a kapuban, mint már annyi reggel, ismét... két kezébe fogta lágyan a fejét, s annyira forrón csókolta meg, hogy talpuk alatt a vizes fű megszáradt, aztán még egyszer a szemébe nézett mélyen, szorosan hozzásimult: menj be szépen, nehogy megfázz, és egy nagy cuppanós a homloka közepén, azzal elindult vissza a meleg szobába. bebújt a takaró alá, ami még őrizte a két test melegét, de olyan hatalmas volt így az az ágy, s olyan hideg, s a másik párnán csak egy kis gödör meg az a csábító illat jelezte, hogy nem álom volt, hanem valóság... az éjszaka tényleg aludt ott valaki.
nehezen jön el ismét az álom, így egyedül minden nehezebb, gondolta, az az érzés ami bennem lobog, ha rá gondolok... sose szeretném elveszíteni se őt, se az érzést... gondolta, aztán már csak az álom, amiben ismét odabújt ahhoz a két ölelő karhoz, amiben tudta: nincs olyan baj, ami itt meg nem szűnne...

hiány

furcsa dolog történt velem... a laptopom, ami nem is tudtam, hogy ennyire hozzám nőtt a hónapok során, három napra feladta a szolgálatot, így orvoshoz kellett hogy vinnem. vagyis az orvos házhoz jött, csak hát gyógyíthatatlannak bizonyult, így elvitte magával a kórházba. három napig feküdt szegény a kórház beteg asztalán, s várta, hogy meggyógyuljon. nem sertésinfluenza, nem madárinfluenza volt a baj okozója, hanem az, hogy annak idején, nem volt helyesen kezelve, félre kezelte egy rossz doktorbácsi, aki azt hitte ért hozzá, de nem értett... (ebből is kiderül, hogy a suszter maradjon a kaptafánál). de most jó doktorbácsihoz került, aki minden bajából kigyógyította, s megállapította, nagyon okos kis lapim van, s megérdemli, hogy szeressem.
de az a három nap míg nem volt velem... hát az elég elviselhetetlen volt. még szerencse, hogy az egyik estém kitöltötte egy hatszáz oldalas könyv, amit csekély tíz óra alatt kinyírtam, aztán másnap este volt sok ölelés és kedves szó, s így az is hamar elrepült. aztán hazahozták... mikor megláttam olyan boldogság költözött a szívembe, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányozhat egy gép... na, de aztán mikor leültem, hogy jobban szemügyre vegyem, kiderült, hogy nem az én lapim.... olyan más volt... más OP rendszer, az általam annyira megkedvelt Vista, sehol nem volt, helyette ott tündökölt egy nagyon cuccos XP... fura, gondoltam, aztán elkezdtem a barátkozást az új rendszerrel. lassan megy, de sikerülni fog azt hiszem, a lényeg, hogy ismét lélegzik ez a drága masina, s érezhetem, hogy sose vagyok egyedül, hisz összeköt azokkal az emberekkel, akik nincsenek velem.... még hosszú órák kellenek, hogy a régi pompájában tündököljön, de igyekszem olyanná varázsolni, amilyen fénykorában volt....

egy film alapján... szeretlek...

megnéztem egy filmet, nem szokásom reklámozni az általam látott filmeket, mert nem egy az ízlésünk, most se teszem, csak olyan érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem, amiket muszáj leírnom, kénytelen vagyok kiírni magamból. ez nem mással, mint a szerelemmel, szeretettel kapcsolatos. olyan könnyen kicsúszik a szánkon ez a szó: szeretlek, s nagy ölelések meg csókok közepette képesek vagyunk elhinni, hogy úgy is van. igen, lehet, hogy azt képzeljük, hogy szeretünk, mert jó érzés vele lenni, mert azt érezzük, megtaláltuk azt az embert, akinek a kezébe adnánk az életünk, de ennek ellenére... túl könnyen dobálózunk szavakkal, anélkül, hogy belegondolnánk, hogy de meddig szeretjük? amíg ki nem derül róla, hogy ezt se tudjuk elviselni szokástárából, az is nagyon irritál stb. stb. és ezek csupán a kisebb gondok. azon gondolkodtunk-e el valaha, mikor ezt a bűvös szót kimondtuk, hogy és ha kiderülne róla, hogy halálos beteg? vagy ha egy szerencsétlen balesetben elveszíti valamelyik végtagját, mozgásképtelenné válik, vagy ami a legrosszabbak közé tartozik, értelmileg is megomlik, akkor is szeretjük majd? akkor is azt érezzük, hogy csak vele lennénk képesek boldogok lenni? akkor is mellette maradnánk, mert az a szeretet tényleg őszinte és mély? vagy azt mondanánk, hogy szeretlek, de bocs, ezt nem vállalom veled, túl fiatal vagyok én mindehez, s azzal leakasztanánk a kulcsot s végleg eltűnnénk. meddig tart az igazi szerelem? s hányszor tudjuk megélni annak minden pillanatát? s mennyire kopik a szó varázsa? vagy meddig tudjuk megőrizni anélkül, hogy veszítene varázsából? ezek olyan kérdések, amik nem várnak hangos választ, csupán magunknak adjuk meg, s akkor talán ritkábban mondjuk ki a varázsszót. s ha nem mondjuk ki, az nem azt jelenti, hogy nem létezik... nem hallani kell, érezni, néha az sokkal többet számít. a szavak hazudhatnak, de a csendben fogant érzések sose.

folyton csak beszélünk, beszélünk, beszélünk. néha olyan jó lenne csendesen és okosan hallgatni, ahogy lélegzünk, s ahogy egyszerre ver a szívünk... a csend halk társ, de olykor-olykor sokat elmond a titkokról, amik benne fogannak.

őszelő

eljött ez is... eltelt két hónap, még hátra van egy. s ez az egy nem más, mint az én hónapom. SZEPTEMBER... az a szeptember, amikor egyik délután megláttam a napvilágot, s egyik lábamtól felemelve megmutattak anyukámnak, hogy tessék, ez a lánya. igen az a szeptember, amiben 12éven keresztül megkezdtem az iskolát, s az a szeptember, ahol minden évben eggyel több lesz életem évszámainak összege. szeptember... valami ismét elkezdődik, sokan azt mondják, hogy nem a kezdet, hanem a lassú leépülés hónapjainak első fázisa, de én nem így látom. szeptember számomra a színek kavalkádja, a természet ünneplése, hiszem ilyenkor a legszebb. olyan mint egy lakodalmas menet, felülről nézve: sok szín, gyönyörű ruhák, pompa és káprázat. tavasszal minden kizöldül, virágzásnak indul, de a zöld annyira erős, hogy a színeket mind magába szívja, holott szeptember kezdetével minden kezd a szivárvány színeibe öltözve ünnepelni. ünnepelni, hogy ismét sikerült teremni, ismét megmutathatta erejét a természet, s ellátta minden jóval a föld embereit. a falusi szorgos lakosság elindul ki a mezőre, betakarítani az egész nyáron át ápolt, gondozott termést.
elkezdődött egy újabb hónap, aminek végén én ismét összecsomagolok s elmegyek a nagyvárosba. de addig még eggyel öregebb leszek, s talán boldogabb is. de ez még várat magára. addig is élvezem ezt a gyönyörű szeptemberi napot, szellőt, esőt, felhőt, természetet. kihasználom a pillanat adta lehetőségeket, amíg még megtehetem.