hát, aki engem meg akar lepni, fel kell kösse a gatyáját. hogy miért? mert szerény személyem annyira nem szereti ezeket a dolgokat, vagyis szereti, ha semmit nem sejt belőle, mert akkor nem tudja, és nem tudja törni kicsi agyacskáját, hogy hogyan is van, lesz, volt. egyszóval én túl türelmetlen vagyok a meglepetésekhez. ha valamit is megsejtek az ellenem készülő merényletből, nem nyugszom, próbálok utakat találni, hogy kiderítsem, mi az a titok, amiről nekem nem szabad tudnom. és ember legyen a talpán, aki bírja az ostromot... hát most emberemre akadtam, és köszönöm, hogy bírt velem, de kezdem az elején.
egyik este, hullafáradtan értem haza musical kurzusról, annyit tudtam, hogy elméletileg sietnem kell haza, mert megkértek, hogy tegyem meg, de hogy miért? hát nem értettem, szőttem magamban különbnél-különb történeteket, egyik se talált azzal, amit a jelek mutattak, kezdett elveszni minden tudásom, amit Poirot-ol tanultam, a nyomozást illetően, ezért feladtam. csak a szürke agysejtek nem nyughattak. lejárt a kurzus, elindultam haza, esett az eső... belépek a szobába, hát semmi fura, gondoltam, csak én bonyolítottam el a dolgokat, írtam egy SMS-t, hogy haza értem, s kapok egy választ, nem kaptál semmit? nem értettem, aztán sok SMS után gyanús lett nekem a dolog, átmentem a szomszéd szobába, s hát kiderül, hogy virágom van, csak a szoba számot összecserélték. nagyon meglepődtem, nem tudtam szólni se, nem jött, hogy higgyem, kellemes érzés vett erőt rajtam, s egy furcsa labda végiggurult a testemen, felszabadítva egy felemelően szép érzést. álltam, kezemben a liliom, s csak arra tudtam gondolni, ezért a pillanatért érdemes volt ma felkelni. és ezt az érzést nem lehet megköszönni szavakkal, nem lehet egy köszönömmel elintézni, ennek több kell...
a virág azóta szépült, nyiladozott, mindenki megcsodálja, én meg büszkélkedem. s amikor nagyon szomorú vagyok, mert sír az ég, és hiányzik egy ölelés, mert emberek bírálnak embereket, ránézek a virágra, s arra gondolok, hogy minden napnak megvan az a pillanat, amiért érdemes volt felkelni. és nekem, ez a pillanat TE vagy.
egyik este, hullafáradtan értem haza musical kurzusról, annyit tudtam, hogy elméletileg sietnem kell haza, mert megkértek, hogy tegyem meg, de hogy miért? hát nem értettem, szőttem magamban különbnél-különb történeteket, egyik se talált azzal, amit a jelek mutattak, kezdett elveszni minden tudásom, amit Poirot-ol tanultam, a nyomozást illetően, ezért feladtam. csak a szürke agysejtek nem nyughattak. lejárt a kurzus, elindultam haza, esett az eső... belépek a szobába, hát semmi fura, gondoltam, csak én bonyolítottam el a dolgokat, írtam egy SMS-t, hogy haza értem, s kapok egy választ, nem kaptál semmit? nem értettem, aztán sok SMS után gyanús lett nekem a dolog, átmentem a szomszéd szobába, s hát kiderül, hogy virágom van, csak a szoba számot összecserélték. nagyon meglepődtem, nem tudtam szólni se, nem jött, hogy higgyem, kellemes érzés vett erőt rajtam, s egy furcsa labda végiggurult a testemen, felszabadítva egy felemelően szép érzést. álltam, kezemben a liliom, s csak arra tudtam gondolni, ezért a pillanatért érdemes volt ma felkelni. és ezt az érzést nem lehet megköszönni szavakkal, nem lehet egy köszönömmel elintézni, ennek több kell...
a virág azóta szépült, nyiladozott, mindenki megcsodálja, én meg büszkélkedem. s amikor nagyon szomorú vagyok, mert sír az ég, és hiányzik egy ölelés, mert emberek bírálnak embereket, ránézek a virágra, s arra gondolok, hogy minden napnak megvan az a pillanat, amiért érdemes volt felkelni. és nekem, ez a pillanat TE vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése