fekszem az ágyon, s azt érzem: kész, vége, én ezt nem akarom tovább, ha robotok lennénk, talán ki is bírnánk ezt a hajtást, amit most lefolytatnak rajtunk. holnap vizsga, és utána Május próba, azoknak, akik meghívottjai ennek a próbálkozásnak. csak azt nem értem, hogy miért nem kérdeznek meg erről minket is? miért nem lehet megérteni, hogy egy vizsga után mindenki menne pihenni, hogy legyen ereje az új hétre, ami előtte áll. lassan azt se tudom mikor van hét eleje, s mikor van hétvége. egybe esik a kettő, sőt, lassan a nappalok is összeforrnak az éjekkel. s érzem, hogy a talpam alatt futóhomok van, s nyeli el a testem. nem tudom, mit tehetnék ellene. talán, ha nem lenne ez a szedjük szét a diákot, nem lényeg, ha nem bírják akció. s szegény diák, nem mondhatja, hogy NEM, mert nincs joga. s a kis munkás osztály, aki állítólag semmit nem dolgozik, hull darabjaira mint a puzzel. de ez senkit nem érdekel. dolgozni kell, mert alig van időnk címszó alatt semmi másra nincs időnk, nem sörözni mennék, nem kocsmába tölteném a szabad perceim, hanem azzal tölteném, hogy kikapcsolnám az agyam, hogy pihenjen, vagy készülnék az elméleti vizsgákra. de nem lehet. sose lesz már vége, de tudom biztosan ezek a napok, hetek után a színész szak másod év egy hetet aludni fog, hogy azt mondhassa utána, jé itt a nyár, s én észre se vettem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése