kinyitottam a szívem...

valami olyan egy szomorút érzek a szívemben... én nem tudom mi az, de szomorú... valószínű az, hogy kezdenek összegyűlni a dolgok, kezd elviselhetetlen lenni a hiány. minden találkozott most bennem, és hullámként csapódik ki arcomra... nem tudok mit tenni ellene. csak a végtelen nagy szomorúságot érzem magamban, azt, hogy örülnöm kellene, a szám mosolyog, de a szemem az könnyeket ejt. keresem az okokat, keresem a viszonyokat, megpróbálom megtalálni, hol van az a lyuk, ahol ezek beszivárogtak, és fészket raktak a lelkemben. s találok, nem is egyet, százat...
először is, az a vágy, az a hiány, amit egy ember betöltetlen helye okoz bennem, az, hogy nem lehetek mellette, mikor szomorú, és nem mondhatom azt, hogy, nem engedem el a kezed, nem lehetek vele, mikor a mosoly ünnepel a lelkében, egyszóval, kimaradok olyan történésekből, amik fontosak az életében. azokból, amiket nem lehet bepótolni, megismételhetetlenek... ilyenkor: egy sajnálom... inkább hallgassunk... majd a csend elmeséli helyettem.
másodszor a tehetetlenség, hogy nem tudok segíteni sehogy azokon az embereken, akiknek lehet, hogy egy ölelés, egy erős szorítás, egy nem szabad, hogy... kezdetű mondat megoldaná a problémáit. nem tudok, mert nincsenek itt, én nem lehetek ott, nem engedi az időm, túlságosan lefoglal az egyetem... már megint...
harmadszor egyetem: hát az van, hogy csütörtökön lejár minden, véget érnek a játszuskák, a snuri-murik, a na lássukok. mindennek vége lesz, és októberig nem látjuk egymást, annyira vártuk, hogy eljöjjön ez a pillanat, s most... maradnék még, májusoznék, forognék, készülnék férjhez, igyekeznék szeretni... annyi mindent csinálnék még... de nem lehet, előttem áll a vakáció... s nem tudom mi lesz, hogy lesz, s merre alakul az egész... szeretném hinni, hogy jó lesz..
holnap és holnapután játsszuk utoljára a májust... nagyon megszerettem... hiányozni fog... de igyekszem kinyitni a szívem... asszertívan, erővel meg energiával...