tiszta ész kritikája

a bizonytalan lét nagy úr, mikor az ember nem tudja, hogy mit tehet, mit mondhat, mit érezhet, mit gondolhat, mit... mit... mit. ilyenkor érzi az ember, hogy mennyire kicsi, mennyire ki van szolgáltatva az élet kicsinyes játékainak, mennyire hatalmába tudja keríteni az attól való félelem, hogy mi lesz holnap?! nem tudja merre lépjen tovább, s ha lép meddig mehet, mi lesz a lépése következménye, és ilyen meg ehhez hasonló kérdések keringenek aprócska agyunk zegzugos kamráiban. s nem tudjuk eldönteni, hogy ez a sok kamra közül, melyik a leghiggadtabb, melyik a legtisztább, melyik a legjobbnak mondható választás. s elkezdjük komplikálni, az amúgy se egyszerű helyzetet, míg a végén nem látunk már semmit a maga valójában, csak bogozzuk, az általunk készített gordiuszi csomót, s nem találjuk a megoldását. kétségbe esünk, sírunk, panaszkodunk, mástól várunk segítséget, esetleg megoldási alternatívát, kapkodunk fűhöz-fához, és a végén csak mi kell kimásszunk a gödör mélyéből, amit mi ástunk saját magunknak...
ilyen helyetekben a legjobb, ha még az elején kiszáll az ember belőle, és megnézi kívülállóként az egész helyzetet, mert a kezdetek kezdetekor még elég higgadt, hogy képes legyen erre. a baj ott kezdődik, mikor a mérleg nyelve billegni kezd, mikor az örökmozgó beindul, s lavinaként söpör végig az ember minden porcikáján. nem az a megoldás, hogy érzéketlenek leszünk, csupán a tiszta gondolkodást őrizzük meg, hogy ne kelljen két nap múlva a gödör aljáról kiáltozzunk.