Quimby

"annyi minden szarral kell még megküzdenem" ma ráakadtam egy nagyon-nagyon Quimby számra, igen erről szól az élet, az életem, mintha... aztán beszéltem valakivel, aki ráébresztett arra, hogy én még csak hallgassak, vannak sokkal durvább megnyilvánulások is, erősebb érzelmek. s mégis, az embernek a magáé mindig a legnagyobb... azon üldögél, építgeti, szépíti, erősíti, nagyobbítja, ahelyett, hogy még az elején, megelőzve az egész bajt, nem hagyná, hogy a problémák meggyűljenek, s várrá nőjék ki magukat. milyen könnyű ezt mondani. mintha ez egy játék lenne az építőkockákkal... ha nem tetszik lebontom, s elrakom a játékos dobozba. nem, ez nem így működik. az egész egy nagy puzzle, ahol a a beillesztet darabok örökragasztóval ott maradnak, azt többet elmozdítani... nem lehet. tehetünk úgy mintha nem lenne ott, ragaszthatunk rá másat, de a helye... kitörülhetetlen és örök. ez a puzzle a legnehezebb, sok hasonló darab van, s nem tudod melyik a helyes, melyik a legmegfelelőbb. így megesik, hogy rosszat illesztesz be... s akkor kezded ráragasztani a jobbnál-jobbnak vélt megoldásokat, s az vastagodik, s a végén, mint egy nagy sebhely, ott tündököl. te meg állandóan látod...
néha úgy képzelem magam, mint az elefántot, akinek a szája mindig mosolyra áll, de sose tudod, hogy mit érez legbelül... mosolygunk, s erősnek mutatjuk magunkat, ezt várja el a társadalom, a barátaid, ezt várja el az élet. erős és kemény... s hogy mi van ott legbelül? az mellékes. tartás és kitartás. küzdünk az ellen, hogy a mosolyt könny váltsa fel. egyszerűen önmagunk ellenségei vagyunk. s ha meghallgatjuk ezt a dalt... rájövünk: "szeretni, Istenem milyen nehéz...plusz még itt van a nyakamba varrva egy lefejezett szerelem. Tükröm, tükröm, tükröm mondd meg nékem: Jól áll-e ez nekem?" nem, nem áll jól... talán az a titok, hogy ha valami az utunkba áll, ne üljünk le, s várjuk, hogy megoldódjon, hanem cselekedjünk, keressük a megfelelő puzzle darabot, ne álldogáljunk kiégett szívünk szeméttől szenvedő szemétdombjának közepén, hanem takarítsunk...