kilincsen

szépen tavaszodott, a fák napról-napra zöldebbek lettek, a madarak egyre vidámabban énekeltek, a galambok turbékoltak, a pillangók szerelmes táncot táncoltak... elkezdődött az élet a természetben. bárhová nézett az ember vidám, boldog arcok mosolyogtak vissza rá. mindenki örült az újjáéledésnek, a napsugár melegének, a hajnal pirkadatának, meg az este bíborjának. mindenki örült, a gyerekek kacagva ugráltak a zöld fűben, magukba szívták a friss levegő erejét... a világ élettől duzzadt, élni akart, munkálkodni, tenni, cselekedni... s ebben a nagy örömáriában mégis akadt ember, aki szomorúan járta mindennapi útját. szomorú volt, mert lelkében nem ébredezett a tavasz, s ha megpróbált kibújni, rögtön eltakarták előle a napot, nem kapott vizet, nem kapott szeretetet, s így elpusztult. rengeteget próbálkozott kikelni, szerette volna zöldbe öltöztetni gazdáját, de mindhiába... aztán egy idő után nem próbálkozott, úgy döntött, hiábavaló dolog. csak ment, és nyitott szemmel figyelte, hogy mi is történik a nagyvilágban. látott földön heverő részeg embert, Húsvét napján, aki semmit se tudott a világról... látott templom előtt kergetőző, szebbnél-szebb ruhába bújtatott kislányokat, látott boldog párokat, idős, sétáló házaspárokat, és látott gazdag, a világ bajairól semmit se tudó nagycsaládokat... látta a világot. olyannak amilyen valójában... s talán emiatt nem tudott feléledni a tavasz a szívében... mert ezek a dolgok, meg az, amit ott belül, titkon érzett elnyomták a boldog ébredés lehetőségét... hiszen a részegen senki nem segített, a gyerekek boldogan ugrándoztak, és mutogatták drágábbnál drágább ruháikat. a szerelmesek magukénak hitték a világot, az öregek meg tudtak, hogy sok álmuk volt, de mára már csak az maradt meg, hogy életül végéig egymáséi lesznek. a gazdag nagycsalád semmi mást nem tudott, csak annyit, hogy a pénz az úr... ilyen tavaszra ébredt a lelke, s ezt a tavaszt nem akarta beengedni... ő egy más tavaszra várt, ami talán eljött, talán nem... azt hitte, hogy az kopogott az ajtón, de aztán elbizonytalanodva, még mindig a kilincsen tartja a kezét, s nem tudja, hogy levegye, s tovább bandukoljon, vagy nyomja le a kilincset, s adjon utat az érzelmek tavaszának...s ezt nem tudja a mai napig se...