egy-más-mellett

ülnek egymás mellett, s mintha sose látták volna egymást.... mintha nem is ismernék egymást, mintha ezer idegenek lennének... pedig nem. nagyon jól ismerik egymást, rengeteg dolgot tudnak egymásról, s mégse tudnak beszélni. nem találják a közös hangot. nem tudják, hogy kérdezzenek, hogy indítsák a beszélgetés fonalát, mert valami véglegesen megszakadt. aztán elkezdenek beszélni, s eljutnak egy eléggé csúszós talajra: s te K...? igen együtt vagyunk, s neked valami? hát én se tudom...(élces mosoly, a másik fél részéről), most mi van? hát semmi, csak te sose tudod, hogy épp mi van veled (ez kicsit nem esik jól, de mosolyog, s őszintén beszél). örülök neked meg K... tényleg, őszintén. s milyen vele? jó... rengetegen szurkoltak nekünk, hogy így alakuljon... örülök... csend... csend... csend... kínos ez a csend, de... nem tudják mit mondhatnának. keres magában egy érzést, ami valamikor meg volt, hogy... de semmi, mintha sose lett volna semmi. nézi, és még a gondolataiban se jelenik meg az, hogy sajnálom. s ez jó, de meglepő. reméli, hogy boldog tud lenni, az új kapcsolatban, s megtalálja benne azt, akit benne nem, de vajon a másik mire gondol? nem fontos, látja, hogy mire gondol... benne még nincs lezártnak tekintve az ügy. nézi a mellette ülőt, s egy másik emberre gondol, aki lassan belopta magát a szívébe, s kezdi birtokba venni az új lakosztályt, s ez megrémíti. fél, hogy csalódni fog, s félti hogy csalódást okoz. feláll, zenét tesz. a zene legalább megtöri a csendet. hihetetlen, hogy ők ketten valaha... hihetetlenül furcsa... kelet és nyugat, közös pontjuk semmi. nézi, s másra gondol, hogy ha akkor... de már nem ez a fontos. tudja, hogy nem hiszi, hogy a mosoly igazi, pedig az szorít, hogy boldogok legyenek együtt... csak már lenne vége ennek az egész üldögélős csendnek. aztán vége, megoldottnak látszik a helyzet, elválnak. húúú, soha többet nem akar ilyen helyzetbe kerülni.
s hogy miért írtam mindezeket le? mert így néz ki egy meg nem beszélt kapcsolat utóélete. nem tudod, hogy közelíts a másikhoz, nem tudod, mit gondol, mit érez, miről beszélj vele, hogy fogja azt fogadni. erőltetett és kínos lesz, mintha nem lettetek volna előtte együtt, nem feküdtetek és keltetek volna egymás mellett. mintha soha semmi közötök nem lett volna egymáshoz. s mi ennek a megoldása? hát azt gondolom, hogy egy kiadós beszélgetés, csak ahhoz előbb akarni is kell azt a beszélgetést. s készülni kell rá, hogy tényleg őszintén tudj mindent a szemébe mondani arról, ami eddig nem volt sose kimondva, s ne félj attól, hogy ezzel megbántod. mert egy ilyen beszélgetés kegyetlenül őszinte kell legyen ahhoz, hogy utána tiszta lappal induljon el egy barátságféle. s ehhez a sok kimondott rejtett gondolatot el kell tudni fogadni, s tovább kell lépni rajta, s nem a megsértődött gyereket játszani...

Quimby

"annyi minden szarral kell még megküzdenem" ma ráakadtam egy nagyon-nagyon Quimby számra, igen erről szól az élet, az életem, mintha... aztán beszéltem valakivel, aki ráébresztett arra, hogy én még csak hallgassak, vannak sokkal durvább megnyilvánulások is, erősebb érzelmek. s mégis, az embernek a magáé mindig a legnagyobb... azon üldögél, építgeti, szépíti, erősíti, nagyobbítja, ahelyett, hogy még az elején, megelőzve az egész bajt, nem hagyná, hogy a problémák meggyűljenek, s várrá nőjék ki magukat. milyen könnyű ezt mondani. mintha ez egy játék lenne az építőkockákkal... ha nem tetszik lebontom, s elrakom a játékos dobozba. nem, ez nem így működik. az egész egy nagy puzzle, ahol a a beillesztet darabok örökragasztóval ott maradnak, azt többet elmozdítani... nem lehet. tehetünk úgy mintha nem lenne ott, ragaszthatunk rá másat, de a helye... kitörülhetetlen és örök. ez a puzzle a legnehezebb, sok hasonló darab van, s nem tudod melyik a helyes, melyik a legmegfelelőbb. így megesik, hogy rosszat illesztesz be... s akkor kezded ráragasztani a jobbnál-jobbnak vélt megoldásokat, s az vastagodik, s a végén, mint egy nagy sebhely, ott tündököl. te meg állandóan látod...
néha úgy képzelem magam, mint az elefántot, akinek a szája mindig mosolyra áll, de sose tudod, hogy mit érez legbelül... mosolygunk, s erősnek mutatjuk magunkat, ezt várja el a társadalom, a barátaid, ezt várja el az élet. erős és kemény... s hogy mi van ott legbelül? az mellékes. tartás és kitartás. küzdünk az ellen, hogy a mosolyt könny váltsa fel. egyszerűen önmagunk ellenségei vagyunk. s ha meghallgatjuk ezt a dalt... rájövünk: "szeretni, Istenem milyen nehéz...plusz még itt van a nyakamba varrva egy lefejezett szerelem. Tükröm, tükröm, tükröm mondd meg nékem: Jól áll-e ez nekem?" nem, nem áll jól... talán az a titok, hogy ha valami az utunkba áll, ne üljünk le, s várjuk, hogy megoldódjon, hanem cselekedjünk, keressük a megfelelő puzzle darabot, ne álldogáljunk kiégett szívünk szeméttől szenvedő szemétdombjának közepén, hanem takarítsunk...

lépésről-lépésre közeledj az emberekhez, mintha egy őzet szeretnél megsimogatni, így a türelmeddel bebizonyíthatod, hogy mennyire fontos, menyit ér a barátsága, szeretete, szerelme.

mert zavaró...

vannak dolgok, amik nagyon zavarnak egy férfinak nevezett emberben. nincsenek nagy elvárásaim, nem kell kigyúrt teste, szőke haja meg kék szeme legyen, nem érdekelnek a külsőségek, de a következő dolgok nagyon irritálnak. bocsánat, ha valakit ez sért:
1. a zacskós férfi: szerintem annál rondább dolog nincs, mint amikor a férfi egy zacskóval a kezében megy az utcán. annyira kiábrándító képet fest ez a látvány. hogy miért? nem tudom. mi a megoldása? azt se tudom, találják ki a férfiak.
2. telefonos zene: megy a férfi az úton, s a telefonjából üvölt a zene... hát ezek a típusok az őrületbe tudnak kergetni, miért nem hallgatja fülhallgatóval, nem ugyanaz a hatás?
3. utcai szotyi: ennél közönségesebb megnyilvánulási mód nincs is talán. megy az úton, s köpik, mint a Liliomból, a Hugó... ha szotyizni akar, miért nem ül otthon, s teszi meg, az utcán minek kell ezzel lefoglalnia magát?
ezek azok a dolgok, amik engem feldühítenek, ha szembejön velem az utcán valamelyik, de ha egyszerre jön mindhárom... elásom magam a föld alá.

zöld-elő

mert tavasz van...

nem vers, gondolat

néha csak annyi kellene, hogy fogd a kezem, néha csak annyi kellene, hogy sétáljunk az esőben, egy szót se szólva,néha csak annyi kellene, hogy nézzük a csillagokat, néha csak annyi kellene, hogy átölelj, s érezem, hogy dobog az a szerkezet ott belül, néha csak annyi kellene, hogy feküdjünk a fűben, madarat lesve, néha csak annyi kellene, hogy a telihold alatt hallgassuk a bagoly énekét,néha csak annyi kellene, hogy a kezemen érezzem az illatod, néha csak annyi kellene, hogy lássam arcodon a mosolyt, néha csak annyi kellene, hogy együtt dúdoljunk egy dallamot, néha csak annyi kellene, hogy hajnalban együtt köszöntsük a napot... néha csak ennyi kellene, de te sehol se vagy, ezért egyszerűen:

néha csak TE kellenél.

fél-elem

... mert félünk... gyakran nem tudjuk, hogy a pillanatnyi, vagy éppenséggel a régóta húzódó döntésképtelenségünk minek köszönhető. azt mondjuk, hogy hát, nem tudok dönteni, nem tudom mi lenne igazán jó, nem látom át a döntésem stb. pedig egyszerűen arról van szó, hogy félünk. félünk attól, hogy milyen következménye lesz annak, amit megteszünk. de ha nem tesszük meg, sose fogjuk tudni, hogy mi lett volna a jó, vagy mi lett volna a megfelelő. mindannyian félünk: az élet vezet minket, s ha nem teszünk ez ellen, úgy éljük le, hogy sose tudtuk őszintén kimondani, hogy mit gondoltunk, mit éreztünk... magunknak ne hazudjunk, s ha magunkkal szemben ezt elvárjuk, akkor mással se tegyük ezt. gondoljuk át, sok csalódás ért, mert ez is az életünk része, ettől leszünk többek, ettől leszünk tapasztaltabbak. csak ne hagyjuk, hogy ez a csalódásoktól való óvatoskodás rányomja bélyegét a jövőnkre, az újabb érzésekre, az újabb lehetőségekre. mert ma, még ott van az akinek kimondhatod, hogy szeretlek, akit megölelhetsz, akinek a kezébe téve kezed, érzed, hogy biztos helyen pihen, akire ránézve a szíved melegséggel telik meg... de holnap? mi lesz holnap? holnap ott lesz még? holnap lesz kinek megfogd a kezét? sose tudhatod. ezért ne feledd el sose elmondani azoknak akit fontosak, hogy mit érzel. NE FÉLJ, győzd le magad, és nyisd ki lelked ajtaját, s ne zárd el a világtól, szeretteidtől az érzéseid. ne félj, hogy fájni fog, hogy nem nyer viszonzást, hogy többet adsz mint kapsz. ne azért adj, hogy viszonzást várj érte, ne légy önző, a szereteted nem fogy el azáltal, hogy adsz belőle másoknak is. mond ki, hogy SZERETLEK, hogy KÖSZÖNÖM, ne hezitálj, tedd meg, s mosolyt varázsolhatsz barátaid, szeretteid arcára. ma még megteheted, de ki tudja lesz-e holnap? erre gondolj, mikor a félelem nem enged dönteni...

Régiek...

nagyon furcsa... egyre több ember bukkan fel a múltból... sok kedves, elfeledett arc, elfeledett emlék hódít teret magának. mintha lezárult volna egy olyan szakasz az életemben, ami elzárt a környezettől, s most újra szabadon járva, a régi arcok újra felfedeződnek, felidéződnek, s ezeknek köszönhetően, mintha nem telt volna el X év, mintha ott folytatódna minden, ahol abba maradt... de csak mintha... sajnos nem lehet ezt csak úgy áthidalni, nem lehet csak úgy egynéhány év távlatából a régi sebeket nem megtörténtté tenni, s úgy folyatni a beszélgetés fonalát, mintha a tegnap hagytuk volna abba. nem lehet. ilyenkor érzem azt, hogy milyen buta vagyok, azt hiszem, hogy ha magamban valamit lezárok, azt soha többet nem fogom érezni, nem fogom látni. nem kell majd beszélnem vele, s nem fogom a hiányát se érezni. pedig de, és ezerszer jobban érzem, és ezerszer felerősödve hiányzik. nem jó megoldása a dolgoknak az elfojtása: ha nem gondolok rá, nincs is... politika. mert van, él, működik, tevékenykedik. olyan mint egy vulkán, a föld alatt, titokban éldegél, aztán kitör és mindent elönt.
énbennem is kezdenek felszínre törni az elfojtott érzések, régen látott barátok hiánya. de mindezek közül a legégetőbb az, amikor azt érzed, valamit végképp elrontottál, valamire a múltban nem figyeltél eléggé, s most visszafordíthatatlan a folyamat. mikor azt érzed, hogy akkor kellett volna cselekedned, s nem most keseregni a domboldalon, nem most mikor szorítanál egy kezet, de az már nem akar szorítani. néha megfog, de aztán elenged...
ma szép dolog történt velem, beszéltem egy olyan emberrel, akivel elég csúfos elválásunk volt, gyerekek voltunk, félreértések sorozata és rosszindulatú pletykák segítettek, hogy ez így történjen, na de nem is ez a lényeg, hanem, hogy ma beszéltem vele, és olyan aranyos volt, azt hitte, haragszom rá, az akkor történtek miatt. én régen elfelejtettem, s ha most visszagondolok, se az jut eszembe, hogy ért véget... de bocsánatot kért... vannak még jó emberek a földön.
most már tudom, nem egy ember a világ, és nem is kettő... ami mindennél fontosabb az az emberi kapcsolatok megerősítése, és megtartása. ennek segítségével széppé varázsolhatod a napjaid.

kilincsen

szépen tavaszodott, a fák napról-napra zöldebbek lettek, a madarak egyre vidámabban énekeltek, a galambok turbékoltak, a pillangók szerelmes táncot táncoltak... elkezdődött az élet a természetben. bárhová nézett az ember vidám, boldog arcok mosolyogtak vissza rá. mindenki örült az újjáéledésnek, a napsugár melegének, a hajnal pirkadatának, meg az este bíborjának. mindenki örült, a gyerekek kacagva ugráltak a zöld fűben, magukba szívták a friss levegő erejét... a világ élettől duzzadt, élni akart, munkálkodni, tenni, cselekedni... s ebben a nagy örömáriában mégis akadt ember, aki szomorúan járta mindennapi útját. szomorú volt, mert lelkében nem ébredezett a tavasz, s ha megpróbált kibújni, rögtön eltakarták előle a napot, nem kapott vizet, nem kapott szeretetet, s így elpusztult. rengeteget próbálkozott kikelni, szerette volna zöldbe öltöztetni gazdáját, de mindhiába... aztán egy idő után nem próbálkozott, úgy döntött, hiábavaló dolog. csak ment, és nyitott szemmel figyelte, hogy mi is történik a nagyvilágban. látott földön heverő részeg embert, Húsvét napján, aki semmit se tudott a világról... látott templom előtt kergetőző, szebbnél-szebb ruhába bújtatott kislányokat, látott boldog párokat, idős, sétáló házaspárokat, és látott gazdag, a világ bajairól semmit se tudó nagycsaládokat... látta a világot. olyannak amilyen valójában... s talán emiatt nem tudott feléledni a tavasz a szívében... mert ezek a dolgok, meg az, amit ott belül, titkon érzett elnyomták a boldog ébredés lehetőségét... hiszen a részegen senki nem segített, a gyerekek boldogan ugrándoztak, és mutogatták drágábbnál drágább ruháikat. a szerelmesek magukénak hitték a világot, az öregek meg tudtak, hogy sok álmuk volt, de mára már csak az maradt meg, hogy életül végéig egymáséi lesznek. a gazdag nagycsalád semmi mást nem tudott, csak annyit, hogy a pénz az úr... ilyen tavaszra ébredt a lelke, s ezt a tavaszt nem akarta beengedni... ő egy más tavaszra várt, ami talán eljött, talán nem... azt hitte, hogy az kopogott az ajtón, de aztán elbizonytalanodva, még mindig a kilincsen tartja a kezét, s nem tudja, hogy levegye, s tovább bandukoljon, vagy nyomja le a kilincset, s adjon utat az érzelmek tavaszának...s ezt nem tudja a mai napig se...

a hazafelé vezető úton,időközben,elveszítettem magam... s most nem találom...

a férfi és a nő azért nem érti soha egymást, mert a nő azt gondolja: igazán nem tudom, most mit akar valójában, a férfi meg: most miért nem beszél, biztos... bonyolult ez a női logika...
s mindez megelőzhető lenne, ha nem kerülgetné egyik se a kását, nem taktikázna, hanem egyszerűen megmondaná, hogy mi a célja, esetleg miért hallgat, esetleg mit akar, esetleg: kommunikáció a titok, meg a helyes testbeszéd leolvasása, azt hiszem itt a titok. kicsit jobban kellene bízzunk embertársunkban, mert annyira bizonytalanok, és gyanakvóak lettünk mindenkivel szemben, hogy nem tudjuk elhinni, ha egy őszinte érzéssel találkozunk...

tanács:)

a hétvégén voltam a nagyszüleimnél, nagytatám születésnapját ünnepeltük. családi ebéd, aztán mindenki szétszóródott, régen látták egymást, ezért mindenki beszélni akart a másikkal, egyszóval megbomlott az asztal társaság, csak nagytatám, déd-nagymamám meg én maradtunk... nagytatám odaült mellém, és elkezdtünk beszélgetni. aztán eljutottunk az egyetemig, meg addig, hogy hogy megy a tanulás. ilyenkor mindig olyan kínos azt mondani, hogy megy, vagy nem megy, vagy bármi. én csak annyit mondtam, igyekszik az ember. erre ő megölelt, s csak annyit mondott, tanulni kell, s minden jó lesz, a tehetség kevés, csak tanulással lehet kamatoztatni minden bennünk rejlő titkot. tanulj, s meglátod, érvényesülni fogsz. aztán felállt, s ő is csatlakozott a tömeghez.
én meg azóta is, ha erre gondolok, a könny összefut a szememben. sokat kaptam tőle ebben a pár mondatban, és sokat kaptam tőle az elmúlt 22évben. talán egyszer majd lehetőségem lesz mindezt megköszönni neki.
ISTEN ÉLTESSEN SOKÁIG, TATA!!!

tiszta ész kritikája

a bizonytalan lét nagy úr, mikor az ember nem tudja, hogy mit tehet, mit mondhat, mit érezhet, mit gondolhat, mit... mit... mit. ilyenkor érzi az ember, hogy mennyire kicsi, mennyire ki van szolgáltatva az élet kicsinyes játékainak, mennyire hatalmába tudja keríteni az attól való félelem, hogy mi lesz holnap?! nem tudja merre lépjen tovább, s ha lép meddig mehet, mi lesz a lépése következménye, és ilyen meg ehhez hasonló kérdések keringenek aprócska agyunk zegzugos kamráiban. s nem tudjuk eldönteni, hogy ez a sok kamra közül, melyik a leghiggadtabb, melyik a legtisztább, melyik a legjobbnak mondható választás. s elkezdjük komplikálni, az amúgy se egyszerű helyzetet, míg a végén nem látunk már semmit a maga valójában, csak bogozzuk, az általunk készített gordiuszi csomót, s nem találjuk a megoldását. kétségbe esünk, sírunk, panaszkodunk, mástól várunk segítséget, esetleg megoldási alternatívát, kapkodunk fűhöz-fához, és a végén csak mi kell kimásszunk a gödör mélyéből, amit mi ástunk saját magunknak...
ilyen helyetekben a legjobb, ha még az elején kiszáll az ember belőle, és megnézi kívülállóként az egész helyzetet, mert a kezdetek kezdetekor még elég higgadt, hogy képes legyen erre. a baj ott kezdődik, mikor a mérleg nyelve billegni kezd, mikor az örökmozgó beindul, s lavinaként söpör végig az ember minden porcikáján. nem az a megoldás, hogy érzéketlenek leszünk, csupán a tiszta gondolkodást őrizzük meg, hogy ne kelljen két nap múlva a gödör aljáról kiáltozzunk.

robog ó fiatal

mindig mondjuk, hogy mennyire felgyorsult a világ, nincs időnk egymásra, nem tudjuk ápolni kapcsolatainkat, és nem tudunk ismeretségre szert tenni. de valójában mi magunk vagyunk a hibásak ebben. mert ha tennénk ellene egy lépést is, akkor már lassítottunk volna a tempón.
már egy jó ideje figyelem, hogy mennyire érdekesen alakulnak manapság az ismerkedések, a randevúk. nagyon szabad világban élünk. nem mintha ez baj lenne, csak az idő kerekére néha féket kellene kötni, mert elveszítjük azt, amitől igazán szép az első este, amitől zamata lenne a következőnek, s ami megédesítené az elkövetkezőket. de hogyan? ez itt a legnagyobb bökkenő. régen még voltak etikett szabályok, illem kódexek. nem mintha az lenne a jó, ha minden írásba van szedve, s meg van határozva mikor és hogyan, mit és meddig. de egyfajta útmutató volt a fiatalabb nemzedéknek. ma, mikor a szülő a gyereket reggel és este látja tíz perc erejéig, a fiatalok nehezen találják utaikat, csak vetődnek partról-partra, keresve a megfelelőt. és minden parton kipróbálnak valami újat, azt remélve, hogy ez a legjobb hely számukra. régen se volt ez másképp, akkor a tudatlansággal álcázták a valós életet, ma mindent tudnak, és ettől nem találják saját magukat. így nyúlnak drogokhoz, cigarettához, alkoholhoz. én nem állítom, hogy a szülő a hibás, mert szülőnek lenni se könnyű, ebben a nagy rohanásban, ahol már nincs tabu téma, ahol nincsenek rejtegetni való kis titkok. ők nem így nőttek fel, nem kaptak szülői példát, hogy hogy lenne a megfelelő. de... meg kell tanulni ezt is, akárcsak egy szakmát. gyerekeik érdekében, hogy tudjanak este leülni és egy órát úgy végigbeszélni, hogy a gyerek se unja, és kínos se legyen. és akkor talán neki is könnyebb lesz az út keresés. elővigyázatosabb lesz, 15 évesen nem kell a kórházba menni, terhesség megszakítás céljából, nem kell gyomor mosásra vinni, túlzott alkohol fogyasztás miatt, vagy ami a legrosszabb, nem kell a sírja mellett állni, mert túladagolás miatt, menthetetlenül átkerült a túloldalra.
a kezünkben vannak az eszközök, rajtunk múlik, hogyan használjuk őket, élünk-e velük, ebben a nagy robogó vágtatásban.

A sors egy híd, amit mi építünk ahhoz, akit
szeretünk.

idő s ödő

itthon vagyok... nagyon jó érzés ott lenni, ahol azt érzed, hogy szeretnek, és fontosnak tartanak. itt, ebben a kicsi faluban nem változik soha semmi, telnek- múlnak a napok, hetek, hónapok, és minden a régi. kicsit öregebb, kicsit lassabb, kicsit kopottabb, de a régi. az idő foga titokban rágja a létet, s talán ettől különleges ez a hely számomra. az emberek is ugyanolyan kedvesek, ugyanúgy örülnek a viszontlátásnak, ugyanazok a bajok, mint mikor elmentem, mintha... az idő megállana, és megvárna engem, hogy újra jöjjek haza, nehogy lemaradjak bármiről is. s mégis... sikerül lemaradnom... lemaradok az elmúlásról, lemaradok utolsó pillantásokról, az utolsó útról. szomorú halál hírt kapni... elkezd gondolkodni olyankor az ember, hogy mikor is látta utoljára, mikor beszélt vele, s mit, mit mondott, ami fontos lehet még valamikor... s rájön, hogy nemigen emlékszik erre a pillanatra... mert sietett, mert nem volt türelme, nem volt kedve, nem találta fontosnak stb., stb.,.. de ilyenkor késő bánat. az öregség az élet velejárója, mi is leszünk ebben a korban, és minket is nehéz lesz elfogadni, meghallgatni, megérteni, ahogy számunkra nehéz a mostani öregedő nagyszülőket, szomszédokat elviselni. de ha leülünk velük egy pillanatra, s félretesszük elfogultságunkat, hallhatunk hasznos dolgokat, tanulhatunk életfilozófiát, túlélési lehetőségeket, sőt pikáns kis történetekkel is megmosolyogtatnak... türelem kérdése, és a nyitott szív titka... sose menjünk úgy el egy idős ember mellett, hogy ne gondoljunk arra, mi is errefelé tartunk, és nem tudjuk, milyen lesz az akkori világ. adjuk meg a kellő tiszteletet, legyünk mások, mint az emberek nagy többsége, s megértjük, hogy miért zsörtölődnek annyit a "vének".
van-e olyan ember, aki nem mosolyodna el, és nem cikázna át az a gondolat az agyán, hogy vajon megérem én ezt, s lesz-e akivel ugyanígy tudok majd sétálni, ha egy idős házaspárt lát az utcán. tudnak ők valamit, amit mi nem, tanuljuk meg hát, amíg még nem késő, és van akitől. becsüljük meg őket, mert nekik köszönhetjük múltunkat, s ők segíthetnek a jövőnkben.

tavasz

lassan közeledett az este, a homály kezdett sűrűsödni, Ő meg ült az ágyon, és tűnődött, hogy merre tovább, mi legyen, hogy legyen... gondolatok cikáztak az agyában... menjek, nem menjek, tegyem, ne tegyem... de a válaszok sehol se voltak, nem kopogtak, hogy segíteni jöttek. csak a csend hasogatott az üres szobában... már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem, minek?
kint a természet virult, az esti sötétben is érződött, hogy valami mocorog, valami bizsereg, valami élni próbál... itt a tavasz, zsong a szerelem, forr a levegő, sétálnak az egymásra talált lelkek... tényleg itt a TAVASZ, az az évszak ahol minden elkezdődik, minden elindul és kivirágzik, majd érik, beérik és lesz gyümölcse, ez a tavasz.
Ő meg egyedül ült a szobában, hallgatva a csendet, mígnem... és akkor megtörtént, és kimozdította valami ebből a magányból, valami amit madár csicsergésnek hívunk, egy dallam, egy tiszta hang, ami életre hív, ami erőt ad, s ami egyszerűségében nyugtató. ekkor, mintegy fuvallat suhant át az agyán, hogy kimegy... kimegy a városba, s megpróbál élni, megpróbál látni és minden pillanatot jól megjegyezni, hogy majd legyenek emlékek, amiket bármikor újraélhet... és így tett, és nem bánta meg...
mert a tavasz egy lehetőség, amit ki kell használni... minden pillanatát megfigyelni, vele együtt szuszogni, hogy majd legyen gyümölcs, ami beérjen...