http://www.youtube.com/watch?v=di-WCPuHRtc&feature=related

egy kis hangulat, Karácsony tájékán, az ünnepi készülődés negyedik gyertyagyújtása alkalmából....

http://www.youtube.com/watch?v=9ULYZVz-5H4

egy kedves ismerősöm mutatta meg nekem ezt az igen tetszetős nótát:) s miután meghallgattam, vagy százszor, úgy döntöttem, megosztom veletek is... remélem tetszik:) így a havas estéken feldobja a szürkeséget, az tuti... hallgassátok csak

novembert írunk

annyi minden kavarog mostanában bennem. lehet a sok semmittevés, lehet a sok szabadidő, de lehet, hogy az a tehetetlenség, amiben most vagyok... de lehet, hogy egyszerűen ismét a szívem a hibás... annyira igyekszem mindig erősnek lenni, kitartónak és segítőkésznek, és... csak az a helyzet, hogy az én erőforrásaim is végesek... kell valami ami feltölt, ami feltétel nélkül boldoggá tesz. s azt hiszem ezzel mindenki így van.
annyi minden történt mostanában körülöttem, s én csak állok s tehetetlen vagyok. sajnos ezek olyan dolgok, amiken nem lehet segíteni. az élet rendje ez, ellene semmit nem tehetünk, a születés magával hozza, s még sok minden mást is, de ez biztos elkerülhetetlen, csak nehéz elfogadni.
holnap november elseje... sokan Halloweent ünnepelnek, de mi, itt ebben a csendben, ebben az apró hegyek közt megbújó faluban a Halottak napját üljük. nem tudom eddig odafigyeltetek-e erre, de november elsejére mintha a természet is tisztelegne az eltávozottak előtt. addig szebbnél-szebb színekben pompázik, aztán november elsejére a legtöbb fa lerázza díszes ruháját, és egyszerűen, szürkén tiszteleg. itt nálunk legalábbis ez történt. ahogy kinézek a falu fölött őrködő dombon nyugvó temetőre, a fák már nem díszítik, hanem csupasz ágakkal adóznak a csendnek, az öröklétnek. mintha ők is tudnák, hogy semmi se örök, se a pompa, se a dísz. minden mulandó. ha máskor el is feledjük ezt a megváltoztathatatlan tényt, ilyenkor mindig tudatosodik bennük, hogy valami hiányzik az éltünkből, ami megvolt, de visszavonhatatlanul megszűnt dobogni. a fák levetik díszes ruhájukat, míg a temetők felöltik azt. díszbe öltöznek egy napra, hogy lámpások legyenek az emlékezés gyakran homályos ösvényén. több szál pislákoló gyertyafény eleveníti meg a sírhalom alatt nyugvókat. egy nap, mikor ismét találkozik az élő a holttal. egy nap, mikor minden emléknél elevenebben ragyog fel előttünk az a hajlott hát, az a remegő kéz, az a simogató hang, az a szerető szív. amikor az emlékek mellé odalép a lelkiismeret, a hiány és a család.
ünnepnek nevezzük, ami a maga nemében a legszebb és ugyanakkor a legszomorúbb ünnep a naptárban. a legszebb, mert régen elfeledett képek lépnek elő, hogy sebet simogassanak, és a legszomorúbb, mert ezek sose fognak már megismétlődni. csak a szavak meg a történetek őrzik, ott benn őket.
holnap este ismét velünk lesznek, fájdalmasan gyönyörű lesz a temető, és minden síron pislákol egy már nem világító lélek. minden sírt körül áll egy család, egy férj, egy árván maradt gyerek, egy csodálkozó unoka, s emlékezik, ahogy a gyertya beleég a fekete földbe, oda, ahol a test nyugodtan piheni az evilág fájdalmait.
mindenki menjen ki a temetőbe, és egy szál gyertyát gyújtson meg szeretteiért, azokért, akik igyekeztek szebbé tenni a mi mindennapjainkat. s ha olyan sírt lát, amit már senki nem látogat, arra se sajnáljon egy kis fényt gyújtani. mert lehet, hogy nem ismeri, de az is embert takar, aki küzdött a mindennapokkal... s mégis egyedül maradt....

kicsit ősz

olyan szép kezd lenni a természet, gondoltam elmegyek, s kicsit kattogtatok a gépemmel, de sajnos az elemeim végleg feladták a harcot, ennyit sikerült készíteni, a többi sajnos használhatatlan:(

ősz

http://www.youtube.com/watch#!v=zDxwH8tVuGE&feature=related

ezzel a dallal kívánok minden olvasónak kandallódorombolós szép őszi estéket...

"nem szeretnék sokat, csupán annyit, hogy TE boldog legyél, s azzal boldoggá teszel engem is..."

mosolyanjó

mikor az ember valakit fontosnak érez, azt nagyon tudja hiányolni, főleg olyan napok után, amit egymás után sok mosolygással, szeretettel töltöttek el. valljuk be, mindannyian voltunk már úgy, hogy egy hétvége után azt éreztük, hogy olyan üres lett minden, mintha valami hiányozna, egy szó, egy ölelés, egy mosoly, egy bármi, ami azt a hétvégét olyanná tette, hogy nehéz lenne megismételni. s ilyenkor nem kell világmegváltó dolgokra gondolni. egy kellemes társaság, egy séta a kivilágított városban, egy szélfútt vasárnapon jóleső semmittevés. néha ennyi is elég ahhoz, hogy mindez hiányozzon. mi kell, hogy mindez megtörténjen? semmi nagy, mindenkinek más recept válik be. nekem személy szerint sok szeretet, jókedv kell. a többi majd kialakul magától. persze egyedül ezt nehéz megvalósítani, mindenképp kell minden receptben lennie egy Ő, ŐK-nek, ami nem feltétlen a nagy Ő, hanem az az Ő, akinek egyszerű jelenléte már emel a hangulat szintjén. mindenkinek van egy ilyen Ő-je, csak sokan nem veszik észre, sokan fontosabbnak tartanak látszatbeli dolgokat, mint azokat, amik lélekből, szívből jönnek, s előre teszik az anyagit a lelki helyett. ilyenkor ritkán születnek ilyen hétvégék, amik maradandó emlékként rögzülnek "agyunk tekervényes csőrendszerében". kívánom, hogy mindenki megtalálja azt, aki maradandóan mosolyt képes varázsolni az arcokra. járjon mindenki nyitott szívvel, mert a szem ritkán fedezi fel az ilyen Ő-ket. legyen mindenkinek színes színpompában színeződő ősze, ahol nemcsak a természet, hanem a mindennapok is színesebbnél színesebb mosolyok kíséretében telnek el. ha már eljön a hideg, legalább egy meleg mosollyal varázsoljunk kellemes légkört a fagyos lelkekbe. MOSOLYOGJUNK, és hallgassunk jó zenét, mint például amilyent a Fűszál játszik.

23 éves csodálatosságom...

23 éves csodálatosságom: nem ezt, nem azt, hanem munkát akar...

mindenkinek, aki szeret...

mikor az ember egyedül van, s valakit megismer, és az az ellenkező nem táborát gazdagítja, akarat ellenére felméri, hogy menyire tetszik neki, mennyire az esete, mekkorát dobban a szíve, mikor először meghallja a hangját, mekkora lélegzet elég ahhoz, hogy megszólaljon, s mennyire izzad a tenyere, miközben bemutatkozáshoz nyújtja jobb kezét. igen, beleszagol a levegőbe, mikor az illető elmegy mellette, megvizsgálja tetőtől talpig, nem a szemébe néz mélyen, mert ahhoz nincs bátorsága. egyszerűen megvizsgálja, hogy megfelel-e az önmagában felállított lista követelményeinek. így indul az ismerkedés, ez az első lépcsőfok, ahogy az elemzők mondanák. igenám, csak... ez sose ilyen egyszerű. és most nem erről szeretnék itt értekezni, hanem arról, amikor már ezen régen túl vagyunk, mikor már a lelkünket ünneplőbe öltözteti az Ő jelenléte. arról, mikor már túl vagyunk az első kézfogáson, az első ölelésen, az első száj-a-szájon. arról, mikor mellé fekszel le este, s reggel az ő arcát látod meg először, s éjszaka, ha azt érzed, hogy fázol, s egyedül vagy, odabújva hozzá, meghallod a csillagok ragyogását. erről szeretnék írni.
mikor az ember megszeret valakit, minden más lesz. de mi az, hogy szeretni? annyi sablon van használatban, én most megpróbálom megfogalmazni, hogy nekem mit jelent az, hogy SZERETLEK, mit takar, mikor kimondom. lehet fura lesz, amit most leírok ezzel kapcsolatosan, de nekem ezt jelenti: két őszhajú, életük nagy részét már megismert ember, kéz a kézben sétája, a délutáni ködös napsütésben; egy hangos vízesés, csendes csobogása; egy hosszú csend, melyben két szempár könnyesen mosolyog; egy doromboló macska puha melege; a hideg éjszakában, egy csendes sóhaj; egy ismeretlen dallam harmóniája; de legfőképp két árnyék egymásba fonódása, a déli harangszó énekére.
számomra ennyi mindent jelent ez a szó, és ebben benne van minden, amit érzek, ha ezt mondom. s mikor a jövőmre gondolok, nem látok mást, mint egy ház tornácán üldögélő ősz hajú házaspárt, akiknek lábainál unokák üldögélnek, s arcukon ott az a mosoly, ami még nem tud hazudni. nem tudom, milyen másnál a szerelem, mit érez, mikor szeret, s meddig érzi azt, én csak azt tudom, hogy még most is repkedő pillangókkal a hasamban várom a csütörtök estét, és összeszorított fogakkal zárom vissza a kaput péntek reggel, annak ellenére, hogy pár óra múlva ismét pillangó invázió támadja meg a gyomrom.
azt mondja mindenki, hogy az ember csak egyszer tud igazán szeretni, a többi már csak annak az utánzata. azt hittem, hogy ez tényleg így van, s bebizonyosodni is látszott ez a feltevés, de most... most megdőlt. vagy pedig az nem volt az igazán szeretem alkalom. azt viszont tudom, hogy nem szeretném elrontani ezt a kellemes meleget, ezt a pezsdítő áramlást, ezt a...
s végül már csak annyit szeretnék mondani, azoknak akik szeretnek, hogy szívből tegyék, s őszintén, ne engedjék, hogy a pillangók kihaljanak a hasból, mert az nem sok jót sejtet. becsüljék meg azt, akinek a kezét fogják, s ha azt a hangot hallják, hogy erősebben, akkor szorítsák jobban, de ha mást súg az a hang, akkor le kell ülni gondolkozni, nem jó erőltetni semmit, mert négy emberi élet mehet tönkre... én azt hallom, hogy erősebben, s reménykedem, hogy a kéz tulajdonosa is ezeket hallja. mert hiába villámlik mennydörög, ez tényleg szerelem!!!!

szerintem megéri

http://www.facebook.com/home.php?#!/event.php?eid=145528292144795&ref=nf
ez egy szakmai tábor, és akit érdekel a mozgásművészet, annak ott a helye. jelentkezzetek, még a tábor várja a lakókat. szóval ne késlekedjetek, ingyenes, tehát még sörre is jut pénz. :o) s egyetem kezdete előtt jól jön egy kis belerázódás:) aki teheti, hirdesse, terjessze a hírt. elsőévesek is jelentkezzenek. az képek a tábor helyszínen készültek, a táj festői, tehát...tényleg ne hagyjátok ki.

mese nagyoknak...

once upon a time, kezdené az angol, hol volt, hol nem volt, írná egy magyar, s hó vót, hó nem vót, írná egy székely. ez nem így kezdődik, itt nincs hol volt, hol nem volt, itt minden van. tulajdonképpen a mai világ problémáiról szeretnék pár szót szólni, arról, ami engem nem hagy nyugodni. mostanában elég sokat buszozom, s látok ezt-azt. főleg sok szemetet az út mellett. egyszerűen nem tudom megérteni, hogy a főút mellé, hol nincs település, hogy kerül szeméthegy, mikor szinte minden faluban jár már szemetes autó, ami összeszedi a felesleges hulladékot, hogy NE KELLJEN azzal tarkítani a természetet, s ennek ellenére mégis... nem kell akkor sírni, hogy a víz mindent elvitt, nem termett semmi a mezőn, nagy a drágaság. míg nem tudunk vigyázni a környezetünkre, addig a természet visszavág. s jól teszi. a szemetet nem az erdő közt kell tárolni, hanem szemetes kukában, s egy meghatározott szemétgyűjtő helyre szállítani(nem egy általunk kinevezett szemétgyűjtőre gondolok, pl. a kénosi tető). nem tudom, hogy ilyenkor hol vannak a természetvédők, erre hivatott felügyelők, akik ezt büntetik, felügyelik, vagy tesznek ellene.
a másik dolog, ami határozottan zavar, az az egyes buszokon kötelezően hallgatni kell zene. mikor 27 km-en keresztül Notár Maryt, Románcok, s társaikat kell hallgassak, hát köszönöm szépen. nem tudom, hogy ha van rádió, miért nem mehet az, legalább"általános"zene megy, s nem ilyen szemét. annyit hallottam, hogy hull a diófa lapi, hogy éreztem Patakfalán leszállok, s gyalog megyek tovább. elég szomorú, hogy ide kerültünk... meg kellene válogatni a buszon hallgatandó zene listáját...
s még valami, ami busszos story. nekem semmi bajom az öregekkel, tisztelem őket, felnézek rájuk, DE. mikor jön egy vénasszony, aki elkési a buszt, s várni kell rá, s mikor felül, a már teli buszra, s helyet is kap, mert adnak neki, egész úton a fiatalok pofátlanságát ossza, hogy nem tanulták meg, hogy át kell adni a helyet, s otthonról csak viszik el a pénzt, s nem tanulnak, s pofátlanok... na azért... mit tud a mai fiatalokról? nemsokat. és a mai fiatal is úgy fizetett a jegyért mint ő, s még nyugdíjas jegye sincs, nem köteles felállni a székéről. egy ismerősnek én is felállok, szívesen, de egy ezeridegennek, aki a fiatalokat ossza, s szidja, annak soha. azért az öregek is magukba kellene nézzenek, mert a mai fiatalok se rosszabbak, mint ők voltak, csak szabadelvűbbek... ők titokban tették, mit tettek, ők meg bátrabbak, s ez a világ rendje.
na, kipanaszkodtam magam, de nagyon, s ha még valakitől meghallom, hogy nincs meg az államvizsgám, azért nem mentem vissza mesterizni, az orrát a diplomámba fogom dörgölni, hogy legyen immár megnyugodva...

hazajöttünk... mennyünk vissza...

mint írtam volt, egy hosszú hétvégére készültünk, ketten. mostmeg már itthon is vagyunk. milyen gyorsan telik az idő, ha az ember azzal van, akit szeret. péntek reggel már ott ébredtünk. régen voltam odafenn, s olyan érdekes volt, mindenki azt kérdezte: málnászni jöttünk? hát nem, mondtam én. aztán rájöttek, hogy nem a málnászás az elsődleges célunk, bár azt se hagytuk ki. már pénteken meghódítottuk a málnavészt, este egy jó beszélgetős sörözés után, nyugovóra hajtottuk a fejünk. jót tett az a friss levegő, aludtam, mint a bunda. másnap túrázás volt terítéken, Kossuth szikla, majd délutáni pihenés, majd esti séta, találtunk egy olyan házat, ami mindkettőnknek bejött... ismét megbizonyosodtam arról, hogy jó embernek fogom a kezét. az apró kis csodák halmaza... aztán a poén: éjjel egyig szalmakrumpli sütéses borozgatás. olyan gyorsan suhant az idő. vasárnap ismét irány a málnavész, két vödör málna lett az eredménye. ügyik vagyunk... bömböjj:o) aztán még egy film belefért az estébe, s indultunk haza. olyan rövidnek tűnt ez a három nap... ami biztos ISMÉTLÉSE KÖTELEZŐ.
nem kell tengerpart és vízibicikli, hogy jól érezzük magunkat: csak Ő és ÉN!!! köszönöm...

once upon a time

lassan egy éve már annak, hogy ez a bejegyzés megszületett: http://saccikae.blogspot.com/2009/08/ill-at.html azóta elrepült egy év, s az akkor megfogalmazott sorok, ma is érvényesek, sőt... sokminden történt azóta az este óta, lejártak az egyetemi évek, lejárt a tél, tavasz, ősz. most ismét nyár van, s épp egy hosszú hétvége áll előttünk. igen előttünk és nem előttem. ezt jó így leírni, de talán ennél is jobb érezni. nem akarok csöpögős mondatokba vegyülni, egyszerűen boldog vagyok, s mert az öröm osztódás útján terjed, s a bánat osztódás útján fogy, én megosztottam, hogy terjedjen. szép nyarat mindenkinek, és kellemes nyaralást!!!

lassan eljön az a pillanat, mikor megszökünk a világ szeme elől, s csak ketten leszünk, egymásnak, hogy reggel az első napsugár ébresszen, édes csókkal fűszerezve, s este a hold takarjon majd be, forró öleléssel kiegészítve. vagyis te én leszek, én meg te. egyek leszünk, távol a motorok zúgásától és a gyárak hangos robajától.

szentivánéji álom, képekben...

2010.júl.29-én, bemutattuk a mega produkciót, Shakespeare: Szentivánéji álom című drámáját. nem tudjuk megítélni milyen volt, inkább úgy fogalmaznánk, hogy vagy nagyon jól sikerült, vagy a közönség volt nagyon lelkes...

szép hétvége volt...

pedig minden olyan nagy volt, hideg, s én kicsi voltam, s fáztam, de akkor jött Ő, és már nem féltem, és nem fáztam, és kéz a kézben csak csodáltam a természet nagyságát...

jóban-rosszban

ők barátok, s mivel elválasztja őket az a fránya rácsos izé, megtalálták a módját annak, hogy együtt tudjanak aludni... hát igen... a barátság csodákra képes:)

egy kis nyár:)

népmegmozdulás

mire jók a fesztiválok? én nem vagyok fesztiválpárti, mert annyi olyan ember megfordul egy ilyen helyen, akiket a hátam közepére se kívánnék, hogy az felsorolhatatlan. de akkor mire jó? kell legyen valami értelme, mert annyian vannak, hogy az valami csuda. szerintem jó pénzköltés céljából, sok hülye ember egy rakáson, gyere lássuk őket céljából, lehet sokat szemetelni, céljából, nem üljünk otthon, mennyünk tömeget nézni céljából, s talán egyetlen pozitívum, hogy régi és meglévő ismerősökkel találkozol, együtt lehetsz a barátokkal. de ha csak ennyi az értelme, akkor nem jobb egy kerti-party-t szervezni, s ott összegyűlni? vagy beülni közösen egy kevésbé zajos helyre? lehet velem van a baj, de nekem ezek a népmegmozdulások nem tetszenek. alacsony színvonal(nem minden rendezvényre vonatkozik), sok szemét, részeg ember tömérdek.
annak van értelme, aminek van témája, s lehet belőle tanulni, szerintem. pl. Tusványos, Minimál party, stb. ahol a szórakozás mellett a poron kívül ragad is rád valami. lehet h tökjó, ha csak koncertek vannak, de kinek? én ha elmegyek egy ilyen úgymond táborba, akkor hadd tanuljak valamit, s tudjak többet a világról, vagy tévedek? mondjuk ízlés dolga.
egy biztos, nekem nem jön be egy ilyen összevissza menjünk ki a térre, s oszt lesz valami. inkább sétálok egyet, olvasok, filmet nézek, vagy alszom. de azért, hogy én is ott voltam, mondhassam majd, nem éri meg. de... ha azt vesszük, hogy mindegy hogy hol, csak a barátokkal legyek, akkor ezt is meg lehet szokni. s én ilyen vagyok, mindegy, hogy hol, s milyen céllal, csak vele legyek.

nyár

hűha, annyi minden történt, hogy csak na... először is LEÁLLAMVIZSGÁZTAM. ugye ugye milyen ügyes kislány vagyok. mostmár, hivatásos művésznő vagyok:o)), de ha még egyszer meghallom ezt a megszólítást... elbujdosom... ez is megvan, mégsincs este, mondom, ha kérdezik, aztán ha az iránt érdeklődnek, hogy mit csinálok ezután, azt mondom, hogy hát beállok a diplomás munkanélküliek sorába, hiszen olyan kevesen vannak:p na, de komolyan, munka kellene, amit keresgélek is, de nem találtam még semmit... ha esetleg valami rádiós munkáról hallotok, értesítsetek, mert érdekel:o)
aztán megérkezett a nyár is, vagy remélem megérkezett, mert hanem a narancssárga fürdőruhámat a szekrény viseli... meleg lett ismét, a sok eső, áradás után... fura nyár ez az idei. reméljük a folytatás jobb lesz, s kicsit lehet élvezni is ezt a napsütést, hisz jönnek a fesztigyárok, találkozok, buleeek. s ott nem a legjobb, ha nyakig fel sáros az ember.
nameg aztán, próbálunk ezerrel... kicsi csapatunk lelkes tagjai mosolyt varázsolnak az esős napokban a mogorva arcomra. olyan jó látni, hogy élvezik, vagy legalábbis, remélem nem csalnak a meglátásaim. kíváncsi vagyok az eredményre, de halkan megsúgom, hogy jónak ígérkezik.
végül annyi minden történik kicsiny falunkban, hogy azt hiszi az ember városon él. jöttek szekeresek, jönnek amerikaiak, konfirmáltak az ifjak, szóval aktiválódik a kicsi falu kevés népe, de ez jó.
s legvégül, lassan egy éve lesz a ill-at bejegyzés, s még ugyanaz a pillangórepkedős érzés kerít hatalmába ha készülni kezdek, vagy megszólal a különös éjszaka, vagy várok... ez jó.
kívánok kellemes nyarat mindenkinek, nem tudom mikor jelentkezem ismét, de majd írok, csak... nem keresek kifogásokat.

talán vannak még csodák... mesebeli lények, tündérek és manók, s csillagfényes éjszakán a félhold egyik sarkán csücsülő sipkás kisemberek, horgászbottal a kezükben, ahogy szerelmet horgásznak, neked és nekem...

amikor Hargita megyében nincs árvízveszély

amikor érzed, hogy a tied, s mégse éred el, az az érzés őrjítően nyomaszt, mert ráül ide elől, s úgy tud nyomni...

már négy éve...

napi szertartásjellegű újságolvasásom közben ráakadtam a következő címre: mi búcsúzunk, és... s egy igen ismerős kép virított mellette. rákattintok, s hát a REFI, olvasom a cikket, hogy elballagtak a Baczkamdarasi Kis Gergely Református Gimnázium diákjai. s akkor kezdtek felidéződni bennem a négy évvel ezelőtti emlékek. pontosan négy éve, hogy nekünk is megszólalt a csengő, mi is bevonultunk a templom hűs falai közé, ahol sírással, örömmel, fájdalommal vegyítve elköszöntünk az iskolától, a tanároktól, osztályfőnököktől. most volt, s mégis már négy év telt el azóta. most szaladtunk virágcsokrokkal a kezünkben, ballagó társainkhoz, öleltük egymást, fogtuk a kezet, amit nem akartunk elengedni, mert olyan jó volt ott... négy éve annak, hogy kedvenc szobatársammal, a kis lyukunkban illatosítottuk magunkat, vettük fel az estélyinket, illegtünk-billegtünk a tükör előtt, aztán jött az autó, és mentünk bankettre, bulizni, jól érezni magunkat. reggelig táncolni, aztán menni reggeli áhítatra. s frissebbek voltunk, mint a kisebb osztályok, aki átaludták az éjszakát. szép emlékek, szép évek, még akkor is, ha én később kerültem oda, sose bánom meg ezt a döntésem. a REFI otthon lett, az oszi szülő helyett szülő, barát helyett barát, a tanárok meg igazi mentorokként mutatták az utat a jövő felé. hálával tartozom nekik, meg az egész iskolának, hogy befogadott, az osztályomnak, hogy elfogadott, és az oszinak, hogy segített mindenben. s most már a második fecske raj hagyja el a biztos fészket, védelmet nyújtó oszi szárnyakat, s mennek az általuk választott jövő felé. mi is így tettünk, s lassan meg tudunk állni saját lábunkon, lassan képesek leszünk repülni egyedül, vagy párunkkal, társunkkal, de tudjuk, tudom, hogy sokat köszönhetek annak a pár évnek, mit ott töltöttem. köszönöm Oszi...

katyvasz

ez a világ meg van bolondulva, s lassan az emberek se normálisak...mit lassan, már nem azok. mi van ezen a világon? közeledik 2012? nem értem... repülők zuhannak le, bombák robbannak, olaj szennyezi a vizeket, szeméthegyek halomban, lassan a föld egy nagyszeméthalmaz, katasztrófa katasztrófát követ, a közalkalmazottak sztrájkolnak, gazdasági válság nem múlik, mint a torokfájás, hanem egyre több szigorítás, megszorítás sújtja a polgárságot, csak az árakat nem csökkentik, levágják a nyugdíjakat, hogy mi lesz ebből? ... merre haladunk vajon?! mert jó felé nem. kedvenc időtöltésem egyike is lassan üres időpocsékolás, olvasom a híreket, s csak azt érzem, hogy a sima olvasástól úgy lefáradok, mintha kemény pszichológiai kutatást folytattam volna a sajtó hasábjain. betörnek, kitörnek, halálos kimenetelű baleset, verekedés, mindenki meg van zavarodva. aztán városnapok AlBanoval, erre van pénz? vagy Vásárhely szépen mosolygó emberei miatt jött ide? tiszta vicc ez az egész... nem értem, komolyan nem értem. szerintem a város meglett volna városnapok nélkül is, legalább nem kellett volna vasárnap reggel a főtéren térdig szemétben sétálni, s a pénz megmaradt volna nemesebb célokra. s a sok szájtátó, nem szotyizott s colázott volna a főtér közepén, hagyva maga után tömérdek mocskot... kezdek belezavarodni ebbe a világba, nem találom a rendet... merre haladunk vajon? mi forr a felszín alatt? ha az egyszer kitör... hát akkor itt lesz 2012, asszem. mert egyre több pénhajhász kergeti a szerencséjét, s Damoklész
kardja lebeg fejük fölött, s ezzel a mienk felett is... kell ez nekünk? komolyan nem értem...

ez az

hú... szesszióban vagyok, s közben elballagtam, egy hosszú ünnepség keretén belül, hol volt minden... nem tudom mitől, lehet, hogy túl nagy elvárásokat támasztottam ezzel szemben, pedig hát, nem is éreztem jelentőségét, mégis olyan semmilyennek hat, ha most visszagondolok. igazán jó emlékként a hazafelé vezető út maradt meg. olyan jó volt, elmenni innen, ismét. azt érzem, hogy sok nekem ez a város mostmár. kell, hogy elmenjek, s ne legyen semmi közöm a sok nemtörődömséghez, a sok megcsinálod helyettem dologhoz. aztán visszajöttem, mert vissza kellet jönni, három hét erejéig, volt egy ismételten semmilyen bankett, miért? mert még elevenen él bennem a tizenkettedik végi buli, az akkori osztályfőnöki óra, az akkori beszédek, sírások, búcsúk. más volt. bankett név alatt is más esemény futott mint most. élő zene, fehér abrosz. igen, az valami más volt, s ez valami más. ahhoz képest, hogy nem vártam sokat ettől a ballagástól... na, mindegy lejárt.
aztán most itt a szesszió, mikor mindenki kicsit őrült, akárcsak a vizsgarend. megyünk vizsgázni, hogy aztán ne lehessen, mert egymásra szerveződik nyolc dolog... valami őrület, hogy mennyire fut az egész élet, s mi nem bírjuk a lépést tartani vele.... de mostmár két hét... aztán államvizsga, aztán ismét a nagybetűs ÉLET, ahogy közhelyként emlegetik.
na, de akkor bírjuk ki, éljük túl, legyen jó, mert ilyen többet úgyse lesz... (jó ez a blog, eredményesen kipanaszkodom magam,s akkor már sokkal jobb... )

jó szar

nem péntek 13, de hasonlóan kegyetlenül szerencsétlen, és kimodhatatlanul rossz nap áll mögöttem, vagyis remélem, hogy vége. még jöhet rosszabb, de akkor én... nem tudom... valahogy ez nem az én évem, azt hiszem. de hogy ez nem az én napom volt, abban már biztos vagyok. régen éreztem magam ennyire gyengének, sebezhetőnek és főleg magányosnak. azt éreztem, hogy ennél már csak akkor lennék magányosabb, ha a gondolataimat is elvennék tőlem, amik elvittek a jelenből. ma, kibukott belőlem három év minden elnyomott szarja, minden fájdalma, és minden igazságtalansága. kibukott, mert ki kellett jönnie. az erős vagyok, bírom én, ne se törődj megoldom a bajt, ha kell fél lábon, fejen állva, is meg csinálom Saci feladta. három évig telt a pohár, csak sajnos olyankor történt mindez, s olyan személy előtt, aki nem ezt érdemelte tőlem... csak miután a fejem leordították, szó szerint, szemembe vágták, hogy szószátyár fruska vagyok, nemigazán volt jó kedvem. tudom, hogy az illető nem rosszindulatúan tette, csak ez ma egy olyan nap volt. s ezután jött a lavina. jött ez egész napos, nem tudom megállni, hogy ne sírjak, a pofázás, a mérgelődés magamra, hogy jó lenne, ha... aztán... nagyon rossz volt, azt éreztem, hogy az, aki segíteni tudna, nincs itt, akinek kipanaszkodhatnám esetleg magam, nincs itt, aki megértene az nincs itt, aki, ha átölelne, esetleg jobb lenne, nincs itt, s így lassan lebontottam, s rájöttem: senki nincs itt, akire szükségem lenne. utolsó kétségbeesésemben a telefonomat kézbevéve, pötyögtem egy SMS-t, remélve, hogy feldob, ha kiírom, ha nem is mindet, de, hogy jó egy szar napom van, nem sikerült. hát igen, nem az én napom volt. sírtam ma eleget, azt hiszem. de csak vége lesz ennek is, már csak szombatig kell kibírni, aztán még 17nap... s akkor már szinte vége... lehet, hogy ami ezután jön se lesz könnyebb, de azt tudom, még egyszer olyan hülye nem leszek, hogy három évig én legyek egy évfolyam Teréz anyuja... elvégzem a saját dolgom, s mindenki másét magasról... s talán jobb lesz, több időm lesz magammal foglalkozni... vagy legalábbis több időm lesz arra, hogy boldog legyek, s így talán nem kell délutánokat átkönnyezni, mert balfasz vagyok... tanuljatok a hibámból...

micimackós éjszakák

az utóbbi napokban, mikor már nagyon eluralkodott rajtam a szomorúság elindítottam a Micimackó visszatér című klasszikust. nem tudom, de ezek az ártatlan kis figurák, az ők kis butaságaikkal annyi igazat tudnak mondani. s valahogy mindig sikerül jobb kedvre deríteni a kicsi lelkem. olyan egyszerűen tudnak még őszinték lenni. semmi flinc-flanc nincs bennük, csak kimondják amit éreznek. talán ezért szeretem annyira Micimackót. ha valaki szomorúnak érzi magát, nézzen Micimackót, igazi terápia. s hogy kedvet kapjatok hozzá, íme néhány idézet a filmből:

" örökké nem is tart soká, csak vélem légy"
" így lesz a te meg én egy mi a dal végén immár örökkétik"
" hol vagy? itt? ott? vagy hol? vagy valahol?"
" úgy kérlek, hogy jöjjél el hozzám, hiszen elvesznék nélküled én, sok csillagot megkértem már, nem hallgatott meg, igy csak már, álmaimban látlak én, bármerre is járj."
" ugyancsak rejtélyes dolog ez, de szinte... szinte olyan mintha el se hagytál volna, de ez nem lehet, ez képtelenség. vagy mégis lehet?! hátha ittvagy csakugyan, noha elváltunk, te mégis velem vagy... mert az a hely ahol te vagy, az nincs a térképen, s ennek bizony örülünk MI"
" mindenfelé keresgéltünk, de csupa olyan helyen kerestünk, ahol nem voltál, és amikor olyan helyen kerestünk volna ahol voltál..."
" egyszer pedig nagyon magányosnak éreztem magam, és akkor rád gondoltam Micimackó."
" visszajövök, ha megvársz. megígéred, hogy itt leszel? mindig? száz éves koromban is?"

megfejtettem

a legnehezebb napok a hétvégék... mindig mikor fenn vagyok Vásárhelyen, a legrosszabb napjaim a hétvégék. azok, amikor nem csinálok semmit, mert akkor az agyam ezerrel dolgozik, és szövi az ő kis összeesküvés elméleteit. azt érzem, hogy sose lesz már ismét az a nap, mikor nem kell itt legyek. ilyenkor érzem a legsebezhetőbbnek az életem. ilyenkor a legelviselhetetlenebb a hiánya, ilyenkor a legelviselhetetlenebb az, hogy vajon mi van vele?! nem tudtam rájönni, hogy miért van ez, pedig lassan egy éve érzem ezt, s keresem az okát. most azt hiszem rájöttem. úgy jöttem rá, hogy egy olyan hét áll mögöttem, amikor semmire nem volt időnk, csak próbálni, és aludni pár órát, hogy ne essünk darabjainkra. reggel8tól éjjel3ig egyetemen voltunk, próbáltunk, aztán próbáltunk, aztán próbáltunk, aztán bemutattuk. egyszóval nagyon kimerítő, de tanulságos és emlékezetes napok, éjszakák voltak. ezekben a napokban sokkal könnyebben ment annak az elviselése, hogy hiányzik. nem volt ideje az agyamnak ezen gondolkodni. aztán eljött a hétvége, mikor annyi dolgom lenne, mint még soha, de mert senki nem áll a hátam mögött fegyverrel, hogy tegyem a dolgom, hagyom, hogy az agyam kombináljon, s akkor aztán... sajnos nem haladok... várok egy csengetést, egy smst, egy jelet... hihetetlen. s mindez azért, mert nincs ami lekösse a figyelmem. de... már csak egy hónap, s akkor szinte vége mindennek. s otthon leszek, ott csak könnyebben telnek a napok. de azért jó, hogy megfejettem év végére, hogy mi is a bajom a hétvégékkel, ezért teszek is ez ellen... ma elmegyek Körtánc bemutatóra, majd Quimby koncertre, hogy lefoglaljam az agyam kombináló zónáját.
egy hét múlva ballagás... ez is eljött... hihetetlen...

május

a hétvégén voltam otthon... május elseje volt... mikor leszálltam a buszról, abban reménykedtem, hogy olyan lesz a falu, mint emlékeimben élt a május elseji pompa... csalódnom kellett. túl szép kép élt az emlékeimben, ahhoz képest ami fogadott. régebb már a faluvégén pompáztak a zöld ágak a kapuk előtt, zöldé varázsolva a falut. most azonban a faluvégén nincs lány, akinek tehetnének. aztán kicsit haladva a falu piaca felé, hát az egyik utca végében ott pompáztak a frissen vágott zöld ágak, s akkor olyan jóleső érzés szaladt végig rajtam, hogy azért nem engedik kihalni ezt a régi hagyományt. mikor én is még konfirmálás előtt voltam, s a kapunk előtt 12 db.zöld ág díszelgett, s kettő belőle akkora, mint a házunk... olyan büszke voltam, hogy nekem mennyi van, s milyen nagyok. s mentünk számolni, h kinek hányat tettek. egy titkos versengés folyt, hogy kinek hány legény tett. s mikor karácsonyfalváról is kaptam.... na az volt az igazi meglepetés, aztán az, hogy konfirmálás után is megleptek eggyel, talán már9-es voltam, s kaptam egy párat, még akkor is. nem tudom miért, de olyan jól esett visszaemlékezni erre az időre, amint haladtam az utcán hazafelé. aztán eszembe jutott, hogy mennyien voltunk leányok, s abból hányan férjhez mentek, felnőttünk, nem virít zöld ág a házunk előtt, csak a szomszéd kapuban, milyen gyorsan kinőttünk ebből is. más dolgok váltak fontossá, de szép emlékek kerültek felszínre a zöld ág díszítette falu láttán.
hamar repül az idő... ma itt, holnap ott, holnapután ki tudja hol. ezért fontos emlékeket palackba zárva őrizgetni, s néha elnosztalgiázni, hogy... muszáj biztos pontokat lefektetni, mert gyorsan tovaszáll a huszon, s itt a harminc. el kell kezdeni élni, dolgozni, teremteni, alkotni, mert azt az időt éljük, hogy mindenért meg kell küzdeni. s huszonévesen le kell tenni az alapokat, hogy legyen mire lassan építgetni, hogy harminc után már csak a tetőt kelljen felhúzni. nem szabad a szülőktől várni a megoldást, nagyok lettünk, ki kell próbálni a szárnyakat, legyeket kell fogni, a megélhetésért, a holnapért kell repülni, hiszen eljött az idő. felnőni látszunk, vagy már fel is nőttünk, csak nem akarjuk tudomásul venni. de nem díszeleg zöld ág a kapu előtt, nem viselünk székelyruhát szüretkor, önállóvá kell váljunk. ez most a dolgunk, végezzük el becsületesen. május van, szerelem, tavaszvég, zöldülő természet, virágzó kertek, minden fejlődik, önállósul, mi is lassan nyárba lépünk, mint a természet. ez a rend, így kell lenni. élvezzük a tavasz utolsó hónapját, aztán lépjünk a tettek mezejére... mindkét értelemben...
kellemes májusolást mindenkinek... államvizsga írogatást, sétálást, nyárvárást, ballagást, munkaszerzést, mesterizést, s mindent ami kell a napi mosolygáshoz:)

bentlakásos élmények...

nem tartom magam egy olyan embernek, aki válogat az élet adta lehetőségek tárházában, s nem is vagyok egy: első a kényelem ember, de vannak dolgok, amik számomra is elengedhetetlenek egy közösséggel való együttélés során. a tavaly a bentlakásban jól lehetett éldegélni, de most... valami kegyetlen körülmények közt éljük a mindennapokat. újjal mutogatni nem szeretnék, mert úgyse értené meg az akire mutatok, de ezt a mocskot amit naponta el kell viselni a konyhán, kibírhatatlan. a kapusok, mint valami fizetetlen takarítónők takarítják a sok olajat a kályháról, viszik ki a szemetet, mossák fel a földet, söprik a morzsát... nekem nincs gusztusom lemenni abba a konyhának nevezett helyiségbe. amikor hetekig ott rohad egy tálba valami kotyvasztott étel, s a tulajdonos kis bőrönddel elmegy haza, hát... nem is tudom mit mondjak... aztán ne is beszéljek a szagokról... éjjel12kor halat sütni, s kinyitni a konyhaajtót, hogy más is érezze, de a bejárati ajtót véletlenül se támasztani ki, hogy ott távozzon a szag...
aztán itt van a tiszteljük egymást, tartsuk be a ki nem írt csendórákat, és éjjel úgy jöjjünk haza, hogy mindenki nem kell tudjon arról, hogy tökrészegre ittuk magunkat, tisztelt X. az ajtókat szépen is be lehet csukni, nem kell csattogtatni minden áldott pillanatban, éjjel2kor nem kell a zenét dübörögtetni, és még ehhez hasonló miegymás. egyszerűen annyira elfajulni látszik ez a helyzet, hogy senki nem tud ezen változtatni már. valahogy mégis meg kellene oldani. talán ha a kapusokkal is szóba állna valaki, s megkérdezné, hogy kiről mi a véleménye, ki hogy viselkedik ebben az épületben, sokat segítene egy ilyen társaság elkerülése érdekében. mert ez a helyzet tűrhetetlen...

olyan régen nem írtam... nagyon régen... joggal kérdezheti bárki, hogy miért, s erre én azt válaszolnám, hogy mert nem volt mit. ami nem lenne igaz, lett volna mit, csak azok olyan dolgok, amik fontosabbak annál is, hogy ide leíródjanak. azok máshová kerülnek be, egy olyan blogba, amit más nem olvashat, olyan blogba, amire nem lehet rátalálni, ha én nem mondom el. igen, ez nem más, mint az emlékeim tárháza, itt bent, jól elrejtve és titkosítva. s miért nem nyilvános? mert ezek olyan dolgok, hogy... olyan... na, olyanok.
sétáltál már kéz a kézben, folyócsevegést hallgatva, virágokat simogatva? fogtál már úgy meg kezet, hogy azt érezd közben, hogy ennél több nem is kell? öleltél már meg valakit úgy, hogy a torkod összeszorult és a könnyek ki akartak szabadulni könnycsatornáikból, mert az endorfint az agyad elkezdte termelni? bújtál már oda valakihez úgy, hogy azelőtt azt álmodtad, hogy elveszítetted? hallgattál már percekig, s közben hallottad, ahogy nő a fű? na ezek azok a dolgok, amikre én azt mondom, nem volt mit. mert ezekre a kérdésekre mindenkinek más emlék ugrik be, hogy milyen is volt mikor... mindenkinek más a milyen volt... nekem színes, neked vörös, neki meg fekete. ezért nem írtam, ezek a dolgok miatt.
itt a tavasz. mostmár határozottan itt a tavasz, még az izlandi vulkán se tudta elűzni, megérkezett, nem kopogott, csak betoppant, és kész. de senki nem bánja, mindenki igyekszik jó házigazdaként fogadni. aztán ugyanilyen némán fog távozni. de addig is, szerelmes az egész világ... s az úgy jó, nem?

húsvét és tavasz, képekben

egy kis tavaszi hangulat, visszalopva a húsvéti piros tojás emlékét...