már négy éve...

napi szertartásjellegű újságolvasásom közben ráakadtam a következő címre: mi búcsúzunk, és... s egy igen ismerős kép virított mellette. rákattintok, s hát a REFI, olvasom a cikket, hogy elballagtak a Baczkamdarasi Kis Gergely Református Gimnázium diákjai. s akkor kezdtek felidéződni bennem a négy évvel ezelőtti emlékek. pontosan négy éve, hogy nekünk is megszólalt a csengő, mi is bevonultunk a templom hűs falai közé, ahol sírással, örömmel, fájdalommal vegyítve elköszöntünk az iskolától, a tanároktól, osztályfőnököktől. most volt, s mégis már négy év telt el azóta. most szaladtunk virágcsokrokkal a kezünkben, ballagó társainkhoz, öleltük egymást, fogtuk a kezet, amit nem akartunk elengedni, mert olyan jó volt ott... négy éve annak, hogy kedvenc szobatársammal, a kis lyukunkban illatosítottuk magunkat, vettük fel az estélyinket, illegtünk-billegtünk a tükör előtt, aztán jött az autó, és mentünk bankettre, bulizni, jól érezni magunkat. reggelig táncolni, aztán menni reggeli áhítatra. s frissebbek voltunk, mint a kisebb osztályok, aki átaludták az éjszakát. szép emlékek, szép évek, még akkor is, ha én később kerültem oda, sose bánom meg ezt a döntésem. a REFI otthon lett, az oszi szülő helyett szülő, barát helyett barát, a tanárok meg igazi mentorokként mutatták az utat a jövő felé. hálával tartozom nekik, meg az egész iskolának, hogy befogadott, az osztályomnak, hogy elfogadott, és az oszinak, hogy segített mindenben. s most már a második fecske raj hagyja el a biztos fészket, védelmet nyújtó oszi szárnyakat, s mennek az általuk választott jövő felé. mi is így tettünk, s lassan meg tudunk állni saját lábunkon, lassan képesek leszünk repülni egyedül, vagy párunkkal, társunkkal, de tudjuk, tudom, hogy sokat köszönhetek annak a pár évnek, mit ott töltöttem. köszönöm Oszi...