meghalt...!?

egy szép kolozsvári éjszaka után arra ébredek, hogy meghalt Michael Jackson, nem hatódtam meg, mert nem voltam nagy rajongó, de egy emberélet mindig hiányérzetet támaszt, ha megszűnik létezni. azóta úton, útfélen ez a téma...ezzel semmi baj nem volna, híresség volt, kell róla beszélni, mert ha Jani bácsi hal meg a Csájaröcsögéről, arról elég ha a falu megemlékezik, egy star-ról beszélni kell, ha él azért, ha meghalt azért. de, hogy minek kell elméleteket gyártani arról, hogy hogy halt meg, ki ölte meg, nem is halt meg, ez csak csel stb. stb. a pletyka lapok állandó lesben állnak, hogy hihetetlenebbnél-hihetetlenebb történetekkel ámítsák a sok buta olvasót, aki aztán erről csámcsog, s így lesznek bolhákból elefántok. a sok szereplésre vágyó amerikai emberek kitalálják agyament hülyeségeik sokaságát, s ezt a tv le is közli. miért nem tud egy ember csendesen nyugodni, ha már elszólíttatott ebből a világból. miért kell keresni a gyenge lánc szemeket, hogy kikezdhessük az elfogadhatatlant.... az énekes meghalt, mert eddig tartott a küldetése. míg élt azért beszéltek róla, szidták, elítélték, vádolták, most, hogy már nincs siratják, emlékeznek, tévhíreket terjesztenek, a kedvencem ezek közül, hogy apáca ruhába szökött ki a kórházból, s elment nemtudom hová, gyümölcskereskedőnek. s még az embert nevezik intelligens, civilizált lénynek... miért nem tudták megfelelően tisztelni, míg élt, talán most tisztább lenne sok ember lelkiismeret?! de nem, az ember legnagyobb ellensége az ember, s annyira vak, hogy nem tudja megbecsülni azt a napot, amit épp megél... s mert ez így van, hát pletykaéhes, buta, egymást halálba kergető emberiség, ami most kitölti a föld üres területeit. becsüljük meg tehát a mai napot, s örüljünk annak az embernek aki mellettünk van, s ne feledjük el megköszönni létezését.

vakáció apró kis csodákkal

nagyon érdekes ez az állapot... rám szakadt a nagy semmittevés ege, s nem tudok mit kezdeni vele. rímekben beszélek:) ennyire nyom ez az ég. vagyis vakáció van, véget ért minden vizsga,szerencsére szerencsésen, minden próba, minden másod év, jövőben államvizsga, s ballagás a menü, feltéve, hogy elérünk odáig.
itt a vakáció, meleggel és sok esővel indította a nyaramat, na meg meszeléssel... narancssárga falaim lettek, valaki azt mondta: kell is neked, mennyit otthon vagy... de olyan jókedvű lesz az ember mikor belép a barackszínű szobába... kedve támad élni. de hogy mennyi munka előzi meg ezt az életkedvet?! na de én nem bánom, olyan jó, hogy van mivel tölteni az időt... takarítgatunk, súrolgatunk, egyedül vagyunk. annyira furcsa itthon lenni, annyira megszoktam vásárhely kedves kis utcáit, a mindig zsörtölődő embereit, siető autóit... hogy már nem tudom, hol lakom, hol érzem magam igazán otthon. annyi minden történik velünk, hogy nem tudjuk hová kapjuk a fejünket. most itthon vagyok, a barackszínű falak hangulatos élet terében, s élvezném a nyarat, ha nem hiányozna... rengeteg dolog hiányzik, minden ami ellen harcoltunk, minden ami boldogabbá tette a mindennapjaimat. s hiányoznak a 39-es lakói, akik lassan a családommá nőtték ki magukat. kívánok nektek egy feledhetetlen nyarat, sok apró csodával... s ősszel asszertívan és na, minden rendben kérdéssel nekiszaladunk a III, év titkainak is... s meghódítjuk az újabb csúcsokat. s elmeséljük az apró csodákat, amik most bontakoznak ki az életünk szálai közt...
KELLEMES NYARAT MINDENKINEK, érezze jól magát minden nyaraló ebben a szeszélyes időben...

piroskendős birodalom

az elmúlt napokban egy csodálatos találkozást mondhatok magaménak, amúgy mit csodálatos, arra még nem találtak ki szót, hogy azt kifejezze, ami velem történt. valami, amit ha nem él meg az ember, el se hiszi, hanem Hitetlen Tamás módjára megkérdőjelezi az egészet. kimondhatatlanulcsodálatosangyönyörű éjszaka és találkozás van mögöttem. hogy miről beszélek? én két piros kendőről, két város lakójáról, két búskomor szívről, akik egymásnál találtak vigaszra. igen Rólam és Rólad. egy békeszobor, aztán sok átbeszélt éjszakáról, aztán egy liliomról, aztán lassú tapogatózásról, hogy vajon ő is? aztán az első jelekről, hogy igen ő is, aztán Rólam elment Róladhoz, s végre megölelte, a karjaiban tartotta, s ha az időt megállíthatták volna, azt is megtették volna, csak ne kelljen elengedjék soha többet egymást. olyan biztonságot, mint abban a két ölelő karban, talán sose érzett. az első csók... az első kézfogás, a félszeg tapogatózás, hogy mit lehet mit nem, olyan varázst font a szobába, mintha meseország királylánya és herceg próbálná felfedezni a világban egymás szépségeit. aztán kéz a kézben, sétálni mentek, megnézték a birodalmat, ami csak az övék volt, a piroskendős birodalom. igazán szép hely, vadrécékkel, esővel, csókokkal... és az éjszaka... éjszaka sötét van, de nem ott, ahol két piroskendő világít... ott mindig meleg, szeretet és ami a legfontosabb őszinteség lakik. ez a titkuk. ŐSZINTESÉG, s míg ez megvan, az ország is megmarad, amit a piroskendők építettek.
s hogy csak ennyi az kimondhatatlanulcsodálatosangyönyörű találkozás? nem, csak rájöttem, hogy vannak olyan dolgok az életben, hogy a szavakon túl léteznek, s ha szavakba öntjük őket, veszítenek a fényükből, szépségükből, mert annyira szépségesek, hogy nem való őket megfogalmazni... de megismertem egy gyönyörű szót, amit ha hallok, forróság önti el a szívemet, annyira szépen mondja... nem tudom mivel érdemeltem meg ezt, de köszönet, hogy szeretnek ott fenn minket... s ha szomorú vagy jusson eszedbe: neked is van piros kendőd, csak keresd meg, ott lobog valahol egy táskán, s arra vár, hogy megszerezd...

csilingelő csodák

úgy érzem, hogy ez a csodák éve, és nem csak nekem, hanem a környezetemben élők számára is. mintha apró kis láthatatlan angyalok vennének körül, s vigyáznának arra, hogy az életünk jó irányba terelődjön. mások csodái épp annyira jól eső meglepetések, mintha velem történnének, annyira örülök, mintha én lennék az aki átéli az egészet. nem mintha engem kikerülnének ezek az apróságok, amik olyan nagy erőt és energiát adnak a mindennapokban. velem is megtörténnek olyan dolgok, hogy egyszerűen nem hinném el, ha más mesélné, furcsának és valószerűtlennek találnám, hiszen a csodából kifolyólag, nem mindennapiak. örülök, hogy az élet ilyen ajándékot is tartogat az emberek számára, s hogy amikor már azt érzi nincs kiút, felcsillantja azt a halvány reményt, ami segít, hogy tudjuk: sose vagyunk egyedül... ezek a csodák itt vannak körülöttünk, csilingelnek, s ha csendben maradunk, hallhatjuk, ahogy épp valakire rászállnak, eltöltve boldogsággal annak lelkét. talán holnap pont téged lepnek meg, s ha hallod a csilingelést, örülj azzal, akit csoda ért, majd ő is örül veled, mikor rád is csilingelést hint egy angyal.

nyárelő... pakolgatunk...

itt ülök egyes egyedül a szobában, a többiek haza mentek, csak én maradtam... hogy miért? mert még van egy vizsgám... s azt még le kell tegyem, hogy szép nyaram legyen. hogy lehet ebben az időben tanulni, gondolom kérdezitek most magatokban, hát erre az a válaszom, hogy nehezen. mindenhol jár az eszem, ágak hegyén, más városban, otthon, a nyáron, csak épp a tanuláson nem, pedig most ez kell az első legyen, hogy minden más elképzelés megvalósuljon, de... jó nehéz ez a tanulás. pedig csak oda kellene figyelni, s kétszer ilyen gyorsan végeznék. na, de nem ez a lényeg, hanem, hogy lassan üres a bentlakás, mindenki haza pakolta a cuccokat, amiket egy év alatt felhalmozott kicsi szobája zegzugos részeiben, s itt hagyta árván a bentlakás falait. olyan csend van, nyugalom, mintha megállna az idő kereke, nem forogna tovább, s majd ősszel indul csak újra. a szobám falai üresek lettek, az ágyak csendes magányba burkolóztak, a fürdőben csak a visszhang válaszol kérdéseimre. a szekrény polcait a a semmi tölti ki, az íróasztalok csupaszon vizsgálják, hogy az én kis sarkamban még folyik az élet. mert én még itt vagyok. de lassan én is elkezdem a nagy készülődést, ami minden évben ismétlődik. most volt, hogy otthon szobám lila falai közt, Csíkos cicával a lábamnál a sok összepakolt csomag közt eltöltöttem az utolsó vakációs napot, s most ismét itt áll előttem a vakáció. angyalszárnyon jár az idő: csendesen és gyorsan. éppen ezért ne féljünk a csendtől, talán meghalljuk az idő szárnysuhintásait.
s ha te is épp pakolsz valahová: haza, nyaralni, költözés céljából, csak kitartást, az egész élet ebből áll: ballagásból és pakolásból. ballagunk és pakolunk, aztán pakolunk és ballagunk, s minden pakolást búcsúzkodások sora előz meg. tehát: PAKOLÁSRA FEL...

kinyitottam a szívem...

valami olyan egy szomorút érzek a szívemben... én nem tudom mi az, de szomorú... valószínű az, hogy kezdenek összegyűlni a dolgok, kezd elviselhetetlen lenni a hiány. minden találkozott most bennem, és hullámként csapódik ki arcomra... nem tudok mit tenni ellene. csak a végtelen nagy szomorúságot érzem magamban, azt, hogy örülnöm kellene, a szám mosolyog, de a szemem az könnyeket ejt. keresem az okokat, keresem a viszonyokat, megpróbálom megtalálni, hol van az a lyuk, ahol ezek beszivárogtak, és fészket raktak a lelkemben. s találok, nem is egyet, százat...
először is, az a vágy, az a hiány, amit egy ember betöltetlen helye okoz bennem, az, hogy nem lehetek mellette, mikor szomorú, és nem mondhatom azt, hogy, nem engedem el a kezed, nem lehetek vele, mikor a mosoly ünnepel a lelkében, egyszóval, kimaradok olyan történésekből, amik fontosak az életében. azokból, amiket nem lehet bepótolni, megismételhetetlenek... ilyenkor: egy sajnálom... inkább hallgassunk... majd a csend elmeséli helyettem.
másodszor a tehetetlenség, hogy nem tudok segíteni sehogy azokon az embereken, akiknek lehet, hogy egy ölelés, egy erős szorítás, egy nem szabad, hogy... kezdetű mondat megoldaná a problémáit. nem tudok, mert nincsenek itt, én nem lehetek ott, nem engedi az időm, túlságosan lefoglal az egyetem... már megint...
harmadszor egyetem: hát az van, hogy csütörtökön lejár minden, véget érnek a játszuskák, a snuri-murik, a na lássukok. mindennek vége lesz, és októberig nem látjuk egymást, annyira vártuk, hogy eljöjjön ez a pillanat, s most... maradnék még, májusoznék, forognék, készülnék férjhez, igyekeznék szeretni... annyi mindent csinálnék még... de nem lehet, előttem áll a vakáció... s nem tudom mi lesz, hogy lesz, s merre alakul az egész... szeretném hinni, hogy jó lesz..
holnap és holnapután játsszuk utoljára a májust... nagyon megszerettem... hiányozni fog... de igyekszem kinyitni a szívem... asszertívan, erővel meg energiával...

CSODA

különös dolgok történnek velem... én meg nem tiltakozom ellenük, hagyom járjon át, engedem, hogy hasson... itt a nyár, és a szerelmek, amik tavasszal nem érkeztek meg, eddig várattak magukra, s talán ettől lesznek olyan édesek, olyan különösek, olyan egyediek, s annyira megbecsültek,megérkeztek. annyi örömet érzek mindig, mikor látom, hogy az, amit mi szerelemnek nevezünk, de hívhatnánk piros kendőnek, virágzásnak, lepkéknek, vagyis bárminek, mert úgysem fedi azt, amit érez az ember, ott ül valakinek az arcán, s onnan üzeni: beköltöztem ebbe a szívbe is, mától itt lakom. ilyenkor mintha velem is megtörténne mindaz, ami azzal az emberrel történik...
jó, nem mintha én is nem hasonló cipőben járnék, nem mintha nem azzal a reménnyel pillantanék minden esetben telefonom képernyőjére, hogy tőle kaptam üzenetet, nem mintha, állandóan nem valahol máshol járna az eszem, nem mintha megállna az idő, ha vele beszélek... nem mintha, én nem lennék piros kendő... valahogy különösen alakul az életem... sose hittem, hogy létezik ilyen, s íme: a csoda minél többet várat magára, annál édesebb mikor megérkezik. hozzám azt hiszem bekopogott, s én szépen lassan ajtót nyitok neki, engedem, járja be az új lakását, lakja be a lakatlannak vélt helyet, csinosítsa ki, tegye színessé. s hogy honnan tudom, hogy ez csoda? hogy honnan tudom, hogy ez lepke? onnan, hogy azt mondta nekem valaki, olyan szépen szól a neve a szádból, olyan szépen mondod, jól esik hallani. s ekkor eszembe jutott egy idézet, gyerekektől: "Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved." (Zsolti - 4 éves) és én valahogy másképpen mondom ezek szerint... s te? te hogy mondod a nevét?
én csak annyit szeretnék üzenni azoknak, akiknél, még a csoda nem kopogott az erős tölgyfa ajtón, ne keseredjen el, mert mindenki életében van csoda, csak nem akkor jön, mikor várjuk, hanem akkor, mikor már azt érezzük, itt már nincs tovább, elfogyott az út, kicsúszik a talaj a talpam alól, s akkor: kopognak, s ott áll a CSODA, bebocsájtást kérve. engedd be, s majd egyszerűen élvezd...

álmodjuk mindketten ugyanazt: te engem, én meg téged

hanyas vagy? '87-es?

az elmúlt napokban mindenki, aki '87-ben született, ballagott, vagy ballag... ez a '87-ek éve, kivétel mi, akik vagy lemaradtunk, mert nem jó úton indultunk el annak idején, vagy még hátra van egy-két év a ballagásig, mert más a képzés. igen ballagnak. elmennek, elhagynak egy újabb intézményt, amiben tudásukat kamatoztatták, kissebb-nagyobb sikerrel. elhagyják, abban a reményben, hogy a tudás, amit megszereztek egy alap, amivel pénzt kereshetnek, s amit kamatoztatni kell, hogy igazán használható legyen. előttük van egy újabb keresztút, ahol újabb döntés eredménye vár rájuk. ott állnak szépen, ünneplőben, beszédek ezrei buzdítanak, bátorítanak, búcsúztatók sora csal ki könnyet ballagók, és őszülő szülők szeméből egyaránt, hiszen valami újra bezárul, egy kapura ismét felkerül a nagy lakat, s csak egy ablak marad nyitva, ahol visszapillanthatnak azokra az évekre amik lassan elmaradnak mögöttük. aztán az utolsó buli együtt, jó nagy hangzavar, sok ital, és még az is a keblére öleli a másikat, aki halálos ellenség volt eddig, hiszen vége, így együtt legfeljebb majd a találkozókon ha összejönnek, de ott se, mert 5 év múlva mindenkinek más dolga lesz. nagy felhajtással búcsúznak egymástól, pedig... nem tudom, de én úgy látom, hogy ezt nem ártana ha megelőzné egy csöndes, baráti beszélgetés, képek, felvételek megnézése, emlékezés az első bizonytalan lépésekre, az első segítenél, légyszíves mondatokra, az első közös bulira, első közös részegedjünk együtt akcióra, az első kapcsolatra, ami évfolyamon belül kialakult, az első közös vigasztaljuk meg, hiszen... összefogásra. az első nagy veszekedésre, ami aztán összeboronálta a csapatot közösséggé, arra, amikor észrevették: mi már egyek vagyunk...
milyen nehéz a kezdet, mikor senkit nem ismer az ember, és milyen nehéz elválni mikor már mindenkiről tudja, hogy hányadán is áll vele... sehogy se jó, mert nem lehet megállítani a pillanatot, csak megjegyezni, és aztán újra átélni, mesélés segítségével.
én csak annyit kívánok mindenkinek aki elballagott, vagy elballag: jegyezze meg a pillanatot, mert utoljára látja együtt a nagy csapatot, zárja jól el ezt az emléket, így bármikor újraélheti. és becsülje meg, hogy eljutott idáig, s ne elégedjen meg ezzel, mert ez csak egy újabb mérföldkő azon az úton, amit életnek hívnak.
SOK SIKERT, TI VÉN, BALLAGÓ, '87-ES KOROSZTÁLY

piros kendő

volt egyszer egy piros kendő, akinek gazdája szerette azt a piros kendőt, nagyon szerette, ragaszkodott hozzá. mindig magával hordta, bárhová is ment. a piros kendő lakása a táska oldala volt, itt libegett, lebegett, élvezte a szelet, ahogy szárnyaira kapta, az esőt, ahogy lemosta az út porát, a napfényt, amely lágyan átölelte. szerette a kendő is gazdáját, és sose gondolt arra, hogy valaha is el kell váljanak egymástól.
aztán egy szép napon, mikor gondtalanul álmodta, hogy újra a szélben szállhat majd, gazdájával sétálva, belépett a szobába egy lány. furcsa lány volt, és szeme egyből megakadt a piros kendőn, ezt ő is észre vette. különös lány volt, a kendőnek megtetszett ez a lány, a lánynak is a kendő, nem tudta miért azt érezte, hogy szüksége van arra a kendőre, mert sose lehet tudni... talán még segíthet valamiben, amit a jövő tartogat. hát addig kért, és addig kérlelt, és addig-addig, hogy megkapta a kendőt. de a gazda nagyon nem örült, hogy meg kellett váljon barátjától. a kendő nem tudta mit gondoljon, őt a lány furcsasága elbűvölte. s csak ment, lobogott az új táskán, barátkozott az új gazdával.
aztán évek teltek el, nem találkozott a kendő két gazdája egymással, csupán a kendő kötötte össze őket... mikor a lány a kendőt nézte, mindig eszébe jutott a fiú... így teltek a napok, hetek hónapok, évek... s egyszer észrevette a lány, hogy a fiú, a gazda, szomorú, megkérdezte nem segíthetne? aztán kiderült, hogy segíthet, aztán beszélgettek, és újra teltek a napok, s a kendő egyre jobban összehozta őket, többet beszélgettek, és... a kendő úgy döntött összerántja őket, összehozza kedvenc gazdáit... s megtette... a piros kendő piros lángot gyújtott gazdái szívében, ami lassan pirosra festi a két gazda mindennapjait... s a kendő azóta büszkébb mindenkinél a világon, mert tudja: hamarosan a kettő találkozik, s ő egyszerre loboghat a két táskán...

s ha rá gondolok, érzem: a felhők elúsznak az égről, s teret hódít magának a nap...

üres

fekszem az ágyon, s azt érzem: kész, vége, én ezt nem akarom tovább, ha robotok lennénk, talán ki is bírnánk ezt a hajtást, amit most lefolytatnak rajtunk. holnap vizsga, és utána Május próba, azoknak, akik meghívottjai ennek a próbálkozásnak. csak azt nem értem, hogy miért nem kérdeznek meg erről minket is? miért nem lehet megérteni, hogy egy vizsga után mindenki menne pihenni, hogy legyen ereje az új hétre, ami előtte áll. lassan azt se tudom mikor van hét eleje, s mikor van hétvége. egybe esik a kettő, sőt, lassan a nappalok is összeforrnak az éjekkel. s érzem, hogy a talpam alatt futóhomok van, s nyeli el a testem. nem tudom, mit tehetnék ellene. talán, ha nem lenne ez a szedjük szét a diákot, nem lényeg, ha nem bírják akció. s szegény diák, nem mondhatja, hogy NEM, mert nincs joga. s a kis munkás osztály, aki állítólag semmit nem dolgozik, hull darabjaira mint a puzzel. de ez senkit nem érdekel. dolgozni kell, mert alig van időnk címszó alatt semmi másra nincs időnk, nem sörözni mennék, nem kocsmába tölteném a szabad perceim, hanem azzal tölteném, hogy kikapcsolnám az agyam, hogy pihenjen, vagy készülnék az elméleti vizsgákra. de nem lehet. sose lesz már vége, de tudom biztosan ezek a napok, hetek után a színész szak másod év egy hetet aludni fog, hogy azt mondhassa utána, jé itt a nyár, s én észre se vettem...

kultúra

a város, ahogy én látom

odakint könnyezik az ég, idebent hiányzik egy ölelés--- sötét a szoba, világos a magány... a csendtakaró alatt, hangos a szívverés.

megleplek...

hát, aki engem meg akar lepni, fel kell kösse a gatyáját. hogy miért? mert szerény személyem annyira nem szereti ezeket a dolgokat, vagyis szereti, ha semmit nem sejt belőle, mert akkor nem tudja, és nem tudja törni kicsi agyacskáját, hogy hogyan is van, lesz, volt. egyszóval én túl türelmetlen vagyok a meglepetésekhez. ha valamit is megsejtek az ellenem készülő merényletből, nem nyugszom, próbálok utakat találni, hogy kiderítsem, mi az a titok, amiről nekem nem szabad tudnom. és ember legyen a talpán, aki bírja az ostromot... hát most emberemre akadtam, és köszönöm, hogy bírt velem, de kezdem az elején.
egyik este, hullafáradtan értem haza musical kurzusról, annyit tudtam, hogy elméletileg sietnem kell haza, mert megkértek, hogy tegyem meg, de hogy miért? hát nem értettem, szőttem magamban különbnél-különb történeteket, egyik se talált azzal, amit a jelek mutattak, kezdett elveszni minden tudásom, amit Poirot-ol tanultam, a nyomozást illetően, ezért feladtam. csak a szürke agysejtek nem nyughattak. lejárt a kurzus, elindultam haza, esett az eső... belépek a szobába, hát semmi fura, gondoltam, csak én bonyolítottam el a dolgokat, írtam egy SMS-t, hogy haza értem, s kapok egy választ, nem kaptál semmit? nem értettem, aztán sok SMS után gyanús lett nekem a dolog, átmentem a szomszéd szobába, s hát kiderül, hogy virágom van, csak a szoba számot összecserélték. nagyon meglepődtem, nem tudtam szólni se, nem jött, hogy higgyem, kellemes érzés vett erőt rajtam, s egy furcsa labda végiggurult a testemen, felszabadítva egy felemelően szép érzést. álltam, kezemben a liliom, s csak arra tudtam gondolni, ezért a pillanatért érdemes volt ma felkelni. és ezt az érzést nem lehet megköszönni szavakkal, nem lehet egy köszönömmel elintézni, ennek több kell...
a virág azóta szépült, nyiladozott, mindenki megcsodálja, én meg büszkélkedem. s amikor nagyon szomorú vagyok, mert sír az ég, és hiányzik egy ölelés, mert emberek bírálnak embereket, ránézek a virágra, s arra gondolok, hogy minden napnak megvan az a pillanat, amiért érdemes volt felkelni. és nekem, ez a pillanat TE vagy.