amikor Hargita megyében nincs árvízveszély

amikor érzed, hogy a tied, s mégse éred el, az az érzés őrjítően nyomaszt, mert ráül ide elől, s úgy tud nyomni...

már négy éve...

napi szertartásjellegű újságolvasásom közben ráakadtam a következő címre: mi búcsúzunk, és... s egy igen ismerős kép virított mellette. rákattintok, s hát a REFI, olvasom a cikket, hogy elballagtak a Baczkamdarasi Kis Gergely Református Gimnázium diákjai. s akkor kezdtek felidéződni bennem a négy évvel ezelőtti emlékek. pontosan négy éve, hogy nekünk is megszólalt a csengő, mi is bevonultunk a templom hűs falai közé, ahol sírással, örömmel, fájdalommal vegyítve elköszöntünk az iskolától, a tanároktól, osztályfőnököktől. most volt, s mégis már négy év telt el azóta. most szaladtunk virágcsokrokkal a kezünkben, ballagó társainkhoz, öleltük egymást, fogtuk a kezet, amit nem akartunk elengedni, mert olyan jó volt ott... négy éve annak, hogy kedvenc szobatársammal, a kis lyukunkban illatosítottuk magunkat, vettük fel az estélyinket, illegtünk-billegtünk a tükör előtt, aztán jött az autó, és mentünk bankettre, bulizni, jól érezni magunkat. reggelig táncolni, aztán menni reggeli áhítatra. s frissebbek voltunk, mint a kisebb osztályok, aki átaludták az éjszakát. szép emlékek, szép évek, még akkor is, ha én később kerültem oda, sose bánom meg ezt a döntésem. a REFI otthon lett, az oszi szülő helyett szülő, barát helyett barát, a tanárok meg igazi mentorokként mutatták az utat a jövő felé. hálával tartozom nekik, meg az egész iskolának, hogy befogadott, az osztályomnak, hogy elfogadott, és az oszinak, hogy segített mindenben. s most már a második fecske raj hagyja el a biztos fészket, védelmet nyújtó oszi szárnyakat, s mennek az általuk választott jövő felé. mi is így tettünk, s lassan meg tudunk állni saját lábunkon, lassan képesek leszünk repülni egyedül, vagy párunkkal, társunkkal, de tudjuk, tudom, hogy sokat köszönhetek annak a pár évnek, mit ott töltöttem. köszönöm Oszi...

katyvasz

ez a világ meg van bolondulva, s lassan az emberek se normálisak...mit lassan, már nem azok. mi van ezen a világon? közeledik 2012? nem értem... repülők zuhannak le, bombák robbannak, olaj szennyezi a vizeket, szeméthegyek halomban, lassan a föld egy nagyszeméthalmaz, katasztrófa katasztrófát követ, a közalkalmazottak sztrájkolnak, gazdasági válság nem múlik, mint a torokfájás, hanem egyre több szigorítás, megszorítás sújtja a polgárságot, csak az árakat nem csökkentik, levágják a nyugdíjakat, hogy mi lesz ebből? ... merre haladunk vajon?! mert jó felé nem. kedvenc időtöltésem egyike is lassan üres időpocsékolás, olvasom a híreket, s csak azt érzem, hogy a sima olvasástól úgy lefáradok, mintha kemény pszichológiai kutatást folytattam volna a sajtó hasábjain. betörnek, kitörnek, halálos kimenetelű baleset, verekedés, mindenki meg van zavarodva. aztán városnapok AlBanoval, erre van pénz? vagy Vásárhely szépen mosolygó emberei miatt jött ide? tiszta vicc ez az egész... nem értem, komolyan nem értem. szerintem a város meglett volna városnapok nélkül is, legalább nem kellett volna vasárnap reggel a főtéren térdig szemétben sétálni, s a pénz megmaradt volna nemesebb célokra. s a sok szájtátó, nem szotyizott s colázott volna a főtér közepén, hagyva maga után tömérdek mocskot... kezdek belezavarodni ebbe a világba, nem találom a rendet... merre haladunk vajon? mi forr a felszín alatt? ha az egyszer kitör... hát akkor itt lesz 2012, asszem. mert egyre több pénhajhász kergeti a szerencséjét, s Damoklész
kardja lebeg fejük fölött, s ezzel a mienk felett is... kell ez nekünk? komolyan nem értem...

ez az

hú... szesszióban vagyok, s közben elballagtam, egy hosszú ünnepség keretén belül, hol volt minden... nem tudom mitől, lehet, hogy túl nagy elvárásokat támasztottam ezzel szemben, pedig hát, nem is éreztem jelentőségét, mégis olyan semmilyennek hat, ha most visszagondolok. igazán jó emlékként a hazafelé vezető út maradt meg. olyan jó volt, elmenni innen, ismét. azt érzem, hogy sok nekem ez a város mostmár. kell, hogy elmenjek, s ne legyen semmi közöm a sok nemtörődömséghez, a sok megcsinálod helyettem dologhoz. aztán visszajöttem, mert vissza kellet jönni, három hét erejéig, volt egy ismételten semmilyen bankett, miért? mert még elevenen él bennem a tizenkettedik végi buli, az akkori osztályfőnöki óra, az akkori beszédek, sírások, búcsúk. más volt. bankett név alatt is más esemény futott mint most. élő zene, fehér abrosz. igen, az valami más volt, s ez valami más. ahhoz képest, hogy nem vártam sokat ettől a ballagástól... na, mindegy lejárt.
aztán most itt a szesszió, mikor mindenki kicsit őrült, akárcsak a vizsgarend. megyünk vizsgázni, hogy aztán ne lehessen, mert egymásra szerveződik nyolc dolog... valami őrület, hogy mennyire fut az egész élet, s mi nem bírjuk a lépést tartani vele.... de mostmár két hét... aztán államvizsga, aztán ismét a nagybetűs ÉLET, ahogy közhelyként emlegetik.
na, de akkor bírjuk ki, éljük túl, legyen jó, mert ilyen többet úgyse lesz... (jó ez a blog, eredményesen kipanaszkodom magam,s akkor már sokkal jobb... )

jó szar

nem péntek 13, de hasonlóan kegyetlenül szerencsétlen, és kimodhatatlanul rossz nap áll mögöttem, vagyis remélem, hogy vége. még jöhet rosszabb, de akkor én... nem tudom... valahogy ez nem az én évem, azt hiszem. de hogy ez nem az én napom volt, abban már biztos vagyok. régen éreztem magam ennyire gyengének, sebezhetőnek és főleg magányosnak. azt éreztem, hogy ennél már csak akkor lennék magányosabb, ha a gondolataimat is elvennék tőlem, amik elvittek a jelenből. ma, kibukott belőlem három év minden elnyomott szarja, minden fájdalma, és minden igazságtalansága. kibukott, mert ki kellett jönnie. az erős vagyok, bírom én, ne se törődj megoldom a bajt, ha kell fél lábon, fejen állva, is meg csinálom Saci feladta. három évig telt a pohár, csak sajnos olyankor történt mindez, s olyan személy előtt, aki nem ezt érdemelte tőlem... csak miután a fejem leordították, szó szerint, szemembe vágták, hogy szószátyár fruska vagyok, nemigazán volt jó kedvem. tudom, hogy az illető nem rosszindulatúan tette, csak ez ma egy olyan nap volt. s ezután jött a lavina. jött ez egész napos, nem tudom megállni, hogy ne sírjak, a pofázás, a mérgelődés magamra, hogy jó lenne, ha... aztán... nagyon rossz volt, azt éreztem, hogy az, aki segíteni tudna, nincs itt, akinek kipanaszkodhatnám esetleg magam, nincs itt, aki megértene az nincs itt, aki, ha átölelne, esetleg jobb lenne, nincs itt, s így lassan lebontottam, s rájöttem: senki nincs itt, akire szükségem lenne. utolsó kétségbeesésemben a telefonomat kézbevéve, pötyögtem egy SMS-t, remélve, hogy feldob, ha kiírom, ha nem is mindet, de, hogy jó egy szar napom van, nem sikerült. hát igen, nem az én napom volt. sírtam ma eleget, azt hiszem. de csak vége lesz ennek is, már csak szombatig kell kibírni, aztán még 17nap... s akkor már szinte vége... lehet, hogy ami ezután jön se lesz könnyebb, de azt tudom, még egyszer olyan hülye nem leszek, hogy három évig én legyek egy évfolyam Teréz anyuja... elvégzem a saját dolgom, s mindenki másét magasról... s talán jobb lesz, több időm lesz magammal foglalkozni... vagy legalábbis több időm lesz arra, hogy boldog legyek, s így talán nem kell délutánokat átkönnyezni, mert balfasz vagyok... tanuljatok a hibámból...

micimackós éjszakák

az utóbbi napokban, mikor már nagyon eluralkodott rajtam a szomorúság elindítottam a Micimackó visszatér című klasszikust. nem tudom, de ezek az ártatlan kis figurák, az ők kis butaságaikkal annyi igazat tudnak mondani. s valahogy mindig sikerül jobb kedvre deríteni a kicsi lelkem. olyan egyszerűen tudnak még őszinték lenni. semmi flinc-flanc nincs bennük, csak kimondják amit éreznek. talán ezért szeretem annyira Micimackót. ha valaki szomorúnak érzi magát, nézzen Micimackót, igazi terápia. s hogy kedvet kapjatok hozzá, íme néhány idézet a filmből:

" örökké nem is tart soká, csak vélem légy"
" így lesz a te meg én egy mi a dal végén immár örökkétik"
" hol vagy? itt? ott? vagy hol? vagy valahol?"
" úgy kérlek, hogy jöjjél el hozzám, hiszen elvesznék nélküled én, sok csillagot megkértem már, nem hallgatott meg, igy csak már, álmaimban látlak én, bármerre is járj."
" ugyancsak rejtélyes dolog ez, de szinte... szinte olyan mintha el se hagytál volna, de ez nem lehet, ez képtelenség. vagy mégis lehet?! hátha ittvagy csakugyan, noha elváltunk, te mégis velem vagy... mert az a hely ahol te vagy, az nincs a térképen, s ennek bizony örülünk MI"
" mindenfelé keresgéltünk, de csupa olyan helyen kerestünk, ahol nem voltál, és amikor olyan helyen kerestünk volna ahol voltál..."
" egyszer pedig nagyon magányosnak éreztem magam, és akkor rád gondoltam Micimackó."
" visszajövök, ha megvársz. megígéred, hogy itt leszel? mindig? száz éves koromban is?"

megfejtettem

a legnehezebb napok a hétvégék... mindig mikor fenn vagyok Vásárhelyen, a legrosszabb napjaim a hétvégék. azok, amikor nem csinálok semmit, mert akkor az agyam ezerrel dolgozik, és szövi az ő kis összeesküvés elméleteit. azt érzem, hogy sose lesz már ismét az a nap, mikor nem kell itt legyek. ilyenkor érzem a legsebezhetőbbnek az életem. ilyenkor a legelviselhetetlenebb a hiánya, ilyenkor a legelviselhetetlenebb az, hogy vajon mi van vele?! nem tudtam rájönni, hogy miért van ez, pedig lassan egy éve érzem ezt, s keresem az okát. most azt hiszem rájöttem. úgy jöttem rá, hogy egy olyan hét áll mögöttem, amikor semmire nem volt időnk, csak próbálni, és aludni pár órát, hogy ne essünk darabjainkra. reggel8tól éjjel3ig egyetemen voltunk, próbáltunk, aztán próbáltunk, aztán próbáltunk, aztán bemutattuk. egyszóval nagyon kimerítő, de tanulságos és emlékezetes napok, éjszakák voltak. ezekben a napokban sokkal könnyebben ment annak az elviselése, hogy hiányzik. nem volt ideje az agyamnak ezen gondolkodni. aztán eljött a hétvége, mikor annyi dolgom lenne, mint még soha, de mert senki nem áll a hátam mögött fegyverrel, hogy tegyem a dolgom, hagyom, hogy az agyam kombináljon, s akkor aztán... sajnos nem haladok... várok egy csengetést, egy smst, egy jelet... hihetetlen. s mindez azért, mert nincs ami lekösse a figyelmem. de... már csak egy hónap, s akkor szinte vége mindennek. s otthon leszek, ott csak könnyebben telnek a napok. de azért jó, hogy megfejettem év végére, hogy mi is a bajom a hétvégékkel, ezért teszek is ez ellen... ma elmegyek Körtánc bemutatóra, majd Quimby koncertre, hogy lefoglaljam az agyam kombináló zónáját.
egy hét múlva ballagás... ez is eljött... hihetetlen...

május

a hétvégén voltam otthon... május elseje volt... mikor leszálltam a buszról, abban reménykedtem, hogy olyan lesz a falu, mint emlékeimben élt a május elseji pompa... csalódnom kellett. túl szép kép élt az emlékeimben, ahhoz képest ami fogadott. régebb már a faluvégén pompáztak a zöld ágak a kapuk előtt, zöldé varázsolva a falut. most azonban a faluvégén nincs lány, akinek tehetnének. aztán kicsit haladva a falu piaca felé, hát az egyik utca végében ott pompáztak a frissen vágott zöld ágak, s akkor olyan jóleső érzés szaladt végig rajtam, hogy azért nem engedik kihalni ezt a régi hagyományt. mikor én is még konfirmálás előtt voltam, s a kapunk előtt 12 db.zöld ág díszelgett, s kettő belőle akkora, mint a házunk... olyan büszke voltam, hogy nekem mennyi van, s milyen nagyok. s mentünk számolni, h kinek hányat tettek. egy titkos versengés folyt, hogy kinek hány legény tett. s mikor karácsonyfalváról is kaptam.... na az volt az igazi meglepetés, aztán az, hogy konfirmálás után is megleptek eggyel, talán már9-es voltam, s kaptam egy párat, még akkor is. nem tudom miért, de olyan jól esett visszaemlékezni erre az időre, amint haladtam az utcán hazafelé. aztán eszembe jutott, hogy mennyien voltunk leányok, s abból hányan férjhez mentek, felnőttünk, nem virít zöld ág a házunk előtt, csak a szomszéd kapuban, milyen gyorsan kinőttünk ebből is. más dolgok váltak fontossá, de szép emlékek kerültek felszínre a zöld ág díszítette falu láttán.
hamar repül az idő... ma itt, holnap ott, holnapután ki tudja hol. ezért fontos emlékeket palackba zárva őrizgetni, s néha elnosztalgiázni, hogy... muszáj biztos pontokat lefektetni, mert gyorsan tovaszáll a huszon, s itt a harminc. el kell kezdeni élni, dolgozni, teremteni, alkotni, mert azt az időt éljük, hogy mindenért meg kell küzdeni. s huszonévesen le kell tenni az alapokat, hogy legyen mire lassan építgetni, hogy harminc után már csak a tetőt kelljen felhúzni. nem szabad a szülőktől várni a megoldást, nagyok lettünk, ki kell próbálni a szárnyakat, legyeket kell fogni, a megélhetésért, a holnapért kell repülni, hiszen eljött az idő. felnőni látszunk, vagy már fel is nőttünk, csak nem akarjuk tudomásul venni. de nem díszeleg zöld ág a kapu előtt, nem viselünk székelyruhát szüretkor, önállóvá kell váljunk. ez most a dolgunk, végezzük el becsületesen. május van, szerelem, tavaszvég, zöldülő természet, virágzó kertek, minden fejlődik, önállósul, mi is lassan nyárba lépünk, mint a természet. ez a rend, így kell lenni. élvezzük a tavasz utolsó hónapját, aztán lépjünk a tettek mezejére... mindkét értelemben...
kellemes májusolást mindenkinek... államvizsga írogatást, sétálást, nyárvárást, ballagást, munkaszerzést, mesterizést, s mindent ami kell a napi mosolygáshoz:)

bentlakásos élmények...

nem tartom magam egy olyan embernek, aki válogat az élet adta lehetőségek tárházában, s nem is vagyok egy: első a kényelem ember, de vannak dolgok, amik számomra is elengedhetetlenek egy közösséggel való együttélés során. a tavaly a bentlakásban jól lehetett éldegélni, de most... valami kegyetlen körülmények közt éljük a mindennapokat. újjal mutogatni nem szeretnék, mert úgyse értené meg az akire mutatok, de ezt a mocskot amit naponta el kell viselni a konyhán, kibírhatatlan. a kapusok, mint valami fizetetlen takarítónők takarítják a sok olajat a kályháról, viszik ki a szemetet, mossák fel a földet, söprik a morzsát... nekem nincs gusztusom lemenni abba a konyhának nevezett helyiségbe. amikor hetekig ott rohad egy tálba valami kotyvasztott étel, s a tulajdonos kis bőrönddel elmegy haza, hát... nem is tudom mit mondjak... aztán ne is beszéljek a szagokról... éjjel12kor halat sütni, s kinyitni a konyhaajtót, hogy más is érezze, de a bejárati ajtót véletlenül se támasztani ki, hogy ott távozzon a szag...
aztán itt van a tiszteljük egymást, tartsuk be a ki nem írt csendórákat, és éjjel úgy jöjjünk haza, hogy mindenki nem kell tudjon arról, hogy tökrészegre ittuk magunkat, tisztelt X. az ajtókat szépen is be lehet csukni, nem kell csattogtatni minden áldott pillanatban, éjjel2kor nem kell a zenét dübörögtetni, és még ehhez hasonló miegymás. egyszerűen annyira elfajulni látszik ez a helyzet, hogy senki nem tud ezen változtatni már. valahogy mégis meg kellene oldani. talán ha a kapusokkal is szóba állna valaki, s megkérdezné, hogy kiről mi a véleménye, ki hogy viselkedik ebben az épületben, sokat segítene egy ilyen társaság elkerülése érdekében. mert ez a helyzet tűrhetetlen...

olyan régen nem írtam... nagyon régen... joggal kérdezheti bárki, hogy miért, s erre én azt válaszolnám, hogy mert nem volt mit. ami nem lenne igaz, lett volna mit, csak azok olyan dolgok, amik fontosabbak annál is, hogy ide leíródjanak. azok máshová kerülnek be, egy olyan blogba, amit más nem olvashat, olyan blogba, amire nem lehet rátalálni, ha én nem mondom el. igen, ez nem más, mint az emlékeim tárháza, itt bent, jól elrejtve és titkosítva. s miért nem nyilvános? mert ezek olyan dolgok, hogy... olyan... na, olyanok.
sétáltál már kéz a kézben, folyócsevegést hallgatva, virágokat simogatva? fogtál már úgy meg kezet, hogy azt érezd közben, hogy ennél több nem is kell? öleltél már meg valakit úgy, hogy a torkod összeszorult és a könnyek ki akartak szabadulni könnycsatornáikból, mert az endorfint az agyad elkezdte termelni? bújtál már oda valakihez úgy, hogy azelőtt azt álmodtad, hogy elveszítetted? hallgattál már percekig, s közben hallottad, ahogy nő a fű? na ezek azok a dolgok, amikre én azt mondom, nem volt mit. mert ezekre a kérdésekre mindenkinek más emlék ugrik be, hogy milyen is volt mikor... mindenkinek más a milyen volt... nekem színes, neked vörös, neki meg fekete. ezért nem írtam, ezek a dolgok miatt.
itt a tavasz. mostmár határozottan itt a tavasz, még az izlandi vulkán se tudta elűzni, megérkezett, nem kopogott, csak betoppant, és kész. de senki nem bánja, mindenki igyekszik jó házigazdaként fogadni. aztán ugyanilyen némán fog távozni. de addig is, szerelmes az egész világ... s az úgy jó, nem?

húsvét és tavasz, képekben

egy kis tavaszi hangulat, visszalopva a húsvéti piros tojás emlékét...

húsvéti mehetnék---

ma húsvétféle ünnep van, mikor az ember szeretne kirúgni a hámból. én is szívesen megtenném. úgy is volt, hogy megyünk, kedvem is ritka sok volt, tényleg jól esett volna egy kicsit táncolni, beszélni azokkal, akiket régen láttam, s ilyenek. addig szerveztük, s telefonáltunk, s osztottuk a semmit, s győzködtük egymást, hogy mire mindenkinek lett volna kedve, valaki úgy döntött, hogy ő kapott helyet máshol, s nem jön velünk, így mi is úgy döntöttünk, hogy akkor maradunk itthon. vagy együtt, vagy sehogy... olyan más lett itthon minden, mikor az ember ritkán jár haza, elkerül ebből a környezetből, idegenné válik. én idegené lettem, mikor elmentem Kolozsvárra, aztán vissza ismerősödtem, s aztán elmentem Vásárhelyre, s ismét megtörtént az idegenedés. nehéz barátságot ápolni távolságok akadálya mellett. nem mondom, hogy nem megy, van akivel működik, de ahhoz mindkettőnek akarnia kell ezt. ha az egyik fél érdektelenné válik, akkor hiába minden próbálkozás, árral szemben úszol, s elkap az örvény. menni szerettem volna, s nem akárhova, oda, ahol láthatom... de nem sikerült... s most olyan rossz érzésem van. az a fajta érzés, hogy valami nem sikerült, amit nagyon szerettem volna. már annyiszor éreztem ezt az érzést, főleg az egyetemen, és épp ezért esik kétszer olyan rosszul, hogy itthon is találkozom ezzel. mert mindig azt hittem, hogy ha itthon vagyok ez az érzés nem létezik. szomorú lettem, nagyon szomorú, hogy tévednem kellett. az vigasztal, hogy ahogy a Jing-Jang is mutatja a rosszban is van jó, de a jóban is van rossz. a rosszban a jó azok az emberek, akiket barátomnak nevezek, a jóban a rossz pedig akiket barátomnak hiszek. s mindezek mellett mégis jó itthon lenni, a sok hülye pletykával, fúrással, álmosollyal együtt.
de mindig melegség lesz a szívem körül, s meglibben a gyomrom, és pillangók repkednek a vérereimben, ha rá gondolok, megölelem, megfogja a kezem... így kicsit könnyebb a mindennapok neheze...

egyre--- csillaghullásos ébredés

itt a tavasz, egyre zöldebb a természet, egyre szebben énekelnek a madarak, egyre több babakocsi jelenik meg az utcán, egyre rövidebbek a szoknyák, egyre vékonyabbak a felsők, egyre könnyebbek a cipők, egyre inkább vágyunk ki a természetbe, és egyre fáradtabbnak érezzük magunkat. igen ez a tavasz. s ha jobban belegondolunk, egyre jobban vágyunk arra, hogy szeressenek. romantikus filmek mellett pityergünk, s elképzeljük, hogy milyen lesz majd az amikor... irigyen és sóvárogva nézzük az ismerősünk ujján csillogó karikát, s sóhajtva jegyezzük meg, nekünk mikor lesz már ilyen. most sokan rázzák a fejüket, hogy nem is igaz, de tekintsen az mélyebbre... na, ugye nekem van igazam. emberekként társas lények vagyunk, s mikor a sok hideg és szomorú szürkeség után illatozni kezd a természet, bennünk is megmozdulnak az érzelmek, szeretni akarunk, s ha szeretünk, kétszeresen jobban érezzük azt. és ez így van jól. ilyenkor kétszer annyi törődést igénylünk, és mindennél fontosabb, hogy tudjuk, hogy szeretnek. a tavasz csak egy évszak, nem egy állapot, mondom én , de jól tudom, hogy ez nem teljesen igaz, mert eléggé megvisel, s akkor az állapot nem? próbáljunk meg kellemesen, és boldogságosan, na meg persze szeretetben kitavaszodni, s élvezni, hogy egyre melegebb az idő, vár a természet, és a madárdalos ébredés valaki szerető karjai közt, s a csillagfényes éjszaka, hullócsillagokkal teletűzdelve, a szeretlek mellett, kéz a kézbe fonva... tavasz van...

FONTOS

senki ne feledje el, hogy március utolsó vasárnapja a tavaszi napéjegyenlőség napja. tehát az októberben ellopott egy órát most visszakapjuk, és elkezdődik a tavaszi időszámítás. mindenki, akinek automatikusan ez nem történik meg, állítsa előbbre a mánusokat, egy kerek órával. eztán hosszú nappalok és rövid éjszakák következnek. de legalább itt a tavasz, s ismét elindul az élet, a pezsgés, s aztán jön a nyár, s mindenki élvezheti majd az élet adta lehetőségeket. de addig is, egy órával lopjuk meg magunkat, s a 24-ből csináljunk 23-at:) ezt is csak egyszer lehet egy évben, használjuk ki :p