bikini

mikor valami nem klappol az élete vonatán, legtöbb ember a zenéhez fordul, hogy erőt gyűjtsön az új napokhoz. s hogy, hogynem, mindig akad egy olyan zeneszám, ami felvidít, rólad szól, mintha te mondanád. nekem most ez a szám a Bikini: Jóbarátok. ennél jobban nem lehet megfogalmazni ezt az egészet. annyi különbséggel, hogy a jóbarátok nem mennek, azok jönnek ilyenkor. de minden egyéb megy. s ilyenkor, mikor mindenki megy, s ők jönnek az árral szemben is, könnycsalogató érzés költözik a szívedbe, a torkod elszorul, s azt érzed, hogy az élet alapja egy őszinte barátság. egy olyan emberi kapcsolat, amely mikor látja, hogy a búsulás fészket akar rakni a szívedben, két szóval ráébreszt a a valóságra. kitisztítja a képet, s mintha minden fényesebben kezdene ragyogni. vagy egyszerűen úgy gondolja, hogy egy kiadós csillaglesős este jót tenne mindkettőnknek. kifeküdni a csillagokkal ékes ég alá, s hallgatni a csendet, s érezni, hogy olyan valaki mellett fekszünk, akinek szándékai tiszták, érdekei nincsenek, érzései őszinték. ez csak egy barát lehet.
szóval, ha már süllyedsz, és közel a tenger alján a kő, amibe beverhetnéd a fejed, bízz a barátaidban, utánad ugranak, s kezüket teszik a kő és a fejed közé, hogy meg ne üsd magad, aztán felemelnek, nem hagynak egyedül szomorkodni szobád négy fala közt. tehát: ölelő estre felkészülni, s csillaglesős éjszakákba fejest ugrani: ez az élet titka, na meg, ahogy a D. Nagy Lajos énekli: Kalandra fel, ez az élet, s ebben evezgetünk, De ne gondold, hogy sosem szenvedünk, Elveszi az élet tőled, amit sorsod ígér, És álmaidat széthordja a szél, Belefáradsz egyre többször, Hol van a tavalyi hó, Megváltozott minden, És már semmi sem olyan jó, Jóbarátok jönnek, mennek, tűnnek, Az élet szép, de sokszor pofon vág, Emlékezz még néhány fontos szóra, Maradj olyan, amilyen voltál. Ezer kilométert utazol egy mosolyért,De egy barát ellen is fegyverkezni kell. Tetteid által leszel majd az, ki tényleg vagy, Bárhogy zúg a tömeg, vállald végre önmagad...

barátság vagy szerelem? jól gondold meg, hogy mit választasz, mert az egyik megöli a másikat, míg fordítva életben tartja a lelked...

piroskendős végzet

piros és kendő. szépen alakult a sorsuk, mintha egymásnak lettek volna teremtve, együtt gondolkodtak, kitalálták egymás gondolatait, megérezték, ha valami nem volt rendben, ha valami nem működött. igazán szépen indult a barátságuk, mint már a piroskendős mesékben olvasható volt. de aztán porszem csúszott a gépezetbe. az őszinteség, ami az alapját képezte az egész birodalomnak, kezdett elcsúszni. mintha valami ásó masina férkőzött volna az alapok alá, s onnan ásott volna egy mély szakadékot kettejük közé, s az irányítás már nem az ő kezükben volt. pedig olyan rövid volt ez a pár nap, ami boldogan és felhőmentesen repült, s rajta szálltak ők is. akkor azt hitték, ez így marad, de ami túl szép, az nem lehet igaz. nem lehet valós az, ha angyalt lát az ember a feje felett. s így a napok, meg a makacsság árkot ásott, s elszakította őket egymástól, s hogy mennyire fáj ez nekik? hát nem tudom, az ők döntésük volt, igaz, hogy nem kétoldalú, de határozat... igaz, hogy nem érthető, de ki lett mondva. igaz, hogy nem könnyű, de ahogy mondani szokás: sose volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy. hát ebben bíznak mindketten. s hogy pirosat vagy kendőt viselte meg jobban ez a pont? ezt csak ők tudnák megmondani... valami menthetetlenül lezárult, s kinyitni? sajnos nem lehet többet, se zár, se kulcs... a pont a végén: végérvényes.

megérzések

olyan fura érzés... nem tudom, ti vagytok-e úgy, hogy megéreztek dolgokat egy másik személlyel kapcsolatosan... nekem eddig nem sok ilyen esetem volt, de most van egy, s egészen érdekes dolog... nem mondhatom azt, hogy azért van mert annyira ismerjük egymást, nem is azért, mert éjjel- nappal együtt vagyok vele, nem tudom, egyszerűen csak valami, hmmm, valami érdekes megérzés, valami nem természetes. s hogy ez mennyire jó, vagy sem? hát nem tudom, lehet, hogy jó, de amikor megérzed a rossz dolgokat is, az nem annyira felemelő érzés, érzel valami negatívat, s nem tudod mire készülj fel. a jók megérzése? azzal nem dicsekedhetek. de furcsa ez az állapot, nem vagyok látnok, se jós, csupán valami láthatatlan szálon jön az információ, ami összeköt minket... ez vajon minek köszönhető? véletlen, képzelet, vagy sors? szerinted?

unalom hatása

mikor már az ember nem tud mit kezdeni magával, mert az unalom sátrat bontott, s nem akar tovább állni, érdekes dolgok bújnak elő az emberekből. s főleg belőlem. fárasztó tudok lenni olyankor, de a mostani lefáradáshoz társam is akadt. miután kipanaszkodtam magam, s nem jutottunk semmire, elindult a marhaság... messengeren csak a szavak vannak, hát nekünk ez nem volt nagy baj, mennyi csak kifért a csövön, éjjel 2kor, még mindig folyt belőlünk a süket duma... a mezőgazdaságtól kezdve a szerelmen keresztül a tölgyesi bolondokházáig minden témát érintettünk, s még akkor kezdődött a java.... s mi a legjobb, hogy nem bántottuk meg egymást, sőt, megnevettettük, mosolyt csaltunk szomorú arcainkra. ez egy barátság... s ha majd tényleg beutalnak, szívesen megyek egy szobába veled, lefárasztgatjuk egymást, s eltelik valahogy.
köszönöm, hogy ilyen barát vagy, hogy együtt nevetünk, s együtt kesergünk, s együtt gondolkodunk dolgokon... hála s ölelés érte... jó, hogy a barátomnak mondhatlak, s büszkén teszem ezt... s tudom, mint barátra bármikor számíthatok rád, s ez viszont is működik. ha tanács kell, igyekszem a szolgálatodra állni, ahogy ma te is azt tetted...

évek

ezelőtt 2 évvel... hm:-? tele voltam izgalommal, készültem felvételizni, készültem megváltani a világot, felfedezni a bennem rejlő titkokat. s ezelőtt két évvel felvételi előtt megszületett Csíkos... különös év volt, a biztost hagytam a bizonytalanért, egyetemet váltottam, mert úgy gondoltam, ez a nekem való szakma, vagyis a szakma úgy gondolta, hogy nem vagyok neki való. ma már úgy gondolom, hogy a szakma választja az embert, és nem fordítva... s hogy megbántam-e ezt a változást? hát a válaszom az rövid: nem. még nem álltam annak a küszöbén, hogy elmegyek innen, nem éreztem késztetést arra, hogy magam mögött hagyjam az egészet, pedig lett volna rá alkalom, de ha megkeresed a legrosszabb dologban is a jót, nyert ügyed van. nem kérdezni kell, hogy honnan veszed a hitet, keresni kell, s kitartani amellett, ami kiválasztott téged. mert a siránkozás, meg a művészkedés nem vezet sehová. mint mindenhol tenni kell a dolgod, s lerakosgatni a köveket, az aszfaltozás előtt.
minden színire felvételizőnek sok sikert kívánok, nem kell félni, hinni kell. a mesterizni készülőknek pedig hajrá.

o-kos

az élet olyan mint egy búgócsiga: színes, s ha felgyorsul, összemosódik minden...


az általános igazságok semmire se jók, mert az alkalmazási vizsgán nem mennek át...

hol-nap?

a hangulatfény, az illatok, na meg persze a zene, mintha mind ellene fordultak volna, vagyis, mintha az egész univerzum az ellensége lett volna. s egyetlen társa maradt, a magány. ahogy a lávalámpában mozgó viaszt vizsgálta különbnél-különb gondolatok cikáztak aprócska agya hálózataiban. lecsúsztak a talpáig, onnan meg visszamásztak egészen a feje búbjáig. s miközben ezt a hancúrozást játszodták, gondolkodásra késztették a játszótér tulajdonosát, aki nem akarta beadni a derekát, s inkább a falon mozgó árnyakat vizsgálta, remélve, hogy leköti a figyelmét. de mint már annyiszor, most is győzött az ész... az agy, aki mint egy király trónol ott fenn, s eszébe se jut onnan leszállni. s mint minden király, alattvalót keres magának, s ha megtalálja, uralma alá akarja vonni, be akarja kebelezni, irányítani szeretné. s hol könnyen, hol nehezebben, de sikerül neki a foglalás.
most, hogy kint is könnyezet az ég, nem volt nehéz behálózni, s uralkodni: te sose nőssz már fel? azt hiszed, minden narancssárga? minden lilaködben úszik? nem kicsi édes, a világ nem fehér és fekete, szóval... nőj fel, mert mindig mindent elrontasz, béna vagy, egy rakás ócskavas, amiből már semmi jó nem lesz... törődj bele... nem lehet mindenki a csúcson, valakinek lent is kell maradni, s ez a valaki most te vagy, mondta gúnyosan, s nevetett hozzá hangosan és harsányan.
s igaza volt, ez bántotta a legjobban a szívet, aki erőtlen és gyenge volt ahhoz, hogy visszavágjon, őt egy magasabb érzés tartotta hatalmában... s nem szabadulhatott ebből az édes béklyóból, így a mai nap győztese az agy lett... s holnap? mi lesz holnap? ki fogja a napi harcot megvívni? s ki lesz a győztes? ki mellé tegyük le a voksunkat?

számolósdi...

Különös ez az élet, mikor valami jó, olyan hamar elrepül, hogy észre se veszed, s mikor valamire várnod kell, akkor évek telnek el, mire elérkezik. Számolod az éjszakákat, hányat kell aludni, mint karácsony előtt a kisgyerek, akit az angyalvárás izgalma tart életben. valahogy így érzem én is magam, számolom a napokat, az órákat a perceket. Néha tényleg olyan tudok lenni , mint egy gyerek. Ha kellene szót is fogadnék, hogy hamarabb eljöjjön az a pillanat. S akkor eljön, s úszna a boldogságban az ember, kihasználná minden percét, mert elhatározta, hogy ezt fogja tenni. S mire elkezdené beteljesíteni az elhatározását, arra már vége a boldogságnak, kezdődik az újabb számolósdi, ami aztán olyan hosszú, hogy lenne idő, de egyedül… A számolást követő madárszárnysuhintásnyiidő után mindig jön az, hogy búcsúzkodunk, szomorkodunk, s megszorítjuk a búcsútárs nyakát, mintha sose szeretnénk elengedni többé, aztán elszakadunk egymástól, mint az eső a felhőtől, s tudjuk, hamarosan ismét egyek leszünk, csak süssön ki a nap, s szárítsa fel a sós esőcseppeket. S míg a napot várjuk, azzal az emlékkel szívünkben megyünk mindennapi dolgunk elvégzésére, amit az elválás pillanatában, visszanézve megjegyeztünk.

megbocsájtható?

kissé lebetegedtem, a torkom úgy döntött felveszi a piros kendőm színét, s nem hagy nyugodtan élni. hát ebben a lázas, torokfájós hangulatban a filmeké lett a főszerep. a nagy megafilm nézés eredmény az lett, hogy újabb gondolatok szállták meg agytekervényeim. s ezek nem másak, mint a megbocsájtás. vagyis, megbocsájtható-e ha megcsalnak? én mindig annak a híve voltam, hogy nem. nekem se nézze el senki, ha hibázom, és én se nézem el senkinek. a megcsalás két emberen áll, és nincs pardon, hogy jött a hév meg a máv, megtörtént, s erre nincs mentség. ha egyszer más csókolja, más öleli, más ébred mellette, akkor nincs mit beszélni a nagy érzelmekről, amik eddig összetartották a kapcsolatot. az ital se mentség erre, hogy annyit ittam, elvesztettem a fejem... mindenki csak annyit igyon, amennyi után még tudja ellenőrizni a cselekedeteit. az én részemről bármennyire fontos az illető, nem tudok megbocsájtani, ha félrelép. elárulva érezném magam, s kezdeném keresni a hibát magamban. mit nem tudok, amit a másik viszont tud, s ilyen és ehhez hasonló közhelyek csalnának könnyet a szemembe. s ha én csalok meg valakit, meg se fordul a fejemben, hogy odamenjek, s bocsánatért esedezzem. amit én nem teszek meg, azt nem várom el másoktól sem.
én úgy látom, hogy jobb előre gondolkodni, mint aztán hetekig könyörögni, eredménytelenül, mert az aki megbocsájt... többet érdemel annál, mint akinek megbocsájtott.

a távolság mutatja meg az érzés valódi mélységét...

rövid póráz...

az elmúlt napokban sokat gondolkodtam egy mondaton, amit olyan ember mondott, aki valamikor fontos volt számomra: túlságosan rövid pórázon tartottál... azon gondolkodtam, hogy mit takar ez a mondat, s hogy mennyire igaz, mennyire fedi a valóságot? tényleg ennyire hárpia vagyok, ennyire magamhoz láncolok embereket, s nem engedem, hogy levegőhöz jussanak? s kezdtem belebolondulni ezekbe a gondolatokba. tudom, hogy nehezen vallom be ha tévedek, de ha megbizonyosodom arról, hogy nincs igazam, nem szégyellem kimondani: tévedtem. de ezt a mondatot végiggondolva, nem tudok igazat adni, ha az én nézőpontomból vizsgálom az esetet. az van, hogy ha szeretünk valakit, állandóan attól félünk, hogy elveszítjük, ezt ha kimondjuk, ha nem így van. s nem feltétlenül a szerelemre gondolok, bármi ami fontos, ezt az érzetet kelti bennünk. s mivel emberként az elveszítéssel járó hiányérzettől rettegünk, ezért megpróbálunk vigyázni a számunkra kedves személyre.
a szerelemben azonban ez visszásan is elsülhet, hogy a túlzott ragaszkodás menekülési ingert vált ki a mellettünk lévő emberből. el kell tudni engedni, hogy megtudd vissza jön-e? ez nagyon nehéz, s fájdalmas kísérlet, de annál nagyobb a jutalom, ha visszatér. s ha megvizsgálom magam, úgy gondolom el tudok engedni, hogy aztán visszakapjak. s az, hogy ragaszkodom s félek, az annak a mutatója, hogy mennyire fontos az, aki miatt ezeket megteszem. minél jobban félek, annál erősebb az érzelem ott bent... annál szorosabb a szál, ami hozzá köt. tehát nem rövid póráz, nem hárpia, csak félelem és aggódás, mert ha van bizalom és őszinteség: nem beszélhetünk féltékenységről. s ha ezek nincsenek meg, akkor talán magába kellene tekintsen az ember, hogy tényleg azt érzi, amit gondol, vagy csupán önámítás az egész, mert aki fontos, azért aggódunk.

konzekvenciák

a tegnap, hogy teljen az idő, kiültem én is a híres padra. ott ültek a falu öregei, s beszélgettek. szeretek velük üldögélni, mert ha jó hangulatban vannak, olyan gyorsan száll az idő. amikor én is köztük vagyok, általában a híres neves szerelem a téma. a tegnap pont a volt kapcsolatom, meg, hogy mi van most akkor velünk. hát én ezt a témát kevésbé kedvelem, de illedelmesen válaszolgattam, s igyekeztem minél rövidebbre zárni a témát, hát nem sikerült. elkezdtek emlékezni, hogy milyen nagy volt a szerelem, s mennyire ragaszkodott hozzám, hogy a tenyerén hordozott stb. stb. erre én csak annyit mondtam, talán ez volt a baj. az is eszükbe jutott, hogy mennyi virágot kaptam, hogy mindig rózsával a kezében jött hozzám. aztán ebből kiindulva addig csűrtük csavartuk, hogy levontuk a konzekvenciákat: nem az a rózsa teszi boldoggá a kapcsolatot, nem is az a ragaszkodás, nem is az, hogy a tenyerén hordozzuk a másikat. a szerelem boldogsága valahol máshol van elrejtve, valahová a szavak mögé, a tettek alá, az érzésekbe. a virág a legutolsó dolog, vannak ennél sokkal fontosabb dolgok... aztán nagymamám megfogta a kezem, s azt mondta: na, ugye milyen vak a szerelem? akkor mennyire szeretted, s most... s mennyire igaza van. míg az úgynevezett szerelem betegségében szenvedsz, addig a melletted lévő embert tökéletesnek találod, ő az, aki... s mikor kezd gyógyulni a betegség egyre több hibát találsz, egyre inkább azt érzed, hogy hát ez nem az, aminek én elképzeltem. s akkor könnyes olvadás kezdődik, majd a visszafordíthatatlan visz'lát.
a szerelem tényleg fehér bottal jár, de enélkül mennyire üres és unalmas lenne az életünk? s ha elgondolkodunk, a szerelem érzését nemigen van érzés ami felülmúlja. tehát legyünk szerelmesek, sírjunk, nevessünk, hagyjuk, hogy a hullámok eltemessenek, de sose feledjük, ha véget ér, az csupán egy újnak a kezdetét jelzi előre. merjünk bátran szeretni.

egy esőcsepp esett arcomra... sós volt, akár a tenger...

ébredés...

rengeteg füst, üvegek, jó hangulat, vidám arcok, szédülő fejek, élénkítő zene... aztán lassan minden elcsendesedett, csak a zene maradt meg, mint altató. lassan mindenkit elrepített az álom egy magasabb dimenzióba, ahol azzá válhatott ami lenni szeretett volna. volt aki párját átölelve úszhatott az álom meleg vizében, volt aki magányosan, abban reménykedve, hogy talán holnap este nem lesz már egyedül... ők is lefeküdtek, s az egyszemélyes ágy mintha franciaággyá nőtte volna ki magát, hisz a szerelem nem ismer lehetetlent. újra karjaiban tartotta, újra csak az övé volt, ölelhette, csókolhatta, érezhette, az a szerkezet, ott bent csak őérte dobog, újra. ezzel a vérpiros boldogsággal szívükben aludtak el. de Ő nem tudott elaludni, mert az agya tudta, hogy ennek holnap ismét vége lesz, holnap ismét megszűnik a varázs, ami kettejük közt felépült, s ismét a szürke hétköznapokban találja magát. hiába próbálta elzavarni ezeket a felhőket, nem sikerült neki, aztán jöttek viharosabb, sötétebb fellegek, s azok már más dolgokat suttogtak: honnan tudod, hogy ez a varázs valódi? honnan tudod, hogy az, akit most épp ölelsz, ugyanazt érzi amit te? honnan tudod, hogy ha elmegy, még hívni fog, jelentkezik, ír? honnan vagy te olyan biztos abban, hogy a szavai igazak? nem vagy te túl biztos a dolgodban?
miért nem hagytok aludni? suttogta csendesen, miért ültettek bogarat az ember fülébe? igazán szépen kérlek, hagyatok ebben a vérpiros szenvedélyben úszni még egy kicsit. ha fájni fog, akkor nekem fog fájni, de ne rontsátok el a pillanatot, könyörgöm... motyogta könnyező szemekkel. azzal elnyomta vizes szempilláit az álom. mikor felébredt, a szeretett arcot látta maga előtt, azt akiért az éjszaka könnyet ejtett... aztán integetés, ölelés, cuppanCsok, s a varázs oszladozni kezdett. elszállt a nap, nélküle. de a gondolatok csak nem nyugodtak... s mikor este semmi hír nem jött róla, újabb támadás következett, honnan... honnan... honnan tudod, hogy most nem mást tart a karjában, úgy ahogy az éjszaka téged tartott? forró patakokban megindult a könnyfolyó, s árkot mosott az összetört arcon... s akkor felcsendült egy dallam, ami álomország kapujáig kísérte... Nem jöttél túl korán, De időm az volt, Nagy komám lett És ültünk büfékben, Várva reád(...) Végül is mindegy is Tudtam, hogy nem is jössz Este csillag voltál Nappal meg fecske...