észrevehetően vegyes

most, hogy így bele vagyunk betegedve ebbe a nagy gólyabálosdiba, nemigen vesszük észre azt, ami körülöttünk zajlik. egyszerűen csak a gólyabál, meg annak minél nagyszerűbb megszervezése lebeg az orrunk előtt, s emiatt rohanunk az általunk jónak vélt ösvényen, de nem mindig sikerül egyeztetni, hogy mi a jó. az-e ha külön ösvényen repülünk, vagy az, ha ugyanazon egymás után, s emiatt kicsit a fejetlenség uralkodik rajtunk. de meglesz ez, valahogy. csak nem kellene megbántani embereket, mert az undokság, fáradtság, cinikusság, én jobban tudom érzés és ebhez hasonló dolgok megölik a zamatát az egésznek. kicsit több odafigyeléssel(és ez magamnak is szól), elkerülhető ez sértegető üzem mód használatba állítása.
ma, egész nap bent voltam, próbáltam túlélni a napot, de estére már nagyon nem voltam használható, de mikor elindultunk hazafelé Enibabbal, hulló falevelek röpködtek a levegőben, majd megadták magukat a gravitációnak, s a lábunk előtt a vizes földön megpihentek. olyan kellemes érzés volt magadba szívni a nedves város illatát, nézni az ősz színeit, a város fényeit, a pocsolyákban megbújó árnyakat... éreztem, hogy élek... s csak azt szerettem volna, hogy megszoríthassam annak az embernek a kezét, aki kitölti gondolataim minden üres pillanatát(néha a nem üreseket is, s ilyenkor le-le maradok dolgokról, amik fontosak lennének, de... az agyat már a szív irányítja). ezekkel a gondolatokkal sétáltam hazáig, hallgatva Enibab csicsergését a telefonba, s úgy behálózott a HIÁNYZIK, de nagyon! érzés...
itt az ősz, jön az eső, hó... s ilyenkor a szívekben is hidegebb van, mint máskor... ezért mindennél jobban esik, ha rá gondolhatok, felmelegít és mosolyt csal a fagyos arcomra. szép az ősz, én szeretem. de egyedül sétálni a lehullott lombszőnyeg színes mintáin... akkor már inkább egy meleg ágy, meg egy forró tea, s agondolat, hogy néhány nap, s ismét foghatom a kezét. de addig még van egy gólyabál... rendezés, eleve rendelés:)

SZOMBATOK

a szombatok nagyon nehezen telnek-gondolta magában, valahogy mintha hiányozna belőlük valami, mintha az lenne a választóvonal, mintha... ezer ész érv sorakozott fel nyelve hegyére, de nem mondta ki.... szombat... ha nem egyedül van, akkor gondolatszárnyon repül, tovatűnik az idő, s csak egy lenyomat marad belőle, amit emléknek hív az emberiség. de mikor egyedül, dolgát kellene végezze, úrrá lesz rajta egy erős melankolikus hangulat, ami fölött nem tud uralkodni, túl gyenge ő ahhoz. s ilyenkor azt szeretné, hogy átaludhassa a napot, minél hamarabb túl legyen az egész szombaton. idegesíti minden, a telefonját mint ereklyét, mindenhová magával hurcolja, s mint terhes anyukára a boldog apuka figyel, neki is állandóan azt lesi egyik szeme. várja, hogy a jól ismert dallam felcsendüljön, s akkor... nehéz... megállapította, hogy nem könnyű a szombati lét... s azt is megállapította, hogy ez a távolságosdi megmutatta számára, hogy mit is érez valójában, s azt is megfogalmazta, hogy nagyon szeretik őt ott fenn az égiek, hogy ekkora ajándékot adtak a szívébe... élete legszebb ajándéka, s ugyanakkor a legfontosabb is. s ezen még a hülye szombatok seváltoztathatnak. s mikor már a szombat eluralkodott egész valóján, csak erre az érzésre kell gondolnia, s arra, hogy neve fény gyújt a szombatba, s máris könnyebben telik a nap...

arról, hogy az emberek változnak...

benne vagyunk a sűrűjében... elkezdtük nagykésőre a gólyabált is szervezni, de... valami nem olyan mint annak idején... tizenkettedikben a gólyabál szervezésének sokkal jobb hangulata volt, mint most. nem tudom mitől, talán mert akkor tudtuk mit akarunk, s azt mindenki akarta. senki nem akart főnök lenni, mindenki bátran elmondta, hogy mit gondol, az ötleteit, s nem hunyászkodott meg senki a másik előtt, hanem megpróbált kompromisszumokkal hozzátenni valamit az egész nagy produkcióhoz. nem voltak olyan félelmek, hogy szegény leég a színpadon, mert tudtuk, hogy mindenki képes rögtönözni, nem analfabéták, nem némák, talpraesettek, s azok pedig csak kilencedikesek voltak, s most egy művészeti egyetemen, 18 éveseknek szervezzük, s attól félünk, hogy leégnek? talán az a baj, hogy alulbecsüljük őket. de az is lehet, hogy velem van a baj, mert most, ebben a pillanatban is valahol máshol jár az agyam, valahol máshol lennék. valami megváltozott bennem... más lett a fontossági sorrend, vagyis átrendeződött. hogy mitől? vannak az ember életében választóvonalak, amik megváltoztatják az embereket, másfele terelik sorsukat. ezeket a pontokat sokminden kiválthatja. egy biztos, hogy minden pont kicsit komolyabbá, felnőttebbé tesz. hisz ezek a pontok néha sorsdöntőek, s nagyon fontos, hogy felelősségteljesen tudjuk meghozni a döntésünk. így alakulunk, változunk, leszünk mindig többek, és így leszünk egyediek és megismételhetetlenek. ne féljünk változni, mert az sose baj, ha rájövünk, hogy mennyire buták voltunk, mennyire gyerekek, merjük beismerni, hogy hibázunk, s vállaljuk, hogy igen akkor úgy gondoltuk, de ma másképp látjuk. az elején furcsa lesz, s hihetetlen is egyben... de ha elfogadjuk, hogy növünk, érik az eszünk, napról-napra többek leszünk, akkor jó érzés lesz ráébredni arra, hogy az a változás nem mindig rossz, sőt, néha egyenesen boldoggá tesz.

karnevál

lassan a levelek színes ruhákba bújtak... őszi karnevál van a természetben... a nyár ősznek öltözött, az erdő zöld koronáját szivárvánnyal álcázza, a mező nagy foltos takaróba bújt. a Nap csak be-be néz, nem tetszik neki ez a party, inkább távol marad. de mert ismeri az illemet, azért megjelenik pár pillanatra, megmutatja magát, de ő nem ölt maszkot. s mikor ott van, teljes pompájában tündököl minden bálozó. kellemes mulatság, csak a dühös eső, aki lemaradt a meghívottak listájáról, bosszút forral, úgy dönt, elrontja egy kiadós záporral az egészet. neki is iramodik, összeszedi minden erejét és elkezdi önteni verítéke termését, egyre nagyobb cseppekben csepeg róla a víz, lassan elázik a nyár, a mező, az erdő, az összes jelenlevő, aztán tombolni kezd, megérkezik szél barátja is, s mostmár együttes erővel kezdik ostromolni a társaságot. szél barát megrázza a fák jelmezét, aminek következtében a szépen megfabrikált ruha, kezd darabjaira esni, az eső meg a mező foltjait mossa szürkévé. minden veszni látszik... aztán nem elég nekik a farsang elrontása, bemerészkednek az emberek közé is, akik esernyőkkel próbálkoznak kivédeni a támadást. olyanok mint sok kis apró színes gomba, gondolja a két jóbarát, miközben felülről szemlélik a világot . azt hiszik ez is karnevál, ezért minden erejüket összeszedve indulnak rohamra. kifordítják a színes ernyőket, kidöntenek védtelen fákat, csúszós utakat varázsolnak az autók kerekei alá, s egész nap nem lehet egyebet hallani mint a mentőautó szirénáját. az emberek bezárkóznak házaikba, s csak nézik a tomboló párost. kihalt lesz lassan a város, csak a csatornák kedves csevegése tölti meg a néptelen utcákat, akik sok napos hallgatásuktól szabadulva hangosan csicseregnek, mint nyári hajnalokon a verebek. a szél meg az eső csak tombol, tombol... a folyók dagadnak, a sár egyre több területet kebelez be magának... úgytünik, mintha ez örökké tartana, de akkor egy hűvös suhintásra megszűnik a szél, az eső, s nagy fehér puha felhőkből táncolni kezdenek a hópihék...

barátok

az ember mikor nagyon azt érzi, hogy csak süllyed a mély felé, s nincs ereje arra, hogy kapaszkodjon a halvány reménysugárba, akkor jönnek a barátok... nem tudom, hogy honnan tudják, hogy akkor pontosan rájuk lenne szükségem, de megjelennek, s igyekeznek visszarángatni a valóságba. s akinek ilyen barátai vannak... hát az a világ legboldogabb emberének mondhatja magát. engem a sors különösképpen kedvel, mert megáldott két olyan emberrel, akik tudják mindig, hogy épp rájuk lenne szükségem, csak nem szólok, mert nem akarom zaklatni a pitiáner kis ügyeimmel... ma egész nap olyan lehangolt, szomorú voltam, rossz előérzetem és közérzetem volt... a torkomban a sírás fészket rakott, s nem jött elő, csak ott kaparászott, csipegetett... egyszóval pocsék napom volt. ez a nem tudod mi, de érzed, valami rossz előtt állsz... aggódsz, töröd az agyad, s persze, hogy attól rettegsz, hogy azzal történik valami, aki/ami a legfontosabb az életed ebben a pillanatában. utálom ezt az érzést, mert mindig alappal rendelkezik... s akkor mikor már az őrület hatalmába kerítene, rádlép messengeren a barátod, s azt kérdi: nem jössz hozzánk vacsizni? s te érzed, a szürke felhőn átütött egy napsugaracska, s te menekülsz a gondolataid elől... s egy kis beszélgetés felüdülést jelent ebben a gondolatoktól terhes napban... köszönöm nektek, tényleg... sose fogom tudni megköszönni, s nem tudok elég hálás lenni azért, hogy ilyen barátnőm vagy, s ilyen megértő a vőlegényed is... köszönök minden erőt adó szót, meg bíztatást.

hallgasd meg:)

http://www.youtube.com/watch?v=dWZeEWAtVgU

aggódá-sokk

lassan egy hete, hogy vásárhelyi lakós lettem ismét. otthon hagytam mindent, ami kicsit is fontos lett számomra, vagy ami kicsit is boldoggá tette az életem. itt vagyok ebben a ridegnek és üresnek tűnő, épületekkel díszített városban, s nem találom a helyem. üresnek és egyhangúnak találok mindent. csak tengődöm egyik napról a másikra, számolom a perceket, a pillanatokat, a napokat, s aggódom... most, hogy távol kerültem attól a személytől, aki boldoggá teszi minden pillanatomat, aki mellett önmagam lehetek, akitől annyi, hogy szia, mosolyt varázsol fakó arcomra, megmutatja, hogy mennyire is mély ez az érzés, vagy, hogy mennyire fontos, mennyire igaz, mennyire őszinte. s egyszerűen azt érzem, hogy ez a távolság, ez a pár nap, amit magam mögött tudok, bizonyíték arra, hogy nem csak a képzeletem játéka az, amit a szívemben érzek, hanem valós. s mert ennyire valóságos és egyre mélyülő bármi ez az egész, az aggódás kezd teret hódítani magának. hogy miért? mert a távolság magával hozza azt, hogy nem tudok mellette lenni, mikor szomorú, mikor problémája van, nem tudom megölelni, nem tudom meghallgatni és esetleg pár szóval segíteni neki...mert ugye ott van a telefon, de az... enyhe vigasz. mert nem tehetem, nincs rá módom... s ez bánt és aggaszt. de bízom benne, hogy a távolság ez esetben nem öli meg azt, amit érzünk, hanem elmélyíti... küzdeni fogok, hogy így legyen, minden nap

civilizáció...

sose volt problémám a más nemzetiségű emberekkel... sose éreztem azt, hogy bajom lenne a romákkal, románokkal, bármelyik embertársammal, de ma... ma megértettem, hogy miért van ez az ellenszenv a romák iránt. most nem általánosítani szeretnék, csupán elmesélem azt, ami ma történt velem. egyik évfolyamtársammal, miután kicsit kiturkálóztuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy beülünk ebédelni. ki is kértük az ebédet, a parasztcsorba egész igéretesnek bizonyult, nem sok kedvem volt az evéshez, de mert valakinek megígértem, hogy minden nap eszek levest, ezért... hát kiültünk a szabad levegőre ebédelni, hiszen szépen sütött a nap, s nem akartunk a kajaszagban dunsztolódni. amint nekifogunk enni, jön két kikent-kifent roma kiscsaj, s kezdnek kéregetni. ne mondjam, hogy az a kevéske étvágyam is elszállt, ami volt. mi az, hogy nem lehet nyugodtan elfogyasztani az ebédet, mert ezek a pióca kéregetők ott vannak az asztalodnál, hát ki tud enni ilyen körülmények közt. persze polgárőr sehol, s ha beszólsz nekik, pillanatok alatt azon kapod magad, hogy jól ellátják a bajod. nah, de ez a két lány nem adta fel, hogy nem adtunk nekik pénzt, fogták maguk, s egyik egy darab csokival megcélozták a levesem, első próbálkozásra elvétették a célt, de másodikra sikerült... nem mondom, hogy kinek volt akkor már kedve enni?! aztán nem nyugodtak meg, hiába lépett fel határozottan az évfolyamtársam, a két tizenéves csaj vele is szembe állt. de ennyivel nem érték be, hogy csokival édesítették a savanykás levest, mikor ismételten elmentek mellettünk, az akkor már használhatatlan levest megspékelték egy kis cigaretta csikkel. s persze sehol senki, aki esetleg felléphetett volna ellenük. aztán utánuk jött egy pöttöm kissrác, ugyancsak kérte az ötven banit, majd ezután jött egy nagyon gusztustalan nagyobb fiú, s az is kéregetett. kinek volt étvágya ilyen alakok mellett enni, mert a barátnőm is félretolta a tányérját, pedig az övét nem is fűszerezték ennyire egzotikusan, mint az én levesem.
ilyen világban élünk... egyszerűen enni nem hagynak a romák, s senki nem tesz semmit ellenük... fényes nappal verekednek, köpködnek, nem hagyják élni a civilizáltan létező embereket. eddig semmi komolyabb bajom nem volt velük, de ma... sikeresen feltették az i-re a pontot nálam, sikerült kivágni a biztosítékot egy életre... előttem elásták magukat... csak azt nem tudom, hogy hogy engedik meg ezt a luxust, hogy a híres Bólyai utcában fényes nappal ilyen dolgok történjenek meg?! szép kis város ez a Vásárhely... csak azt nem tudom, hogy abban a polgármesteri hivatalban az a sok ember mivel tölti a drága időt, hogy nem törődnek ezekkel a kolduló figurákkal, vagy a rend őrének mi a feladata????

kezdődik...

megkezdődött... kicsit másképp, kicsit érdekesebben, kicsit magyarabbul... végre egy év, mikor nem a román zene peda szerepel, hanem a magyar tagozat is összeszedte kis lelkes csapatát, s ismét KösziQuartet koncertet hallgathattunk. s jól esett... bulis volt, lelkesedtünk, tapsoltunk, s nevettünk nagyokat, hogy milyen egy arcok ők négyen:) szóval megkezdtük. eddig ez volt a legérdekesebb évnyitó, több nyelven felolvastuk Arisztotelész írását, jó kis hangzavart keltve, megnyílt az új könyvtárunk, vannak új termeink... fejlődünk.
aztán megismerkedtünk az órarendnek nevezett papírlapokkal, s egész tetszetősnek ígérkezik, már csak akkor lesz tökéletes, ha így is marad, vagyis betartja mindenki azt, ami oda le van írva... így talán év végére még lesz bennünk is egy kis élet, s nem mosogatórongyokként megyünk haza szüleinkhez, akik aggódva nézik, hogy mennyire rosszul néz ki a gyerek, s mennyit alszik... ez egy megfelelő órarend, mindenki tartsa be, s akkor lesz időnk mindenre... s nem lesz az, hogy a körmünkre van égve a gyertya... nehéz év lesz a mostani, de annyian mondják, hogy hamar eltelik, hogy hinnem kell nekem is lassan a szavakat. levizsgázgatunk, leállamvizsgázunk, aztán van aki vissza jön, s van aki másfelé veszi az útját... de most a legfontosabb az, hogy eredményes évet tudjunk majd magunk mögött... s ezt úgy lehet a legjobban elérni, ha folyamatosan dolgozunk, s szabadidőnket se veszik el tőlünk... előre III.év... lesz még így se, s úgyis jó lesz...

keserves

itt vagyok... de most azt érzem, hogy Vásárhely pont akkora, amekkora az üresség bennem... nem találom a helyem, egyszerűen azt érzem, hogy ez a város már nem az, ami az elmúlt három évben volt... sose éreztem ezt, hogy nem szívesen jövök vissza, s eddig sose volt ezzel gondom, hogy nekem való-e ez az egész? de ez az év amúgy is elég fura volt, már nem is kellene meglepődjem ezen... pár dolognak tudom az okát, de vannak amiknek nem találom...
azt tudom, hogy miért ennyire nehéz visszajönni... mikor az ember a szívét egy másik városban hagyja, akkor semmi se könnyű... gyönyörű volt az elmúlt két hónap, néha nem is tudom elhinni, hogy ez velem történik, s nem győzök hálát adni az égnek az elmúlt pillanatokért. s most, hogy itt vagyok X kilométerre, kicsit félek... félek attól, hogy vége lesz... nagyon fájdalmas veszítés lenne... igyekszem elhinni, hogy egy év hamar elrepül... s ahogy egyik legjobb barátom mondta: ha ezt kibírjuk, nem lesz előttünk akadály...
az egyetemmel kapcsolatosan, hát eléggé nagyot esett a lelkesedésem, s még mindig zuhan... kíváncsi vagyok hogy még meddig? abban biztos vagyok, hogy az egyetem utáni mesteris évek eldőltek, hogy merre mennek majd tovább, csak lenne már tavasz... sose vártam ennyire a tavaszt mind most:-?
elég keszekusza gondolatok cikáznak bennem, így pontot teszek első harmadéves színészhallgató bejegyzésem... várom, hogy hétvége legyen:) sikeres évet mindenkinek...

kiruccantam...

ma felugrottam Vásárhelyre, hogy elmondjam egy néninek, hogy igen kezicsókolom, kérek szépen bentlakást, s hogy miután kitöltöttem egy kötelezően ki kell tölteni papírlapot, s lefizettem X összeget, kaptam két kulcsot, egy ágyat, egy asztalt, s egy fél szekrényt. s mindezért csak úgy viccből felléptem Vásárhelyre, hogy hát mielőtt ismét fel költöznék, szagoljak bele az ottani levegőbe, hogy nem-e változott valami azóta, hogy eljöttem. aztán mindennek a tetejében, mint középsuliban, beosztották, hogy ki-kivel lakik... egyetemisták vagyunk, dadát nem akarnak rendelni mellénk? s így az egész nyári egyeztetés, meg az egész nyári lakjunk együtt mindenáron akció, semmire nem volt jó, mert meghiusodni látszik, s ez engem kiakaszt, elkeserít, s az amúgy se jókedvű visszaköltözésem mellé, adott még egy pofont... nesze, kezd el az évet... kiábrándító ez az egész helyzet. eddig voltak olyan gondolatok, amik megkönnyítették ezt a sose volt még ilyen nehéz kezdést, de most azok is esnek ki a kezeim közül... egyetem... a torkom szorul össze ha rá gondolok...
na, de ne csak panaszkodjak, vannak azért szép pillanatok is az életemben, amiket Neked köszönhetek... s amikre majd jó lesz gondolni, mikor nem lehetek melletted... remélem ez egy röpke év lesz, s hamar a végére érek, mert a kezdés az nem a legbíztatóbb... s még egy estém van... s akkor... most úgy vagyok, mint ahogy a Kistehén Tánczenekar énekli: lassítanám az időt ha tudnám, de bizony azt már nem lehet... de egy valamit lehet, s amit lehet, azt meg is teszek: nem eljátszani azt a kevés bizalmat, amit kaptam, hanem mellé még legalább kettő marékkal tenni...