a vidáman táncoló hópelyhek függönye mögött integetve távozott, s magával vitte a mosolyom, hogy a szürke hajnalokon fényt lopjon a szívébe...

arról, hogy néha önzőek vagyunk...

nagyon önző voltam, s nagyon szégyenlem magam. ma egész nap azzal fárasztottam Manót, hogy bosszantottam, szivattam, s fájdalmat okoztam, nem mondta, de tudom. gyerek voltam, azt akartam, hogy nekem jó legyen, s aztán, hogy mi is az élet rendje, nem érdekelt. csak mondtam, hogy én ezt szeretném, s hogy én annyira szeretném, s hogy igen, de Valentin nap, meg ez meg az... én papolok a Valentin napról, aki elítélem, és úgy gondolom, hogy akkor van a szerelem napja, mikor azt kimutatjuk, és ha szeretünk valakit, akkor minden nap a szerelemé, ennek nem kell egy hivatalos dátum, mert attól nem fogjuk jobban szeretni egymást... mondtam, s nem gondoltam bele, hogy ez mennyire rosszul eshet neki, hisz nem az ő hibája, ez van, ezen nem lehet változtatni, a kötelesség az kötelesség. én se tennék másképp, s ő se tehet. csak mikor kibújik az a kisördög, s felül a válladra, s mondja azt, amit eszébe jut, gondolkodás nélkül, akkor... butaságokat beszéltem, az tény hogy volt benne valóság, de nem tehettem volna akkor se meg, mert TUDOM, hogy nem jókedvéből nem lehetünk együtt... hülyeségeket beszéltem, s mikor ma áramszünet lett, eszembe jutott, hogy mi van, ha ott is az van, s én egész nap azzal bosszantottam, hogy bárcsak ez lenne, meg az lenne, hogy holnap ne kelljen menjél... a lelkiismeretem megszólalt, s olyan szomorú meg lehangolt lettem, hogy ennyire buta tudok lenni azzal, aki mindennél fontosabb helyet tölt be az életemben... bocsánatot kérnék, ha tehetném, s talán attól jobb lenne egy picit, de azt se tehetem... s most csak Csákányi Eszter dala jut eszembe, mint a tegnap is: hülye voltál mondom magamnak, majd ha elmúlik... csak múlna már el, nem is én vagyok... sose leszek önző vele szemben, sose... mert a kötelesség nem mindig örömforrás. tanultam a hibámból, nem szép és nem is jó dolog önzőnek lenni... ha nem akarsz lelkiismereteddel szembe nézni, akkor... ne legyél önző olyannal szemben, aki nem érdemli meg, s ha tehetné, másképp cselekedne...mert meg fogod bánni, nem kicsit, nagyon....
de mindezek ellenére: én hiszek, mert hinni akarok a csodában...

aggódás

ismét Vásárhely, igaz, hogy csak egy napra, de... már nem az ez a város ami valaha volt. feljöttem javítani, s tudom, hogy holnap megyek haza, s ismét átölelhetem, de... nehéz félév elé nézek azt érzem. eddig ez a város nem volt teher, nem éreztem azt, hogy mennék már, s most. leszálltam a buszról, s olyan szomorúság fogott el, még szerencse, hogy találkoztam Katikával, aki egy manót csúsztatott a zsebembe, hogy legyen egy kis szerencsém. de a hangulatomon az se tudott változtatni, mert a második dolog ami itt ért, az a következő kérdés volt: le vagy fogyva, főleg arcban, mi van veled Sarolt, szerelmes vagy? igen, mondtam én, de az nem teher,vagy gond, hogy fogyjon tőle az ember. de attól, még fogytál, mondta az illető, s azzal ment is tovább.
valahogy minden más lett. itt vagyok, de a gondolataim km-re vannak, mintha lélek nélkül ülnék az ágyon, üresen és egyedül. hihetetlen, hogy mennyire fontossá tud válni egy ember, s ehhez elég egy sima cukorral? kérdés... a csodák mindig egyszerűen születnek, nincs körülöttük felhajtás, és ezer meg ezer tévékamera. egy pillantás, egy szó, egy sohavisszanemtérőalkalom is elég. ha figyel, ezt az ember megérzi. s utána semmi mást nem érez, csak ezt, ahogy nő és erősödik. s azt is érzi, mikor a hiány elviselhetetlen és egy üzenet tüzet gyújt. de most, ez a város... üres, unalmas, felesleges, hiábavaló, s még sorolhatnám. nem vagyok nyár párti, de: legyen hamar nyár... ezt szeretném. most félek, de remélem holnapra ebből, csak egy rossz este emléke marad. most tűnök ismételni, legyen gyorsan holnap, s aztán még gyorsabban nyár... lehet ilyent kérni???

Sherlock Holmes

szilárd elhatározásommá vált, hogy a még nem látott 2009-es Oscarra jelölt filmeket megnézem, s pár sor írok róluk itt annak, akit érdekel. most a Sherlock Holmes került terítékre, ami szintén régen foglalta a helyet a gépemen. igen, egy jól ismert story kicsit szebben és látványosabban felöltöztetve. a fekete mágiáról rengeteg filmet láthattunk, láthatunk, s jól tudjuk, hogy mi is lesz a vége. de ha a filmet sikerül úgy megrendezni, hogy a nézőt kizökkentse abból, hogy úgyis tudom mi fog történni, s magával ragadja a film, akkor... egy jól sikerült filmről beszélhetünk. és ez a film, ilyen. ha valaki egy jó kis kalandra meg nyomozásra vágyik, akcióval dúsítva, ettől a filmtől megkapja. s ezek mellett egy kis szerelmi szál is megvillantja magát. kísérletezés, feltalálás, baráti összetartás, feszült pillanatok, álcázás, minden benne van. s emellett a színekkel is játszik, a sok sötét kosztüm mellett nagyon kitűnik egy rózsaszín ruha, vörös rózsacsokor. nekem bejött.
azért nem írok többet róla, mert mindig kiábrándít, ha elolvasom előre, hogy miről is szól, ez csak egy kis összefoglaló arról, hogy mit is láthatunk, ha megnézzük, s mivel kecsegtet. jó szórakozást, s aki szereti a nyomozós akciódús filmeket, annak ez kihagyhatatlan csemege.

arról, hogy rosszul döntünk

vannak napok, mikor még abban is bizonytalan az ember, hogy mikor vegyen levegőt. na ez a nap nekem olyan volt, nem tudtam eldönteni, hogy menjek, vagy ne menjek. látszólag egy egyszerű eldöntendő kérdés, de nekem ma egy egésznapos fejfájást okozott. senki nem mondott semmit, ami miatt ez a kérdés ilyen bonyolultá vált, csak reggel felébredtem, s elkezdtem gondolkodni: két napja sincs, hogy eljöttem, s már ismét megyek is vissza, a múlt hetet ott töltöttem, minden második hétvégén oda megyek... s aztán jöttek az újabb gondolatok: de alig vagyunk együtt, jövőhéten nem fogod látni, aztán vége a vakációnak, nagyon hiányzik... és ez a két érvcsoport elkezdett harcolni, hol igen, hol nem volt a győztes. aztán mikor az igen győzött, akkor már késő volt. kicsit pityeregtem egyet, aztán nekifogtam, hogy írjam ki magamból, s más, ha elolvassa, tanuljon az én butaságomból.
most azt gondolom, hogy hülye vagyok, mert van egy agyam, ami állandó jelleggel kombinál, s van egy szívem, ami azt szeretné, ami nekem jó, s valahogy sose tudom melyikre kell hallgatni. most a nem jóra hallgattam, remélem más szerencsésebb ilyen esetekben, s sikerül jó döntést hoznia.

AVATAR

ezt a bejegyzést azért írom, h az olyan emberek mint én, kedvet kapjanak ehhez a filmhez. fene tudja mióta foglalja a helyet a laptopomon ez a valami, de valahogy nem sok kedvem volt megnézni. mindenki dicsérte, hogy mennyire jó, s érdemes megnézni, 9 Oscar-jelölést kapott. na, mondom magamnak, megnézem, ha ennyire nagy port vernek körülötte, s 2009legdrágább produkciója címmel büszkélkedik, ráveszem magam. tudtam, h nem fog tetszeni, mert megnéztem a sample-t, s nagyon éreztem, hogy hát ez az animációs kékvilág nekem nem jön be.
na, aztán megkerestem és megnyitottam, s elkezdődött, s szájtátva néztem, hogy ez nem is animációs mesenyavaj, hanem egy film, amiben van animáció, de kettős a dolog. sci-fi, mondom magamnak, s mérgelődöm, hogy miért nem olvasok utána dolgoknak, egy sample alapján eldöntöm, hogy nem tetszik. ezt már megjártam párszor, s sose tanulom meg, hogy egy előzetes semmit nem takar a film valós lényegéről. arról nem írok, hogy miről is szól, de a lényeg az, hogy tényleg jó kis filmet hozott össze ez a Cameron. megéri megnézni. a címe, hát nemsokat takar abból, amiről valóban szól az egész... de meg kell nézni, s el kell dönteni, hogy tetszik-e, az én elvárásomat felülmúlta, nekem bejött, nem is aludtam bele, pedig fél3 volt mikor az utolsó képkocka is felgördült...
egyszóval szerintem érdemes megnézni, kikapcsol, s bepillanthatunk Pandora és a na'vik világába. jó szórakozást

a szép dolgokról...

mit is mondhatnék? előttem a vakáció, ami... hát ha arra gondolok, hogy itthon vagyok, de mégse, akkor úgy érzem, jobb lenne egyetemen lenni. közel vagyok, mégis távol. 27 km. nem a világ, de ilyenkor... mindig mikor búcsúra kerül a sor, ugyanazt a viszkető érzést érzem az orromban, s nagyon kell koncentrálnom arra, hogy az a viszketés elmúljon. ilyenkor csak nézem az arcát, minden vonását meg akarom jegyezni, hogy addig, míg ismét nem látom, addig a legtisztábban emlékezhessek rá.
de legalább itt vannak a hétvégék, amik már attól is feledhetetlenek lennének, ha csak ülnénk egymás mellett, de mikor teszünk is valamit, na az a csúcs. a hétvégén például szánkózósdit játszottunk, autó után vonatozgatva, arcunkat a szél pirosra festette, lábainkat a kövek bántalmazták, fenekünket a szöktetők keményítették. aztán hógolyócsata következett, fiúk a lányok plusz fiú ellen, aztán aki kapja hajítja alapon mindenki mindenkit ellenségnek titulált, és csak úgy záporoztak a hógolyók. kellemes kikapcsolódás volt, nyakig fel vizesen ültünk be az autóba, s ismét elindultunk a város zaja felé. útközben még hazaszóltunk, hogy olyan jó lenne egy kis forralt fahajas bor. kicsit átfagyva, de felvillanyozva léptünk be a lakásba, ahol inycsiklandó illat csavarta az orrunk a konyha felé. forralt bor, fahajjal... gondolhatjátok milyen jól esett a meleg nedű, ahogy hideg csontjainkat átjárta. s a forró fürdő... szép és feledhetetlen hétvége volt, csak azt bánom, hogy fényképezőgépem otthon maradt... sajnos...de az emlékek azok itt vannak, jó helyen a szürkeállományom rejtett zugaiban.
ha tehetitek lépjetek ki a szabad levegőre, szorítsátok meg kedvesetek kezét, s sétáljátok át a vasárnap délutánt. a feledhetetlen emlékek így születnek:)
s ha esetleg ezt nem tehetitek meg, akkor egy jó könyv elrepít a valóságból, engem legalábbis elrepített. de erről majd egy másik bejegyzésben...

securitate

azt hittem, hogy napjainkban, már nem működik az a bizonyos titkos szolgálat, ami árulással foglalkozik, de tévedtem... azt hittem, hogy annyira rossz májú emberek nincsenek, akik... tévedtem... sose tanulok a hibámból, de ugye, ha nem engeded be a rókát az udvarra, ravaszságával úgyis bejön. igen ezelőtt egy évvel is így jártam, most ismét... csak azt nem értem, ennek mi a haszna? s ha valaki ezzel foglalkozik, miért nem kérdez meg előbb engem, hogy mi is a pálya? mért kell mindig a másikhoz szaladni, azt hittem az óvodás periódusnak vége lett akkor, mikor elsőbe kerültünk, de egyre inkább meg vagyok győződve, hogy ez csupán illúzió. vagy velem van a baj, vagy velem van a baj... ez a két lehetőség áll fent. na, de mindegy, félreértések lesznek és vannak, csak néha kikerülhető lenne egy jól irányzott kérdéssel, ha nem mondanánk mielőtt nem kérdeztünk.
de már nincs sok hátra, s van egy olyan halvány sejtésem, hogy ha ez így folytatódik, a jókislány egyik tanárnőjére fog hallgatni, s önzőbb lesz, mint valaha, s akkor? akkor majd nézze mindenki azt, amit megteremtett magának. mert most csak nem adtam oda a kidolgozott tételeim, azt hiszem volt rá jogom, hogy eldöntsem, mit csinálok velük, mert a sajátjaim, de eztán talán mást se végzek el, ami nem az én felelősségem. s milyen szép is lesz az élet tra-la-la... méghogy az egyetemi évek szépek... szépek, ha tudod élni őket... s most nem a kocsmázásra gondolok, mert azt egyetem nélkül is lehet csinálni. de lehet, ha vége lesz fájni fog... most valahogy nem ezt érzem... most azt érzem, hogy éjjel három óra, megírtam egy román színháztöri dolgozatot, ég az arcom, mint a parázs... mocskolhatnak keményen... s aludnom kellene, mert holnap vár rám 40oldal kidolgozandó tanulnivaló... aztán szombaton egy vizsga mindezekből... s akkor már csak pár hónap.

manósétány valahány

vizsga előtt vagyok, csak még nem alszom, éjszaka van ismét, s mint már annyiszor nem azt csinálom ami a dolgom lenne, hanem... hanem épp az ellenkezőjét. furcsán vagyok hangolva, mondom magamnak, s próbálom meggyőzni a fáradt szemeim, hogy elzárják a fényt, s elrepítsenek a manósétány 23 alá... de nem, most fürdőznek a fényben, most élvezik a csendet, szeretnek éjjel élni... csak nekem holnap vizsgám van, magyar színháztörténet... 1837.márc.21, a pesti N.Sz.megnyitása, Déryné, Kántorné, Kelemen László, Fáy Ádám, Erkel Ferenc, Bajza József stb. stb. stb... csak kavarognak a fejemben a nevek, adatok, mondák, születtek, meghaltak.. aludjak... na... akkor most elkezdem számolni a manókat... 1 manó, 2 manó, 3 manó altató... nem megy nem megy...
igen, már csak3 vizsga van hátra, meg két dolgozat, amiből az egyik fele megvan, a másik be volt mutatva... egyre biztosabb vagyok, hogy merre kell tovább mennem, sőt, határozottan tudom, hogy most nem a jó úton ballagok... ebben meg is erősítenek felsőbb hatalmak... rájövök, hogy gyerekesen viselkedni, meg óvodát játszani híresnek mondható személyek is tudnak, lemennek: már nem is vagy a barátom, szintre... mi ez az egész? igen, tótágast áll a világ. de már mindjárt vége....
5 manó, 6manó, 7ááááá manó... elmegyek s alszom, jött az álomtaxi... manósétány 23, jó éjt piros éjjeli lámpa, jó éjt magyar színháztörténet... jó éjszakát

letudva

egy lejárt, van még három. hogy hogy sikerült? nem dicsekszem vele, lehetett volna jobb is. izgulás, repdeső pillangók a gyomorban, voltak, de nagyon kicsi... lassan már rutinosak lettünk az ilyen szessziós dolgokban, azt hiszem. hát igen... ilyen ez a harmadév. most az hajt, hogy minél hamarabb letudjam az összes vizsgát magam mögött, s jó eredményekkel pihentessem az agytekervényeim, majd ha odáig eljutok, s az államvizsgát elkezdve, haladjak a nyár hívó csillagfényes estéi felé.

jan. 19, azaz kék hétfő....

egész nap morcos, kedvetlen, méregzsák voltam, közel álltam ahhoz, hogy valakit felpofozok. nemigazán tudtam az okát a mérgemnek, meg a szomorúságomnak, de volt pár ötletem(mikor visszajövök ebbe a valaha kedves városba, mindig ilyen vagyok, de a tegnap...). s akkor jöttek a tanítómesék, hogy jól van, hogy beteg vagy, ha nem mész orvoshoz, stb. stb. stb. nem értem minek kell a fejemhez vágni olyan dolgokat, amik mögé nem lát be a másik fél. én se próbálom megoldani olyan ember baját, akiről csak annyit tudok, hogy mi a neve. szóval, a tegnap az a napom volt, hogy: békén lehet engem hagyni, le lehet rólam szállni. csakhogy ezt kevesen értették. idegesített minden és mindenki, s azt éreztem, hogy én képtelen vagyok színpadi beszédből levizsgázni. olyan általános szomorúság uralkodott rajtam, s a véremet is szürkének éreztem. ahogy egy ismerősöm mondja: ki voltak az idegeim.
aztán nagykésőre este lett, és haza kerültem, s esti programjaimat végezve, eljutottam a rituális hírböngészősdiig, s ráakadtam egy"érdekes" kis cikkre. 2010.jan.18 az év legdepressziósabb napja. na, mondom magamnak, akkor ez volt a bajod, valamire mindig fogni kell az ilyen dolgokat. tehát a tegnap nekem is kék hétfőm volt... :P szóval, a jó kifogás, sose rossz alapon a tegnap depis
napom volt:)), mellesleg, aki nem ismerne, utálom az ilyen dolgokat, csak ezzel megmagyarázom az amúgy teljesen más a baj forrása problémát, de mert ez tudományos, akkor legyen így: ))
neked milyen napod volt 2010. jan. 18? na, ugye...

amit az egyetemen látni lehet...

megkezdődött a nagybetűs szesszió. vagyis a kollokvium hét, aminek köszönhetően érdekes arcok jönnek veled szembe a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem folyosóján, női WC-ben, osztályok falai közt. s hogy mindezt miért?
hát egyszerű a válasz rá... az van, hogy megkezdődött. a szesszió legnehezebb része, az a kollokviumnak nevezet egy hetes periódus, mikor a tanárok is meg a diákok is ki vannak idegileg. a diákok a tanárok által követelt leadandó dolgozatok, elkésett határidők, a végsőkig kitolt dátumok miatt, na meg ott vannak a vizsgák, amik ellenőrzés név alatt tartanak meg. ilyenkor azt látja az ember, hogy a kicsi aranyos elsőévesek kétségbeesve keresik, hogy hogyan tudják utolérni magukat, s mikor már nem kapnak levegőt, elborítják a nagy hullámzó élet bajai, akkor elvonulnak a női WC-be s kisírják magukat. mintha Harry Potter egyik felvételén lennénk, és hisztis Mirthle beköltözött volna egyetemünk női WC-be. szipogások, kisírt piros szemek jönnek szembe velünk, ha esetleg bekeveredünk oda.(ezen én is túlestem, egy keddi napon, nekem is szép piroskás szemeim voltak, kicsit kipityergőztem magam, aztán könnyebb lett minden) a folyóson dekkoló mesterisek, mint a csövesek üldögélnek, várják, hogy sorra kerüljenek, van aki táskákra kidőlve alszik, van aki csak ücsörög, van aki vegetál. mindenkin látszik a kemény erőfeszítés, hogy túlélje. de van, aki mindezek ellenére boldog és örül, hogy itt lehet. az osztályok falai közt, a fáradtság, meg az addig csinálom, míg bírom elv ájuláshoz, sírógörcshöz, influenzás lebetegedéshez vezet. s mindennek nem látni a végét, de talán ez a hét után minden lecsendesedik egy kicsit, s megnyugszunk, s megkezdődik a várva-várt szesszió is, s aztán pihenünk, államvizsgát kreálunk, s lassan lassan elballagunk, s jön a nyár, a maga kis örömeivel. csak bírjuk ki, kitartást első év, beleszokik az ember, és a szesszió az nem annyira vészes, mint a kollokvium. vagyis azt hiszem:)

őszintén

ezek az amerikai filmek, s az én nagy szerencsém. éjjel fél négy van, s én azon töröm az agyam, hogy hogyan is tudnám elmondani azoknak akiket szeretek, hogy mennyire fontosak nekem. azon töröm a buksim, hogy vannak dolgok, amik a szavakon túl laknak, de azokat akkor hogy tudom elmondani? éreztessem, jön most a gondolat, de ha nem sikerül, mert nagy a távolság, kevés az együtt töltött idő? az van, hogy rájöttem, vagyis eddig is tudtam, de most nagyon rám tört ez az érzés, hogy vannak olyan személyek az életemben, akiket nem szeretnék elveszíteni sose. vannak olyan emberek körülöttem, akiknek sose fogom tudni megköszönni azt, amit értem tettek, azt, hogy ha bántott a világ, ők szembeszálltak, és kimentettek a tomboló árból, azt, hogy megtanítottak vigyázni magamra, megtanították, hogy nem minden arany ami fénylik, s hogy erősekké a jövő, bátraké a szerencse, s őszintéké a világ. ők azok, akik büszkén veszik elő a nagy családi albumot, tiszta csodálattal mesélik azokat a történeteket, amiktől nekünk feláll a szőr a hátunkon, de nekik mindennél nagyobb örömet ad az, hogy büszkélkedhetnek, és nem kell szégyenkezniük. s mindezek ellenére... igen, igaz, hogy gyarlók vagyunk, mi emberek. s van olyan, aki nem tudom milyen csodának köszönhetően sodródott elém. eddig is hittem abban, hogy az ember megérzi, hogy ez most igen, ez most nem, s ezzel soha, de ezzel ha lehet örökké. és tudja, hogy ő az, akivel a lelke találkozót beszélt. ehhez nincs szükség évekre, néha napok, órák alatt egymásra ismernek, s ismételten felfedezik egymásban azt, ami miatt annak idején neki ígérték magukat. s mégis...
sokan mondják, milyen szépen írok, mások azt vetik a szememre, hogy nyálas és sablonos, ami ide felkerül... most akárkinek is hiszek, az az igazság, hogy valahogy ez a mindennapokban nem megy ilyen könnyen. sokmindent tudok az emberi kapcsolatokról, sokat tanultam a magam hibájából, s sokat abból, amit a környezetemben tapasztaltam. tudom, hogy kommunikáció nélkül nem lehet semmilyen kapcsolatot megtartani. s mégis, néha azt érzem a szavak vagy nagyon kevesek, vagy csak útban vannak. mindig büszkén vallottam, s vallom, hogy én az agyam meg a beszédkészségem nélkül elveszett ember lennék, s mégis... velem is megtörénik, hogy kifogyok a hasonlatokból, a szavakból, a mondatokból... nem tudom elmondani, amit érzek. na, ezen törtem az agyam, ma éjszaka, egy úgymond jól sikerült amerikai film után. hogyan is tudnám jobban elmondani azt, hogy mennyire fontos, hogy mit érzek, ha rá gondolok, vagy ha a képe visszanéz rám a pénztárcám minden egyes használatakor... de nem jutottam semmire, csupán arra, hogy ismételten eltelt egy nap, s ismét közelebb kerültem a viszontlátáshoz... néha azt érzem, hogy felhívnám, s csak annyit mondanék: köszönöm... csak mindig bennem van az a gondolat, hogy van neki elég baja, nem hiányzom még én is a hülyeségeimmel, s így inkább lemondok erről a nagy érzés adta ötletről, igyekszem türelmes lenni, s megvárni, amíg megszólal az a várva várt dallam.
igen, a szavak itt már kevesek, a tettek... igen, igyekezni fogok, s mindent megteszek. azt már jól tudom magamról, hogy amit elhatározok, azért képes vagyok a végsőkig harcolni, s amit megígérek, azt azért teszem, mert bíztos vagyok benne, hogy azt képes vagyok megtenni, vagy mert tudom, hogy az úgy lesz. ezt megérzi az ember.
s még egy nagy álmom fogalmazódott meg a mai film láttán, de arról majd akkor, mikor odáig jutunk. most elég ennyi, hisz lassan bekopog a hajnal az ablakon. jóéjszakát azoknak akiket szeretek, és azoknak is, akik eddig eljutottak, az olvasásban.

várárhelyi helyzetjelentés

vissza jöttem, még egy hete sincs, hogy fenn vagyok, de már:
1. hatalmába kerített az orrfolyással, torokfájással, hideg-meleg játékkal, könnyekkel járó dátha
2. méreg méreg hátán, hisz minden szervezés a fejünk fölött történik, mintha mi csupán9tekebábu lennénk, akiket bárhová rángathatnak.
3. hiszti, szembe állás a tanárral, hogy ne ezt, hanem azt csináljuk... idegszálfeszülés pattanásig
4. szesszió előtti piri-para
5. dolgozatok ezerrel, idő kevéssel
6. mindenkinek helyeslés, programátszervezés, ki nem mondott indulatok elfolytása
7. s még sorolhatnám reggelig, de azzal se jutnék előbbre...
ilyen ez a vásárhelyi lét... csak múlna már el, nem is én vagyok... s menne mindenki a szeme világába, dolgozni... s boldog lenni, világot megváltani, szenvedni, sokat akarni, s keveset fogni, s mindenek előtt mindenkinek mosolyogva köszönni.
s most elmegyek dolgozatot írni... belevetem magam Mátyás király udvarának táncaiba...

ünnepek- együtt

ez az év első bejegyzése, de remélem nem az utolsó. az elmúlt hetekben nem volt aki jelentsen, hogy mi is van velem. nagyon el voltam foglalva azzal, hogy ünnepek, azzal, hogy délig alhatok, azzal, hogy nem egyedül ébredek, s azzal, hogy jön a hó és megy a hó, és van tél én nincs tél, s azzal, hogy vakáción volt az életem... s mindezek a dolgok nagyon jóérzéssel töltöttek el.
az ünnepek szépen, csendesen teltek el, hol itt, hol ott ünnepeltünk, de az volt a lényeg, hogy sikerült megoldani, hogy itt is meg ott is legyünk. voltunk templomban- együtt, ünnepeltünk Istvánt- együtt, díszítettünk karácsonyfákat- együtt, kötöztünk szaloncukrot- együtt, beszélgettünk nagyokat- ketten, voltunk bálban- együtt, szülinapoztunk- együtt, megünnepeltük az új évet- együtt, barátokkal voltunk- együtt. egyszóval szép volt minden együtt. s rájöttünk, hogy menyivel könnyebb minden együtt.
jó volt otthon lenni, s a nagy semmittevést átvészelni, későn feküdni s későn is kelni. s most ismét itt vagyok, s ismét morgolódom, mérgelődöm, s azon tűnődöm, hogy melyik az a gomb rajtam, amit lenyomva nem mérgelődöm. azt már tudom, hogy van ilyen, s egy ember tudja is, hogy hol van, mert mellette minden morgolódásom eltűnik, csendes, nyugodt, türelmes, megértő lénnyé válok. nem tudom, hogy hogyan, de...
szép évet tudhatok magam mögött, és remélem, hogy az elkövetkezők se lesznek rosszak, sőt... nem tettem újévi fogadalmat, de azt tudom, hogy erre az évre az a célom, hogy majd ismét boldog évet tudhassunk magunk mögött, együtt.
s most írásban is megígérem, hogy ha majd lesz annyi energiám, s időm ez a szessziónak nevezett förtelmes állapot közben, írok egy rövid összefoglalót 2009ről. de most először a szesszió a cél, hogy minél hamarabb haza repülhessek, s folytassam azt amit hétfő reggel kíméletlenül megszakítottam.
harcra fel...