őszintén

ezek az amerikai filmek, s az én nagy szerencsém. éjjel fél négy van, s én azon töröm az agyam, hogy hogyan is tudnám elmondani azoknak akiket szeretek, hogy mennyire fontosak nekem. azon töröm a buksim, hogy vannak dolgok, amik a szavakon túl laknak, de azokat akkor hogy tudom elmondani? éreztessem, jön most a gondolat, de ha nem sikerül, mert nagy a távolság, kevés az együtt töltött idő? az van, hogy rájöttem, vagyis eddig is tudtam, de most nagyon rám tört ez az érzés, hogy vannak olyan személyek az életemben, akiket nem szeretnék elveszíteni sose. vannak olyan emberek körülöttem, akiknek sose fogom tudni megköszönni azt, amit értem tettek, azt, hogy ha bántott a világ, ők szembeszálltak, és kimentettek a tomboló árból, azt, hogy megtanítottak vigyázni magamra, megtanították, hogy nem minden arany ami fénylik, s hogy erősekké a jövő, bátraké a szerencse, s őszintéké a világ. ők azok, akik büszkén veszik elő a nagy családi albumot, tiszta csodálattal mesélik azokat a történeteket, amiktől nekünk feláll a szőr a hátunkon, de nekik mindennél nagyobb örömet ad az, hogy büszkélkedhetnek, és nem kell szégyenkezniük. s mindezek ellenére... igen, igaz, hogy gyarlók vagyunk, mi emberek. s van olyan, aki nem tudom milyen csodának köszönhetően sodródott elém. eddig is hittem abban, hogy az ember megérzi, hogy ez most igen, ez most nem, s ezzel soha, de ezzel ha lehet örökké. és tudja, hogy ő az, akivel a lelke találkozót beszélt. ehhez nincs szükség évekre, néha napok, órák alatt egymásra ismernek, s ismételten felfedezik egymásban azt, ami miatt annak idején neki ígérték magukat. s mégis...
sokan mondják, milyen szépen írok, mások azt vetik a szememre, hogy nyálas és sablonos, ami ide felkerül... most akárkinek is hiszek, az az igazság, hogy valahogy ez a mindennapokban nem megy ilyen könnyen. sokmindent tudok az emberi kapcsolatokról, sokat tanultam a magam hibájából, s sokat abból, amit a környezetemben tapasztaltam. tudom, hogy kommunikáció nélkül nem lehet semmilyen kapcsolatot megtartani. s mégis, néha azt érzem a szavak vagy nagyon kevesek, vagy csak útban vannak. mindig büszkén vallottam, s vallom, hogy én az agyam meg a beszédkészségem nélkül elveszett ember lennék, s mégis... velem is megtörénik, hogy kifogyok a hasonlatokból, a szavakból, a mondatokból... nem tudom elmondani, amit érzek. na, ezen törtem az agyam, ma éjszaka, egy úgymond jól sikerült amerikai film után. hogyan is tudnám jobban elmondani azt, hogy mennyire fontos, hogy mit érzek, ha rá gondolok, vagy ha a képe visszanéz rám a pénztárcám minden egyes használatakor... de nem jutottam semmire, csupán arra, hogy ismételten eltelt egy nap, s ismét közelebb kerültem a viszontlátáshoz... néha azt érzem, hogy felhívnám, s csak annyit mondanék: köszönöm... csak mindig bennem van az a gondolat, hogy van neki elég baja, nem hiányzom még én is a hülyeségeimmel, s így inkább lemondok erről a nagy érzés adta ötletről, igyekszem türelmes lenni, s megvárni, amíg megszólal az a várva várt dallam.
igen, a szavak itt már kevesek, a tettek... igen, igyekezni fogok, s mindent megteszek. azt már jól tudom magamról, hogy amit elhatározok, azért képes vagyok a végsőkig harcolni, s amit megígérek, azt azért teszem, mert bíztos vagyok benne, hogy azt képes vagyok megtenni, vagy mert tudom, hogy az úgy lesz. ezt megérzi az ember.
s még egy nagy álmom fogalmazódott meg a mai film láttán, de arról majd akkor, mikor odáig jutunk. most elég ennyi, hisz lassan bekopog a hajnal az ablakon. jóéjszakát azoknak akiket szeretek, és azoknak is, akik eddig eljutottak, az olvasásban.