történetek

mindig mikor azt hiszem, hogy nálam szerencsétlenebb és szomorúbb ember nincs a világon rá kell, hogy jöjjek, tévedek. visszajöttem ismét, s egyre biztosabb vagyok benne, hogy pszichésen leszek beteg attól, hogy vissza kellett jöjjek. beléptem a bentlakásba, s máris folyik az orrom, fáj a torkom, stb.stb. s azon tűnődöm, hogy ez minek köszönhető, arra jutottam, hogy amit elnyom magában az ember, az úgyis felszínre tör valahogy, és a szervezetem így tiltakozik az ittlét ellen. na, de nem erről akarok szólani, hanem teljesen másról.
hétfőn este jöttem vissza a busszal, vasárnap Valentin nap volt, de ugye azoknak akik nem találkoztak, azoknak hétfőn ünnepelődött, csak ugyebár nem mindenkinek ünnep az ünnep. szóval megállunk udvarhelyen, az állomáson egy lány állt, kezében egy szál vörös rózsa, látszott rajta, hogy vár valakire, figyel valakire, aztán miután vagy 5percig ott szobrozott, odament hozzá egy fiu, mondott valamit, gesztikulált egyet, azzal visszaült a buszba, s elindultunk. a lány hátatfordított, eltünt, majd rózsa nélkül folytatta az utat, s ahogy távolodott letörölt valamit az arcáról... elgondolkodtam a látottakon, vajon mi történt ott.?!
ilyenkor mindig eszembe jut, hogy s ha ez velem történne meg, esetleg velem szakítanának mi lenne? hát, ha most így végiggondolom, hát nem lenne kellemes érzés. az az igazság, hogy azt fogalmaztam meg, hogy a szakítás fájdalma egyenesen arányos a kapcsolat mélységével és fontosságával. akkor fáj igazán a szakítás, ha az, aki ezt megteszi, nagyon fontossá vált az ember életében. én most abban a cipőben vagyok, hogy mély és fontos az arányosság, tehát nagyon megviselne. s ettől mindennél jobban félek. mikor fontossá válik valaki az életedben, akkor mindig attól félsz, hogy elveszíted. én állandóan ettől félek, már ezzel rémálmodom... nemigazán kellemes érzés, de remélem ezek csak képzelgések, és sose fognak bekövetkezni, csakhát az ember ezektől a gondolatoktól szabadulni akkor tud, mikor amellett van, akit félt. én most félek....