napok, órák, percek, évek...

hihetetlen mennyire elegem lett... elegem van abból, hogy Vásárhely, abból, hogy egyetem, abból, hogy türelemjáték, abból, hogy... lassan egy hete pattanásig feszült idegek vannak a 39-es teremben, s egyszerűen nem lehet változtatni rajta... vannak olyan társasjátékok, ahol egyformán kell játszani, egyenrangúan, egyenlő feltételekkel. s nem úgy, hogy nekem szabad, s neked nem, s főként nem úgy, hogy megbeszélődik egy terv, amire senki nincs tekintettel. én szeretem a rendet, meg a pontosságot, szeretem azt, hogy ha valaki valamit megígér, akkor ahhoz tartsa magát, s ne mind kolompoljon félre. s ha munka van, akkor legyen munka, ne pedig üldögélés, s várakozás, hogy süssön ki végre a nap. nem szeretem az ilyen dolgokat. ha én megígérek valamit, azt be is tartom, ha elvállalok valamit, azt véghez is viszem, de nem játszok másokkal, s ezt viszont elvárom. azt hiszem nem egy olyan nagy követelés részemről.
ezen a héten annyi mérget fojtottam vissza, hogy ha lejár, egy egész napon keresztül bőgök majd, hogy valahogy kimenjen belőlem. reggel úgy indulok neki a napnak, hogy én ezt nem akarom, ebédszünet után úgy megyek vissza, mintha az utolsó utam lenne.
nem is tudom, ha nem lenne az aki a lelket tartja bennem, hogy élném túl, egy telefonbeszélgetés annyi erőt ad, hogy az hihetetlen... lehet, hogy függő vagyok? vagy csak szerelmes:) az az igazság, hogy nem is ez a lényeg, vannak olyan dolgok, amik nem szorulnak magyarázatra. csak ennek a halálosan feszült hangulatnak, s térjünk vissza a mi kis hétköznapjainkba...
és még egy jó kis hír, így befejezésül, Enikő barátném, ejsze meghódítja a világot, s ez olyan jó érzés... tudni, hogy neki sikerülhet... megpróbálta, és reméljük bejön neki... de erről majd bővebben, ha beszéltem vele, s tudjuk már, hogy mi merre hány méter... addig is... hu-há-- munkára fel...