Sose feledd...

Mindig úgy csókolj, mintha az lenne a legutolsó csók köztetek, mert sose tudhatod, melyik után mondanak viszlátot. S akkor bánni fogod, hogy nem figyeltél oda, a legutolsó csókra....

Egybeolvadás...

A hajnal, már bontogatta pongyoláját, mikor ők ketten beléptek a szoba négy, sötétített fala közé. A lány félve kapaszkodott a fiú karjába, reszketett minden porcikája... de nem a hidegtől, hanem attól, amit a szívében érzett. Attól a nagy és kimondhatatlan vágytól, hogy... A fiú gyöngéden átkarolta, és csak annyit súgott a fülébe:
- Hiszen te reszketsz- és forrón megcsókolta- ez majd felmelegít- s nagy és erős karjai lágyan, de mégis férfias erővel felemelték remegő testet, és lassan, minden lépésre figyelve repítették a törékeny kincset. Majd a szoba közepén, egy határozott mozdulattal, a földre került. A puha szőnyeg megadta magát a kecses alaknak, és mintha üveggyöngyöt tartana, ölelte körül. A fiú fölé hajolt, s csak nézték egymást, s abban a nézésben benne volt minden érzés, amit abban a pillanatban éreztek. A lány, kezét, a fiú hajába túrta, szerette ezt a szőke fejet, ezt a mosolygós arcot, ezt a csókos szájat, amelyik olyan égetően tudott csókolni. A fiú megcsókolta a lány homlokát, az orrát, az egyik arcát, a másik arcát, aztán megpecsételte az egészet... a lány kezei lecsúsztak a fiú nyakára, és szorosan, mint egy kapocs, ölelték át. A nyak engedelmeskedett az ölelésnek, és a test ernyedten ereszkedett a lány gyöngy testére... aztán mellé csúszott, és csak ölelték egymást....
A hajnal már a kakast is felébresztette, hogy üdvözölje az első fénycsíkot az égen....
Ők akkor már egymás karjaiban, eggyé olvadva össze, mint két egybekovácsolt karika, feküdtek a földön... nyugodtak és békések... a hajnal öltözködése, és a kakas reggeli köszöntője között, egy egész élet telt el kettejük viszonyában... valami megtörtént, valami, ami elválaszthatatlanná tette őket... valami, ami egyszerű és őszinte...

Tavasz

Sötétedett... a világ felöltötte fekete alapon sárga pöttyös ruháját, és nézte, ahogyan az apró hangyákként mozgó emberek lefekvéshez készülődtek.... Elaludtak a lámpák, lecsendesedett minden... nyugalom bársonya feküdt, az addig mozgó világra. Minden csendes volt, senki nem járt az utcán. Senki?... Sehol.... furcsa... S akkor a bársony megmozdult... valaki mozgott alatta... valaki nem tudott pihenni, nem bírta lehunyni szemeit... a szíve és az agya harcolt... folyt a csata, mint a Duna, mikor árad... ezért nem tudott aludni az idegen... kibújt a nyugalom bársony alól, és elindult az utcán, vitte magával a harcot, háborúzott a két fél:
- Igazán nem értem, miért nem hallgatsz rám, én vagyok a szíved, én éltetlek, én érzek, én... én... én... hallgass már rám. Hallgass már te okoskodó.
- Ha jobban megvizsgáljuk a tény állást, könnyen rájöhetünk, hogy a szív túl érzékeny, túl finoman látja a dolgokat a világban. De én, aki ésszel kezelem a dolgokat, és nem az érzelmek terén... én tudom, hogy mi az élet. Ne hagyd, hogy ez a piros izom legyőzze a józanságod. Ha rám hallgatsz, sose fogsz csalódni...
- Maradjatok már nyugton... hagyatok egy kicsit, kapcsoljátok ki magatok jó? Én szeretnék dönteni, egyedül... nem kérek segítséget se tőled, se tőled... hagyatok...
Az idegen nagyon fáradt volt akkor már, elege volt mindenből, az agyából, a szívéből a világból... szeretett volna megnyugodni, de nem tudott. Leült a járda szélére, s fejét a térdére téve próbált emlékezni, emlékezni valamire, ami már nem létezett...
Eközben, valahol, egy ismeretlen, ugyanezzel a dologgal viaskodott. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy a tavasz a hibás minden miatt. Ő az ok és az okozó, hogy ennyire maga alatt van, ennyire ki van szolgáltatva a nagy mindenségnek. Sajnálta magát, s neki még az agya, meg a szíve se segített, ők pihentek, fáradtak voltak, hiszen együtt dolgozták végig az elmúlt órákat gazdájukkal, s nem jutottak semmire. Az ismeretlen így ballagott egyedül... egyszer csak, megpillantja az idegent, az utcán, fejével a térdén... azt hitte, hogy hontalan, s csak elsétált mellette, de akkor a szíve felébredt s csak ennyit súgott:
-Ülj le mellé....
- Hogy tehetném? Nem is ismerem...
- Ne gondolkozz, csak tedd meg...
S azzal visszafordult az ismeretlen, s leült az idegen mellé... az felemelte a fejét, s ámulva nézett a mellette ülőre.... sokáig ültek így egymás mellett, s mintha a világ megszűnt volna, szavak nélkül beszéltek, értették egymást, idegenül és ismeretlenül és szavak nélkül... egyszerűen. Nem volt agy, nem volt szív, nem volt gondolat, csak két pár szem volt, akik elvesztek egymásban...
Lassan hajnalodott, a sárga pöttyök elhalványultak, aztán kialudtak... de az idegen meg az ismeretlen még mindig ott ültek, s beszélgettek.... szavak nélkül...
A nap felkúszott az égre, s egy pillanatig belesütött a járdán ülők szemébe, s akkor mintha a megszégyellte volna magát, elbújt egy felhő mögé. Azok ketten meg felálltak, s elindultak... ketten kétfelé, de tudták... sorsuk egybefonódott, ez az éjszaka nem múlhat el folytatás nélkül... ezért pár lépés után mindketten megálltak, megfordultak, s gondolkodás nélkül szaladtak egymás felé... tudták, érezték, hogy hatalmába kerítette őket a tavasz, itt van az a pillanat, amikor nincs agy, nincs szív... csak ők vannak ketten, megismételhetetlenül, egymás karjaiban...
Ha nyitott szemmel jársz az utcán, láthatod őket, ölelkeznek, mintha attól tartanának, hogy ha elengedik egymást, soha többé nem találnának egymásra....

Gondolat----,,,,,------......

Azt mondta nekem valaki, hogy nagyon depressziós képet fest rólam a blogom... ezen elgondolkodtam, és lehet, hogy igaza van, mert mindig csak akkor írok, mikor valami nem ok. Na, de azért nem vagyok én depressziós, emoba hajló emberke... sőt... szeretek élni, és szeretem élvezni az életet, csak mikor nem terhelik gondok az ember két vállát, akkor nem akar írni róla, vagy nem érzi szükségét, hogy írjon, vagy... vagy... vagy.... jókedvű vagyok, élettel teli, és élem a tavasz napjait... tegye mindenki ezt, ha van rá lehetősége :) Hallgassa a reggeli madárdalt, és sétáljon a csillagok alatt... ez nyugtat és felvidít....
Ezután írok vidámabb dolgokat is, ígérem....

Ha véget ér...

napok óta egy dal jár a fejemben, s ha ez a dal felbukkan a semmiből, akkor ott már baj van, olyan mint a bagoly huhogás... jelez... jelzi, hogy valaminek vége lesz, jelzi, hogy valami nem a régi, valamit le kell zárni, pontot kell tenni a végére, és új fejezetet kell nyitni az élet nagy könyvében... mert ez ilyen... mindennek vége lesz egyszer, előbb, vagy utóbb... és akármennyire fáj...akármennyire nehéz meg kell tenni azt az utolsó lépést, nem szabad megállani a küszöbön, az nem vezet sehova...az csak egy megtorpanás, ami csak jobban megnehezíti, az amúgy kialakult helyzetet... s ha ott megáll az ember, lehet, hogy soha többet nem lép tovább, megreked a küszöbön, se előre nem tud menni, se vissza. saját bőrömön tapasztaltam, hogy lépni nehéz, de érdemes. mivel ha megreked az ember fél úton, a másik félnek se tesz jót vele, ezért, ha egyedül nem képes lépni, segítse az a gondolat, hogy nem csak magának tesz jót ezzel...
szóval: Ha véget ér egy szerelem, Egy percre üres lesz az életem, Semmi sem sikerül hidd el nekem, Érzed a szívedben valami összetört Ha véget ér egy szerelem, Az emlék néhány percre visszajön, Nézed magad felett a kék eget,Nem látsz csak felleget most minden elveszett... na egy kicsit fura a szöveg, de valahol igaz...csak meg kell keresni....

köszönöm

nagyon nagy örömmel hallom vissza tőletek kedves olvasok, akik néha betekintetek, hogy szeretitek amit írok... nagyon köszönöm a visszajelzéseket és a szavakat, noszogatásokat, nagyon jól esnek. egyszerűen válasz arra, hogy nem rossz amit csinálok(mondjuk ha senki se olvasná, akkor is írnám csupán azért mert ez nekem is örömet szerez:P) de így, hogy tudom, hogy vagytok egy páran, akik szeretettel olvassátok, és néha segít egy pár mondat a leírtakból, vagy elgondolkoztat vagy bármi...ti tudjátok mire gondolok... kívánok nektek további kellemes böngészést, és esetleg ha olyan problémáitok lennének mint nekem, akkor csak annyit mondok nektek, hogy: A TAVASZ EGY ÉVSZAK, ÉS NEM EGY ÁLLAPOT... még egyszer köszönöm, s ha gondoljátok írjatok véleményt, szívesen veszem....

jó kis üzlet ez az élet

egyszerűen hihetetlen, akárhogy próbál jó lenni az ember, egyre rosszabbul fest mások előtt, pedig egyszerűen csak segíteni szeretne. de nem, hiába, az ember eléggé ravasz ahhoz, hogy átverjen, megalázzon, kinevessen, majd beléd rúgjon, és felajánlja, hogy majd ír rólad egy pár vicces sort... hú de jó, öröm és boldogság... soha többet, soha míg élek, nem én, aztán ha beledöglik se fog érdekelni, szar dolog az, ha az ember, mikor játszik, jó barát, ha őszinte, nevetséges. igen ez az élet, a jó büdös élet, a jó kellemes élet, az emlékekkel édes élet stb. stb stb stb. mi? :)) ha tehetném, nem így cselekednék, de sajnos ez nem bolond istók meséje... ez az én mesém, és azért is jó vége lesz... mert én úgy szeretném... mert én úgy akarom, és amit akar az ember azt el is éri, by mr csók.
nem komplikálom agyon az életem, elég józanul gondolkodom, eléggé áttekintő vagyok dolgokban, talán ez a baj, nem jó ha megbízható az ember...csak úgy, módjával... de ezek csak szavak, kellemes szélfújta szavak. majd ha tett lesz belőle, leírom ide, hogy bebizonyítsa, hogy az élet sakktábla, a férfi hangszer, és a barát barát...

Valentin és Valentina

Egyszer, még mielőtt a világot világnak hívták volna, s az emberek tudták volna, hogy ők emberek két gyerek játszott a hóban. Persze azt nem tudták, hogy ők a hóban vannak, és azt se tudták, hogy játszanak, sőt azt se, hogy ők gyerekek. Tiszták voltak, és nem fertőzte meg őket a világ a sok betegségével. Tehát ők csak játszottak, örömet akartak szerezni egymásnak, meg akarták nevettetni egymást, szerettek nevetni. Hideg volt, nagy pelyhekben hullott a hó, a kislány piros szoknyát és fehér kabátot viselt, a fiú kockás nadrágban és piros kabátban kergette a lányt a hóban. Nagyon jól szórakoztak. Hóembert építettek, hógolyóztak, versenyt szaladtak, aztán kipirult arccal dőltek le a hóra. A lány megfogta a fiú kezét és nézték ahogy a hópelyhek belepik a világot. Sokáig feküdtek ott, vagyis ők azt hitték, aztán egyszer a fiú felugrott a lány mellől, és elkezdett szaladni a hóban, csak szaladt-szaladt, a lány csodálkozva nézte. Mikor megállt, felemelte a lányt a karjába vette, és kérte, hogy nézze a nyomokat, egy szív volt, egy hófehér hószív, csak neki. A lány bűvölten nézte a szívet, aztán rózsapiros arccal odahajolt a fiúhoz, finoman megpuszilta szeplős kispajtása arcát, és leugrott az öléből. Lefeküdt a hóba, és elkezdte mozgatni a kezét meg a lábat, aztán felállt, és a hóban egy hóangyal maradt utána. Pontosan a szív közepében. Hófehér hóangyal, a hófehér hószívben. Ezt adták egymásnak. És boldogok voltak, örültek, hogy mosolyt csaltak a másik arcára, örültek, hogy úgy adtak a másiknak, hogy az a szívük mélyéből jött, és pénzzel nem kifizethető(bár ők nem tudták mi az a pénz, s mégis boldoggá tették egymást).
Megfogták egymás kezét, s ott a nagy hószív csücskénél, szorosan megölelték egymást, és a hóesésben elindultak...

Érdemtelen...

Néha az ember azt hiszi, hogy minden sikerülhet neki, az élete helyre jön, boldog lesz, nem kell tovább álmodozni, s akkor(mintha már érezné valahol) összedől a kártya vár. A szép álmoknak vége, a remények az élet áldozatai lesznek. S akkor kezdődik a harc, önmagunk ellen. Harc, hogy újra szép legyen, küzdelem a megszokott ellen, háború a sorssal. Jön az önvádaskodás, jön a fájdalom, a Tudtam én, hogy ez lesz... s elkezd gondolkodni az ember, hogy mindezt minek, kiért, miért, kell ez nekem, nincs elég bajom enélkül is. Rájövünk, hogy nem, nem, nem. Jobb lenne, ha a megszokott mindennapokat élnénk, ha nem vágynánk másra.
Igen rájövünk mindezekre, feleslegesen. Mert ami megtörtént, nem játszható vissza, esetleg a legközelebbi alkalommal kikerülhető, de nem éri meg...Ettől lesz az élet élet. Ettől lesz a szürke hétköznap színes, ettől lesznek emlékeink, újabb álmaink.
De ha valamire, arra rájöttem: nem minden szó írás, és nem minden írás szó...

Fáj a lét...

Egyre keserűbben veszem tudomásul, hogy napjainkban a becsület semmit se ér. A becsületes munka nem kifizetődő, a becsületesen szerzett tudás semmit se ér, és a becsületes ember elmehet a jó büdös francba, a becsületével együtt. Ha becsületes vagy, nem maradhatsz meg ebben a világban. Azok, akiket nem érdekel ez a jelző, hogy becsületes, azok vígan élik az életet, nem keseregnek hülyeségek miatt, még a WC-n is szerencséjük van, és miért? Mert nem szégyellik az élet adta kiskapuk használatát. Nem érzik rosszul magukat, ha nem végzik el a rájuk szabott munkát, nem szégyellnek az emberek szemébe nézve úgymond füllenteni, nem hallják meg szívük mélyén a hangot, ami figyelmeztet. Egyszerűen képesek arra amire én nem. És mégis, becsületes, hívő embernek vallják magukat.
Most sokan gondolhatják azt, hogy azért írom ezeket, mert irigylem őket, de nem. Ha így lenne, nem haboznék, és én is úgy tennék, mint ezer más ember. De nem tudok, és nem tartanám igazságos dolognak. Számomra az én lelkiismeretem a legfontosabb, és nem az, hogy hol tudok kibúvók árán megmenekülni a munkától. Csak bánt az, hogy ezt műveltnek, és őszintének vélt emberek nem veszik észre, úgy tesznek, mintha ez lenne a legtermészetesebb, s ez fáj és zavar. Én nem egy Kosztolányi féle becsületes várost, világot szeretnék, csak egy kis igazságot magamnak, és annak akivel megtörtént az, ami velem is: az események károsultja.
Megoldást nem tudok, változni nem akarok, de változtatni igen. Remélem már azzal, hogy ezt megírtam, az első lépésen túl vagyok, egy becsületesebb világ felé....

az élet havas ösvénye

Sokszor vagyok úgy, hogy egyszerűen hiába van egy rakás ember körülöttem, mégis olyan egyedül vagyok. Hiába van ott minden ember, aki egy kicsit is fontos nekem, valahogy mintha a semmi közepén állnék, s nem látnék egyebet, csak a nagy pusztaságot. S ilyenkor elkezdek gondolkodni, hogy most ez miért is van, mi lenne a megoldás, mi okozza stb., stb.... de megoldást sose találok, csak túllépek az egészen, és ha nem foglalkozom vele, akkor nincs is baj, nem? Hát nem, mert az a baj megvan, és amíg nincs időd ezen gondolkodni, addig nem is veszed észre mennyi problémát gyűjtöttél fel magadban, s már nincs lehetőség azokat megoldani, s ha lenne, akkor megint közbejön valami, vagy nincs rá merszed, vagy...vagy...vagy...
Ilyenkor gondolom azt, hogy egy alapos és őszinte beszélgetés megoldana minden bajt, csak legyen hozzá erő és mersz, mert enélkül...csak rágódsz és nem mered kimondani a valót...pedig igazán szeretném...de akkor mi lesz holnap? mi lesz ha...., és ha megbánom....? ezer meg ezer ilyen kis kérdőjel, s vége a nagy bátorságnak...
Szeretném tudni, hogy ez a séta, az élet ösvényén, meddig fog tartani, és mit kell megélni míg befejeződik? Lesz napsütés sok? s felhős égbolt? s eső meg zivatar? mennydörgés meg villámlás? s puha fehér hó?
csak ennyit szeretnék tudni, ha lehet, hogy ne érezzem magam egyedül sose... s tudjam, a puha hó, majd betakar, ha már fázom és reszketek

Időtlenül

amikor már nagyon az van hogy semmi sincs akkor kezdek el gondolkodni hogy mit is tehetnek hogy jobb legyen az élet mert ez az állapot nem megfelelő számomra sajnos sok mindenre rájövök ami mar rég úgy van csak nem merem még magamnak se bevallani és ha megteszem dől az egész kártyavár az egész élet és mindez az idő miatt elég idegesítő állandóan az időt hibáztatni hiszen annyi időnk van amennyit meg tudunk takarítani magunknak és mégse hiszen én állandóan takarítom az időm és még sincs elég sőt...mi a megoldás? van egyáltalán ilyen? mert én egyre jobban azt látom hogy nincs
de ha bárkinek van valami ötlete akkor csak írjon én ígérem kipróbálom...

Karácsonyt

Kívánok azzal az érzéssel, Kellemes Karácsonyi Ünnepeket mindenkinek, amivel a karácsonyi műsorunkat készítettük, aki látta, tudja mire gondolok. Aki meg nem, annak csak annyit üzennék, hogy FELEJTS EL MINDENT, FIGYELJ AZ ÜNNEPRE. Ne drága ajándékok vásárlásáról szóljon ez a karácsony, hanem valami másról, valamiről amit érezni kell, és tovább adni.
Ünnepel egészen.

Minden olyan nagy volt, és én olyan kicsike...

Ma bemutattuk a karácsonyi projektünket, és hát... megszületett egy újabb gyermek, ahogy a tanárom mondta vala. Ez is lejárt, bakikkal-hibákkal, szép pillanatokkal, és mi maradt utána? Valami hiány, valami el nem játszott játék, ki nem mondott szó, észre nem vett pillanat, valami, ami...ami... Olyan furcsa, kilenc ember közös munkája, ami nehezen állt össze, nehezen formálódott, és nehezen lett egy. S mikor egy lett, akkor erős lett, bátor lett, és merész...vajon mitől? Na ezt értettem meg ma. Attól, hogy adni akartunk valamit-valakinek, üzenni szerettünk volna valamit-valahová.... és ettől lett olyan amilyen. Ezt az erőt eddig nem éreztem, csak mind mondogatták, hogy ennyi erő, meg annyi erő... De ma...mikor kilencen meghajoltunk, életünkben először, éreztem, hogy ez jó, fogom valaki kezét, és ez a kézfogás összekapcsol, mindenkivel. Ha tehetném, megszorítanám mindenki kezét, csak egy pillanatra, és mennék is tovább, de az a pillanat bennem maradna. Aki látta a mai műsort, remélem, egy pillanat maradt benne, mert ha mindenkiben maradt egy pillanat, akkor már megérte, és akkor már tudtunk üzenni valakinek, valahová.... és talán rásimítottuk a kezünket, valaki nyugtalanul verő szívére.

Megállapítás

A mai nap rájöttem arra, hogy nem az a fontos, hogy fejben és testben és mindenben ott legyél, amit éppen csinálsz, hanem az, hogy a hajad fodrász által be legyen állítva, a körmöd szépen ki legyen festve, és akkor már tehetséges vagy, és minden ok.