Érdemtelen...

Néha az ember azt hiszi, hogy minden sikerülhet neki, az élete helyre jön, boldog lesz, nem kell tovább álmodozni, s akkor(mintha már érezné valahol) összedől a kártya vár. A szép álmoknak vége, a remények az élet áldozatai lesznek. S akkor kezdődik a harc, önmagunk ellen. Harc, hogy újra szép legyen, küzdelem a megszokott ellen, háború a sorssal. Jön az önvádaskodás, jön a fájdalom, a Tudtam én, hogy ez lesz... s elkezd gondolkodni az ember, hogy mindezt minek, kiért, miért, kell ez nekem, nincs elég bajom enélkül is. Rájövünk, hogy nem, nem, nem. Jobb lenne, ha a megszokott mindennapokat élnénk, ha nem vágynánk másra.
Igen rájövünk mindezekre, feleslegesen. Mert ami megtörtént, nem játszható vissza, esetleg a legközelebbi alkalommal kikerülhető, de nem éri meg...Ettől lesz az élet élet. Ettől lesz a szürke hétköznap színes, ettől lesznek emlékeink, újabb álmaink.
De ha valamire, arra rájöttem: nem minden szó írás, és nem minden írás szó...