Valentin és Valentina

Egyszer, még mielőtt a világot világnak hívták volna, s az emberek tudták volna, hogy ők emberek két gyerek játszott a hóban. Persze azt nem tudták, hogy ők a hóban vannak, és azt se tudták, hogy játszanak, sőt azt se, hogy ők gyerekek. Tiszták voltak, és nem fertőzte meg őket a világ a sok betegségével. Tehát ők csak játszottak, örömet akartak szerezni egymásnak, meg akarták nevettetni egymást, szerettek nevetni. Hideg volt, nagy pelyhekben hullott a hó, a kislány piros szoknyát és fehér kabátot viselt, a fiú kockás nadrágban és piros kabátban kergette a lányt a hóban. Nagyon jól szórakoztak. Hóembert építettek, hógolyóztak, versenyt szaladtak, aztán kipirult arccal dőltek le a hóra. A lány megfogta a fiú kezét és nézték ahogy a hópelyhek belepik a világot. Sokáig feküdtek ott, vagyis ők azt hitték, aztán egyszer a fiú felugrott a lány mellől, és elkezdett szaladni a hóban, csak szaladt-szaladt, a lány csodálkozva nézte. Mikor megállt, felemelte a lányt a karjába vette, és kérte, hogy nézze a nyomokat, egy szív volt, egy hófehér hószív, csak neki. A lány bűvölten nézte a szívet, aztán rózsapiros arccal odahajolt a fiúhoz, finoman megpuszilta szeplős kispajtása arcát, és leugrott az öléből. Lefeküdt a hóba, és elkezdte mozgatni a kezét meg a lábat, aztán felállt, és a hóban egy hóangyal maradt utána. Pontosan a szív közepében. Hófehér hóangyal, a hófehér hószívben. Ezt adták egymásnak. És boldogok voltak, örültek, hogy mosolyt csaltak a másik arcára, örültek, hogy úgy adtak a másiknak, hogy az a szívük mélyéből jött, és pénzzel nem kifizethető(bár ők nem tudták mi az a pénz, s mégis boldoggá tették egymást).
Megfogták egymás kezét, s ott a nagy hószív csücskénél, szorosan megölelték egymást, és a hóesésben elindultak...