sokáig várt, türelmetlenül, kéztördelve, aggódva... aztán... egymásra mosolyogtak, s amikor megfogta a kezét, az arca lassan színt váltott, piros lett, élettel teli. csak fogta a kezét, s próbálta legyőzni azt, amit addig érzet, míg várt. szerette azt a kedves arcot, azt a halk hangot, azt a két csodálkozó szemet, azt a mindennél puhább kezet, amit szorongatott, s ami jéghideg volt. nem tudta mit mondhatna, csak azt érezte, hogy ő az, akivel örökkön és örökké, ő az, akit sohase szeretne megbántani, ő az akit feltétel nélkül és őszintén. kezdett megnyugodni, de a kezet nem akarta elengedni. mellette akart lenni, de tudta mennie kell. egy forró és szerető cuppot nyomot a homloka közepére, fülébe súgta a bűvös szót, s megígérte, hogy holnap ismét jön, s este majd hívja. azzal kilépett az ajtón. a folyosón könnyeivel küzdve ment végig, nem tudta miért a könnyek, csak érezte, hogy jönni akarnak. (állandóan pityeregsz, mondta magának) aztán lassan távolodott a nagy komor épülettől, de a kezében ott érezte azt a hideg puha kezet, maga előtt látta azt a kedves arcot, fülében hallotta azt a halk hangot, s szívében érezte azt az simogatást. s eszébe jutott az a dal, mit gyakran hallott tőle: Mért szerettem úgy beléd... de a válasz nem érdekelte, szerette és szereti. nem kell ezt magyarázni, mondta, s azzal sietett, mert várta a busza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése