securitate

azt hittem, hogy napjainkban, már nem működik az a bizonyos titkos szolgálat, ami árulással foglalkozik, de tévedtem... azt hittem, hogy annyira rossz májú emberek nincsenek, akik... tévedtem... sose tanulok a hibámból, de ugye, ha nem engeded be a rókát az udvarra, ravaszságával úgyis bejön. igen ezelőtt egy évvel is így jártam, most ismét... csak azt nem értem, ennek mi a haszna? s ha valaki ezzel foglalkozik, miért nem kérdez meg előbb engem, hogy mi is a pálya? mért kell mindig a másikhoz szaladni, azt hittem az óvodás periódusnak vége lett akkor, mikor elsőbe kerültünk, de egyre inkább meg vagyok győződve, hogy ez csupán illúzió. vagy velem van a baj, vagy velem van a baj... ez a két lehetőség áll fent. na, de mindegy, félreértések lesznek és vannak, csak néha kikerülhető lenne egy jól irányzott kérdéssel, ha nem mondanánk mielőtt nem kérdeztünk.
de már nincs sok hátra, s van egy olyan halvány sejtésem, hogy ha ez így folytatódik, a jókislány egyik tanárnőjére fog hallgatni, s önzőbb lesz, mint valaha, s akkor? akkor majd nézze mindenki azt, amit megteremtett magának. mert most csak nem adtam oda a kidolgozott tételeim, azt hiszem volt rá jogom, hogy eldöntsem, mit csinálok velük, mert a sajátjaim, de eztán talán mást se végzek el, ami nem az én felelősségem. s milyen szép is lesz az élet tra-la-la... méghogy az egyetemi évek szépek... szépek, ha tudod élni őket... s most nem a kocsmázásra gondolok, mert azt egyetem nélkül is lehet csinálni. de lehet, ha vége lesz fájni fog... most valahogy nem ezt érzem... most azt érzem, hogy éjjel három óra, megírtam egy román színháztöri dolgozatot, ég az arcom, mint a parázs... mocskolhatnak keményen... s aludnom kellene, mert holnap vár rám 40oldal kidolgozandó tanulnivaló... aztán szombaton egy vizsga mindezekből... s akkor már csak pár hónap.

manósétány valahány

vizsga előtt vagyok, csak még nem alszom, éjszaka van ismét, s mint már annyiszor nem azt csinálom ami a dolgom lenne, hanem... hanem épp az ellenkezőjét. furcsán vagyok hangolva, mondom magamnak, s próbálom meggyőzni a fáradt szemeim, hogy elzárják a fényt, s elrepítsenek a manósétány 23 alá... de nem, most fürdőznek a fényben, most élvezik a csendet, szeretnek éjjel élni... csak nekem holnap vizsgám van, magyar színháztörténet... 1837.márc.21, a pesti N.Sz.megnyitása, Déryné, Kántorné, Kelemen László, Fáy Ádám, Erkel Ferenc, Bajza József stb. stb. stb... csak kavarognak a fejemben a nevek, adatok, mondák, születtek, meghaltak.. aludjak... na... akkor most elkezdem számolni a manókat... 1 manó, 2 manó, 3 manó altató... nem megy nem megy...
igen, már csak3 vizsga van hátra, meg két dolgozat, amiből az egyik fele megvan, a másik be volt mutatva... egyre biztosabb vagyok, hogy merre kell tovább mennem, sőt, határozottan tudom, hogy most nem a jó úton ballagok... ebben meg is erősítenek felsőbb hatalmak... rájövök, hogy gyerekesen viselkedni, meg óvodát játszani híresnek mondható személyek is tudnak, lemennek: már nem is vagy a barátom, szintre... mi ez az egész? igen, tótágast áll a világ. de már mindjárt vége....
5 manó, 6manó, 7ááááá manó... elmegyek s alszom, jött az álomtaxi... manósétány 23, jó éjt piros éjjeli lámpa, jó éjt magyar színháztörténet... jó éjszakát

letudva

egy lejárt, van még három. hogy hogy sikerült? nem dicsekszem vele, lehetett volna jobb is. izgulás, repdeső pillangók a gyomorban, voltak, de nagyon kicsi... lassan már rutinosak lettünk az ilyen szessziós dolgokban, azt hiszem. hát igen... ilyen ez a harmadév. most az hajt, hogy minél hamarabb letudjam az összes vizsgát magam mögött, s jó eredményekkel pihentessem az agytekervényeim, majd ha odáig eljutok, s az államvizsgát elkezdve, haladjak a nyár hívó csillagfényes estéi felé.

jan. 19, azaz kék hétfő....

egész nap morcos, kedvetlen, méregzsák voltam, közel álltam ahhoz, hogy valakit felpofozok. nemigazán tudtam az okát a mérgemnek, meg a szomorúságomnak, de volt pár ötletem(mikor visszajövök ebbe a valaha kedves városba, mindig ilyen vagyok, de a tegnap...). s akkor jöttek a tanítómesék, hogy jól van, hogy beteg vagy, ha nem mész orvoshoz, stb. stb. stb. nem értem minek kell a fejemhez vágni olyan dolgokat, amik mögé nem lát be a másik fél. én se próbálom megoldani olyan ember baját, akiről csak annyit tudok, hogy mi a neve. szóval, a tegnap az a napom volt, hogy: békén lehet engem hagyni, le lehet rólam szállni. csakhogy ezt kevesen értették. idegesített minden és mindenki, s azt éreztem, hogy én képtelen vagyok színpadi beszédből levizsgázni. olyan általános szomorúság uralkodott rajtam, s a véremet is szürkének éreztem. ahogy egy ismerősöm mondja: ki voltak az idegeim.
aztán nagykésőre este lett, és haza kerültem, s esti programjaimat végezve, eljutottam a rituális hírböngészősdiig, s ráakadtam egy"érdekes" kis cikkre. 2010.jan.18 az év legdepressziósabb napja. na, mondom magamnak, akkor ez volt a bajod, valamire mindig fogni kell az ilyen dolgokat. tehát a tegnap nekem is kék hétfőm volt... :P szóval, a jó kifogás, sose rossz alapon a tegnap depis
napom volt:)), mellesleg, aki nem ismerne, utálom az ilyen dolgokat, csak ezzel megmagyarázom az amúgy teljesen más a baj forrása problémát, de mert ez tudományos, akkor legyen így: ))
neked milyen napod volt 2010. jan. 18? na, ugye...

amit az egyetemen látni lehet...

megkezdődött a nagybetűs szesszió. vagyis a kollokvium hét, aminek köszönhetően érdekes arcok jönnek veled szembe a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem folyosóján, női WC-ben, osztályok falai közt. s hogy mindezt miért?
hát egyszerű a válasz rá... az van, hogy megkezdődött. a szesszió legnehezebb része, az a kollokviumnak nevezet egy hetes periódus, mikor a tanárok is meg a diákok is ki vannak idegileg. a diákok a tanárok által követelt leadandó dolgozatok, elkésett határidők, a végsőkig kitolt dátumok miatt, na meg ott vannak a vizsgák, amik ellenőrzés név alatt tartanak meg. ilyenkor azt látja az ember, hogy a kicsi aranyos elsőévesek kétségbeesve keresik, hogy hogyan tudják utolérni magukat, s mikor már nem kapnak levegőt, elborítják a nagy hullámzó élet bajai, akkor elvonulnak a női WC-be s kisírják magukat. mintha Harry Potter egyik felvételén lennénk, és hisztis Mirthle beköltözött volna egyetemünk női WC-be. szipogások, kisírt piros szemek jönnek szembe velünk, ha esetleg bekeveredünk oda.(ezen én is túlestem, egy keddi napon, nekem is szép piroskás szemeim voltak, kicsit kipityergőztem magam, aztán könnyebb lett minden) a folyóson dekkoló mesterisek, mint a csövesek üldögélnek, várják, hogy sorra kerüljenek, van aki táskákra kidőlve alszik, van aki csak ücsörög, van aki vegetál. mindenkin látszik a kemény erőfeszítés, hogy túlélje. de van, aki mindezek ellenére boldog és örül, hogy itt lehet. az osztályok falai közt, a fáradtság, meg az addig csinálom, míg bírom elv ájuláshoz, sírógörcshöz, influenzás lebetegedéshez vezet. s mindennek nem látni a végét, de talán ez a hét után minden lecsendesedik egy kicsit, s megnyugszunk, s megkezdődik a várva-várt szesszió is, s aztán pihenünk, államvizsgát kreálunk, s lassan lassan elballagunk, s jön a nyár, a maga kis örömeivel. csak bírjuk ki, kitartást első év, beleszokik az ember, és a szesszió az nem annyira vészes, mint a kollokvium. vagyis azt hiszem:)

őszintén

ezek az amerikai filmek, s az én nagy szerencsém. éjjel fél négy van, s én azon töröm az agyam, hogy hogyan is tudnám elmondani azoknak akiket szeretek, hogy mennyire fontosak nekem. azon töröm a buksim, hogy vannak dolgok, amik a szavakon túl laknak, de azokat akkor hogy tudom elmondani? éreztessem, jön most a gondolat, de ha nem sikerül, mert nagy a távolság, kevés az együtt töltött idő? az van, hogy rájöttem, vagyis eddig is tudtam, de most nagyon rám tört ez az érzés, hogy vannak olyan személyek az életemben, akiket nem szeretnék elveszíteni sose. vannak olyan emberek körülöttem, akiknek sose fogom tudni megköszönni azt, amit értem tettek, azt, hogy ha bántott a világ, ők szembeszálltak, és kimentettek a tomboló árból, azt, hogy megtanítottak vigyázni magamra, megtanították, hogy nem minden arany ami fénylik, s hogy erősekké a jövő, bátraké a szerencse, s őszintéké a világ. ők azok, akik büszkén veszik elő a nagy családi albumot, tiszta csodálattal mesélik azokat a történeteket, amiktől nekünk feláll a szőr a hátunkon, de nekik mindennél nagyobb örömet ad az, hogy büszkélkedhetnek, és nem kell szégyenkezniük. s mindezek ellenére... igen, igaz, hogy gyarlók vagyunk, mi emberek. s van olyan, aki nem tudom milyen csodának köszönhetően sodródott elém. eddig is hittem abban, hogy az ember megérzi, hogy ez most igen, ez most nem, s ezzel soha, de ezzel ha lehet örökké. és tudja, hogy ő az, akivel a lelke találkozót beszélt. ehhez nincs szükség évekre, néha napok, órák alatt egymásra ismernek, s ismételten felfedezik egymásban azt, ami miatt annak idején neki ígérték magukat. s mégis...
sokan mondják, milyen szépen írok, mások azt vetik a szememre, hogy nyálas és sablonos, ami ide felkerül... most akárkinek is hiszek, az az igazság, hogy valahogy ez a mindennapokban nem megy ilyen könnyen. sokmindent tudok az emberi kapcsolatokról, sokat tanultam a magam hibájából, s sokat abból, amit a környezetemben tapasztaltam. tudom, hogy kommunikáció nélkül nem lehet semmilyen kapcsolatot megtartani. s mégis, néha azt érzem a szavak vagy nagyon kevesek, vagy csak útban vannak. mindig büszkén vallottam, s vallom, hogy én az agyam meg a beszédkészségem nélkül elveszett ember lennék, s mégis... velem is megtörénik, hogy kifogyok a hasonlatokból, a szavakból, a mondatokból... nem tudom elmondani, amit érzek. na, ezen törtem az agyam, ma éjszaka, egy úgymond jól sikerült amerikai film után. hogyan is tudnám jobban elmondani azt, hogy mennyire fontos, hogy mit érzek, ha rá gondolok, vagy ha a képe visszanéz rám a pénztárcám minden egyes használatakor... de nem jutottam semmire, csupán arra, hogy ismételten eltelt egy nap, s ismét közelebb kerültem a viszontlátáshoz... néha azt érzem, hogy felhívnám, s csak annyit mondanék: köszönöm... csak mindig bennem van az a gondolat, hogy van neki elég baja, nem hiányzom még én is a hülyeségeimmel, s így inkább lemondok erről a nagy érzés adta ötletről, igyekszem türelmes lenni, s megvárni, amíg megszólal az a várva várt dallam.
igen, a szavak itt már kevesek, a tettek... igen, igyekezni fogok, s mindent megteszek. azt már jól tudom magamról, hogy amit elhatározok, azért képes vagyok a végsőkig harcolni, s amit megígérek, azt azért teszem, mert bíztos vagyok benne, hogy azt képes vagyok megtenni, vagy mert tudom, hogy az úgy lesz. ezt megérzi az ember.
s még egy nagy álmom fogalmazódott meg a mai film láttán, de arról majd akkor, mikor odáig jutunk. most elég ennyi, hisz lassan bekopog a hajnal az ablakon. jóéjszakát azoknak akiket szeretek, és azoknak is, akik eddig eljutottak, az olvasásban.

várárhelyi helyzetjelentés

vissza jöttem, még egy hete sincs, hogy fenn vagyok, de már:
1. hatalmába kerített az orrfolyással, torokfájással, hideg-meleg játékkal, könnyekkel járó dátha
2. méreg méreg hátán, hisz minden szervezés a fejünk fölött történik, mintha mi csupán9tekebábu lennénk, akiket bárhová rángathatnak.
3. hiszti, szembe állás a tanárral, hogy ne ezt, hanem azt csináljuk... idegszálfeszülés pattanásig
4. szesszió előtti piri-para
5. dolgozatok ezerrel, idő kevéssel
6. mindenkinek helyeslés, programátszervezés, ki nem mondott indulatok elfolytása
7. s még sorolhatnám reggelig, de azzal se jutnék előbbre...
ilyen ez a vásárhelyi lét... csak múlna már el, nem is én vagyok... s menne mindenki a szeme világába, dolgozni... s boldog lenni, világot megváltani, szenvedni, sokat akarni, s keveset fogni, s mindenek előtt mindenkinek mosolyogva köszönni.
s most elmegyek dolgozatot írni... belevetem magam Mátyás király udvarának táncaiba...

ünnepek- együtt

ez az év első bejegyzése, de remélem nem az utolsó. az elmúlt hetekben nem volt aki jelentsen, hogy mi is van velem. nagyon el voltam foglalva azzal, hogy ünnepek, azzal, hogy délig alhatok, azzal, hogy nem egyedül ébredek, s azzal, hogy jön a hó és megy a hó, és van tél én nincs tél, s azzal, hogy vakáción volt az életem... s mindezek a dolgok nagyon jóérzéssel töltöttek el.
az ünnepek szépen, csendesen teltek el, hol itt, hol ott ünnepeltünk, de az volt a lényeg, hogy sikerült megoldani, hogy itt is meg ott is legyünk. voltunk templomban- együtt, ünnepeltünk Istvánt- együtt, díszítettünk karácsonyfákat- együtt, kötöztünk szaloncukrot- együtt, beszélgettünk nagyokat- ketten, voltunk bálban- együtt, szülinapoztunk- együtt, megünnepeltük az új évet- együtt, barátokkal voltunk- együtt. egyszóval szép volt minden együtt. s rájöttünk, hogy menyivel könnyebb minden együtt.
jó volt otthon lenni, s a nagy semmittevést átvészelni, későn feküdni s későn is kelni. s most ismét itt vagyok, s ismét morgolódom, mérgelődöm, s azon tűnődöm, hogy melyik az a gomb rajtam, amit lenyomva nem mérgelődöm. azt már tudom, hogy van ilyen, s egy ember tudja is, hogy hol van, mert mellette minden morgolódásom eltűnik, csendes, nyugodt, türelmes, megértő lénnyé válok. nem tudom, hogy hogyan, de...
szép évet tudhatok magam mögött, és remélem, hogy az elkövetkezők se lesznek rosszak, sőt... nem tettem újévi fogadalmat, de azt tudom, hogy erre az évre az a célom, hogy majd ismét boldog évet tudhassunk magunk mögött, együtt.
s most írásban is megígérem, hogy ha majd lesz annyi energiám, s időm ez a szessziónak nevezett förtelmes állapot közben, írok egy rövid összefoglalót 2009ről. de most először a szesszió a cél, hogy minél hamarabb haza repülhessek, s folytassam azt amit hétfő reggel kíméletlenül megszakítottam.
harcra fel...