karácsonyfa

már csak két nap van karácsonyig. ilyenkor mindenki vásárlási lázban ég, az üzletekben 10perces sorok állnak, mindenki tolakodik, siet, mérgelődik, türelmetlenkedik. mintha nem is a szeretet és a béke ünnepe közeledne. a legtöbb ember azon töri a fejét, hogy kevés pénzből, hogy tudjon minél több embernek ajándékot venni, hogy tudjon mindenkinek valami kis meglepetéssel kedveskedni. aztán eltelik az ünnep, és szomorúan nézi az üres pénztárcáját. ez az ünnep olyan fekete-fehér. fekete, mert lótás-futás, aggódás, mérgelődés előzi meg(a takarítást, sütés-főzést meg se említem), és fehér, mert szenteste mindenki megpróbál kicsit mosolygósabb, barátságosabb, jobb ember lenni(persze arról se írok, hogy nem mindig sikerül). ilyenkor összegyűlnek a családok, mindenki hazamegy, otthon ünnepel, persze, ha lehetősége van rá. az előtte vásárolt fenyőt feldíszíti, alá teszi a kevés pénzből megvásárolt ajándékokat, s úgy tesz, mint aki a világ legboldogabb embere. ezt tovább nem is boncolgatom, hiszen, felesleges. a kis családi vitákat úgyis mindenki letagadja, mert a karácsony a béke és a szeretet ünnepe.
inkább arról szeretnék regélni, hogy mi lesz azokkal a karácsonyfákkal, amiket senki nem vásárol meg. azokat hová teszik el? feleslegesen kivágott fenyőkké válnak, amik vagy tűzre kerülnek, vagy pedig a szeméttelepen kötnek ki. de miért? azért, mert az embernél butább és pazarlóbb lényt nem hord hátán a föld. az állat az elejtett vadból annyit eszik, amennyit csak bír, és a többit el ássa, vagy hátrahagyja a többi vadnak. semmi nem megy kárba a tetemből. mi pedig szeméthegyeket gyártunk, és ha kell ha nem, romboljuk a környezetünket. nem lenne jobb, ha azok a fenyők lábon maradtak volna, nőttek volna tovább, fotoszintetizáltak volna, azzal is hozzájárulva, a tisztább levegőhöz?! semmiképp nem afelé haladunk, hogy taktikusan és takarékosan éljünk. lehet ünnepelni, pezsgőt bontani, kocogtatni, veszekedni, mosolyogni, sőt drága ajándékokat is lehet bontogatni, de mindeközben arra kell gondolni, hogy mi lesz a díszítetlen karácsonyfákkal? mi van azokkal, akiknek 10-éig üres a pénztárcájuk? vagy arra, hogy hogyan élhetnénk harmonikusabban a természettel...
Kívánok mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt!

a minden...

mindenki a szememre hányja, hogy nov.1óta nem írtál egy sort se... nem írtam, nem, mert.... s itt jönnek, azok a kifogások, amik senkit nem érdekelnek. na, de az a harci helyzet, hogy elindultam az önmegvalósítás útján.:) sokan tudják már mire gondolok. ezelőtt egy évvel, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy meglátod Saci, egy éven belül, minden a helyére kerül, valószínű egy mosollyal nyugtáztam volna, hogy na, még egy gyere kicsiSaci, megsimogatom a lelkedet, mert látom, hogy magad alatt vagy, emberrel hozott össze az élet, amikre nekem nemigazán van szükségem. ha léleksimogatásra vágyom, akkor azt megoldom pikk-pakk, ahogy Julika mondaná:) aztán kezdett elindulni valami, valami érdekes, ami feldobta a mindennapokat, táncokat tanította, itthon, Gimi bentlakásban, s örültem, hogy azt tehetem, amit élvezek, szeretek. új emberekkel, ismerősökkel, szimpatikus kis figurákkal hozott össze az a pár hét. közben tanulgattam, tanulgatok, egyre többet tudok a semmiről, :P néha azt éreztem, hogy a társaság miatt járok tanulni, mert amit olyan nagy szeretettel próbálnak eladni, annak nemsok köze van HOZZÁM. (valahogy a menedzsment,marketing nem az én világom, s ha még nemis a tanáré... akkor kezdődnek a problemek:P) így telegettek a napok.
aztán rendszeres újságolvasóként felfigyeltem egy hirdetésre, amire jelentkeztem, megsúgom nagykésőn... pontosabban utolsó nap. valaki nagyon szeret ott fenn, hiszen utolsókból lesznek az elsők alapon, megkaptam a munkát. kiscsillag lettem, a Starradiónal:) tehát most a suli és a rádió tölti ki a napjaim, de nem ezért nem pötyögök ide, hanem azért, mert ahol most lakom, inter-nyet:( de... s ez most nem ígéret, karácsony előtt valami karácsonyi irománnyal jelentkezek.

november 1.

ismét eljött ez az "ünnep". azoknak az ünnepe, akik már a felhőkről lábat lógatva ünnepelnek. azok ünnepe, akik már lélekben vannak csak velünk, akiknek már csak fényképe őrzi arca jellegzetes vonásait, amik oly kedvesek voltak számunkra, hangszalag játssza vissza azt a simogató hangját, s akik kezét már csak álmunkban foghatjuk meg ismét. eljött az Ő ünnepük. ilyenkor mindenki hazatér. mindenki meglátogat valakit, akikre máskor nem jut idő, messze van, nincs lehetőség, és millió sok kifogást sorol fel. de ilyenkor mindig hazajön. a domborodó sírok virágba borulnak, színessé téve a már megsárgult tájat. virág és gyertyaillat száll a szélben. csendes sírok mellett feketébe öltözött emlékezők gyújtogatják az emlékezés gyertyáit. s miközben a viasz beleég a fekete földbe, emlékek sorakoznak fel a könnyes szemek előtt. ilyenkor minden sír mellett van valaki. ilyenkor nincs magányos sír. ha több nem is, egy szál gyertya világít az emlékezés útján. hajlott hátú nénik, bácsik szedegetik a fehér gyertyákat, s szeretteik fájdalmas emlékére meggyújtanak itt is, ott is egy-egy szálat. lassan, a máskor oly sötét és hallgatag temető feléled, kigyúlnak a mécsesek, gyertyák pislákoló lángjának fénye megvilágítja az egész domboldalt. és ilyenkor az élők válnak árnyakká, ahogy vigyázzák az aprócska gyertya világát. sajnos mindenkinek van halottja, mindenkinek van, akihez kimenjen gyertyát gyújtani, mert ahogy mondják a halál nem válogat. nem nézi, hogy fiatal vagy idős, nem nézi, hogy jó vagy rossz, egészséges vagy beteg. csak megfogja és elragadja, maga után hagyva a sohase pótolható űrt. de az életnek mennie kell tovább, s lassan gyógyuló sajgó seb, ilyenkor ismét felszakad.
becsüljük meg szeretteinket, vigyázzunk egymásra, fogjuk a kezét, ha elesik, minden nap szakítsunk rájuk időt, keressük fel, beszéljünk velük, hallgassuk őket türelemmel, mert mikor a néma sír mellett kell megállni, akkor már csak mi beszélhetünk, választ nem kapunk, s a kezét se szoríthatjuk meg. becsüljük meg az életet, mert senki se tudja hol ér véget...

1956 október 23

http://www.youtube.com/watch?v=k89rmSi17QU

nem tudom kinek mit mond ez a dátum, de abban biztos vagyok, hogy legtöbben el is feledik, ahogy az október 6-át is. de ha már többet nem is teszünk, legalább tudjunk róla, hogy ez is egy mérföldkő a magyar történelemben... sőt a XX. század egyik legmeghatározóbb eseménye.

http://www.youtube.com/watch?v=XsbDKOwB4bY&feature=related

őszülő

na, őszre áll a mutató, az eső is leszállt, a már régen várt vonatról. megérkezett, és vidáman kopog az ablakokon. a házak kéményei pipázni kezdetek, s így gyönyörködnek a színpompás erdőkben. az iskolák is csengőhangú gyerekzsivajtól hangosak, az ódon falak, magukba zárják a sok nevetést, s felelevenítik, a régi diákok emlékeit. ha beszélni tudnának, mennyi mindenről mesélhetnének. egyes helyeken már régen megérett a fehér szőlő, s népviseletbe öltözött fiatalok hívogatták a kis falvak lakóit a közös mulatságra, máshol még most érett oda az idő, s a szőlő, hogy eme jeles ünnepet megtartsák. itthon mi is szüreteltünk, nem kis sikerrel, hisz megreformáltuk a szüretibált. a hagyományos régi szokást lecseréltük egy újabb versre. este meg egy fergeteges csősztánccal leptük meg a szülőket, a falut, s mindenkit, aki eljött a mi kis kultúrotthonunkba. http://www.youtube.com/watch?v=QiGZ5ai9OeA&feature=feedlik egy kis ízelítő, a táncból.
aztán egy év után megkezdődött a turisztika tanfolyamunk is, padtársak lettünk:). végre ismét tanulunk, az ősz sok kis meglepetést tartogatott, s lehet, hogy még tartogat is. jó érzés ismét egyetemre járni, tanulni, kihívások előtt állni. tetszik, s főleg az az érdekes, hogy én vagyok a harmadik legkisebb az osztályban. más mindenki sokkal nagyobb mint én. ez olyan vicces, mert nem tudom, hogy kit tegezhetek, kit magázhatok... :) érdekes szituáció.
ez mellett, táncot tanítok. az itthoni siker után, most a városban is kipróbálom magam. kíváncsi vagyok, mi lesz az eredménye... nehéz olyan emberrel dolgozni, akiből árad a rosszindulat. mikor úgy néznek rád, hogy, na erre kíváncsi leszek, mit akar ez itt... s mikor az ember háta mögött csak őt szidják. de ez szerencsére nem általános, hanem részleges. nagyon örülök a lehetőségnek, hogy kipróbálhatom magam:).
szépen telnek a napok, ismét van mivel lefoglaljam magam, van tenni való, pöröghetek, s ez jó.
itt az ősz, lehet barangolni a természetben, össze lehet bújni a melegben, hallgatni lehet az esőt, érezni a szeretetet, szerelmesen suttogni, s álmok szövésével készülni a fehér télre.

24...

24 éves lettem... és eme jeles alkalomból anyukám egy hatalmas tortával köszöntött. pezsgővel elkocogtattuk, s még virágot is kaptam :) így kell megünnepelni, ha az ember vénül :)

sütikéim... konyakos-meggyes muffin és almás pite:)

ilyenek vagyok, s nekem ez jó...

lehet engem utálni, szemétnek nevezni, hajcsárként tekinteni rám. lehet rólam szépet és csúnyát mondani, sőt el lehet engem küldeni melegebb éghajlatokra. de amikor én valamit teszek, azt szívvel-lélekkel végzem, ha valamibe belekezdek, azt teljes odaadással szeretem tenni, s nem a balfenéken kislisszolni a tennivaló elől. s ha nekem valakivel bármi problémám van, akkor azt szemtől-szembe szeretem megbeszélni. a szavaimért vállalom a felelősséget, s amit valaki háta mögött mondok, azt vállalom előtte is. mielőtt szóra nyitom a számat, meggondolom, hogy mit is akarok mondani, mert a kimondott szó, sose lehet már kimondatlan.
sokat tapasztaltam, sok helyen megfordultam, volt jó és rossz napom, de sose tettem olyant, amivel az életem került volna veszélybe, mert azt megtanultam, hogy megszületni könnyű volt, meghalni nehéz. én is voltam tizenéves kamasz, én se voltam minta gyerek, de akár hová mentem, mikor hallgatnom kellett, akkor hallgattam, s nem álltam szembe nálam nagyobb és tapasztaltabb emberekkel, mert a hét év otthon az én életemből nem hiányzik.
nem vagyok tökéletes, s nem is akarok az lenni, csak egy ember vagyok a sok közül, de hiszem, s tudom, h valakinek én vagyok az egyetlen. s nekem ez a tény bőven elég. sokat tűnődöm a jövőmön, hogy mit hogy kellene tenni, még nem találtam megoldást, de bízom benne, hogy ahogy eddig nem hagyott cserben az eszem, aztán se fog.
ez vagyok én. s jól érzem magam a bőrömben. sose akarok más lenni, nem kötelező engem szeretni, én attól még jól érzem magam...

EGYÜTT

nyaraltunk. ketten, csak és kizárólag ketten. Ő és Én. együtt. mennyire szép az, hogy együtt. nem kellett nekünk se tenger, se háromcsillag, se étterem, se luxus, se külföld, se óceán. csak MI kellettünk, egy autó és az országút. célállomás is volt, de nem mindig értünk el a kitűzött célig, mégis jó volt. sokan kerek szemekkel néztek, hogy csak ketten megyünk... miért olyan fura ez? ha valakivel jól érzi magát az ember, akkor nem kell másik társasága. nekem legalábbis nem, és egész héten nem is éreztem szükségét más társaságának. minden pillanatnak örültem, amit EGYÜTT töltöttünk. még akkor is, amikor mögöttünk volt több száz kilométer, s még akkor is messze volt a cél, s már nagyon elegem volt az országút nézésből, a térképből való navigálásból, abból, hogy a térkép semmire nem jó, mert sose oda visz az út, amit jelez... a sok lehetből (lehet akkor volt a lehetek világnapja :o)) :)de mikor megérkeztünk feledtetett mindent az a fenséges látvány, ami a szemem elé tárult. szép volt.
a tűz fényénél melegedős hosszú és mindennél őszintébb beszélgetős esték, a holdfényeben táncolás, a hullámok moraja, a forró és meleg ölelés, a semmittevés, az összebújás a hideg elől mindent feledtetett. olyan volt mintha magunk mögött hagytunk volna mindent, ami bánt, mindenkit, aki szálkaként tekint ránk, és csak az a tenyérnyi boldogság létezne, ami körülvette a sátrat, az autót, minket. KETTŐNKET.
és egy ilyen estén, mikor a tűz fénye világított csak, megfogalmazódott bennem, hogy mennyire szép az, hogy együtt. megéreztem ennek a szónak az ízét. az együtt jóban-rosszbant. azt, hogy együtt minden könnyebb, azt, hogy én se vagyok tökéletes, s mégis szerethetnek, azt, hogy van aki a hibáival együtt is szerethető, úgy, hogy nem akarok megváltoztatni rajta semmit. s ennek már ismét kerek évfordulója volt. két év... milyen sok, 24 hónap, s mégis olyan mintha a tegnap készültem volna sok apró pillangóval a hasamban az első randevúra. mintha tegnap csattant volna el az első édes csók, ami azóta is épp olyan édes, mint első este, sőt még édesebb.
soha nem tudok elégszer hálát mondani, hogy volt egy soha vissza nem térő alkalom, és hogy azóta is együtt.
azóta ismét minden visszatért a való világba. ismét vártam, hogy megszólaljon a telefon, hogy szerencsésen hazaért, s az én kicsi lelkem is megnyugodjon, hogy nincs semmi baj. s most, miközben ezeket a sorokat fogalmazom is az agyam egyik fele azt a bizonyos csengőhangot várja, hogy tudjam, ismét otthon van.... bízom benne, hogy majd egyszer már nem a hívást kell várjam, hanem őt...

filmezzünk

nemtudom más hogy van ezzel, de velem megesik, hogy azt érzem, hogy eddig és ne tovább. hogy azok a bizonyos hullámok összeérnek a fejem fölött, maguk alá temetve engem. mikor azt érzem, hogy nem könnyű a lét, mert sokan vannak, akik azon fáradoznak, hogy nehezítsék. mikor bántó egy egy mondat, egy egy szó, tett. mikor csak annyit szeretnék, hogy csendben lélegezzek mélyeket, és ne történjen semmi. mert érzékeny vagyok, mert egy mondat fájdalmát napokig cipelem a vállamon, rágódom, boncolgatom, míg arra az eredményre jutok, hogy bennem van a hiba. csak azt sose tudom megfejteni, hogy miért mindig bennem? és ilyenkor olyan nehéz mosolyogni, viccesnek lenni, nincs semmi probléma arcot mutatni, csengő boldog hangon beszélni... vagyis hazudni a világnak, hogy minden rendben.
és ilyenkor, nem tudom minek köszönhetően, mindig találok egy filmet. egy olyan filmet, ami felráz, ami épp arról szól, hogy mindig érdemes, hogy mindig van megoldás, lehetőség, esély. mert a felhők fölött mindig ragyog a nap. valahogy jó érzékkel kattintok ismeretlen filmek linkjére, amik felráznak egy kicsit. és az adott problémáról szólnak. aktuálisak rám nézve.
tehát az élet szép, mert ahogy ma tanultam, "megszületni könnyű volt, meghalni igazán nagy melo" :o) (és senki ne értsen félre, csak nagyon tetszik ez a mondás)
Ps: aki teheti hallgasson Yiruma-t, valami hihetetlenül szépen játszik, egy youtube keresést megér....

csak egy kicsit lennék veled:) csak addig, míg süt a nap, míg világít a Hold, míg esik az eső és fehéren hull a hó. csak eddig, a többit valahogy egyedül is túlélem

természet

... mert néha a természet is haragszik, s olyankor villámokat szór dühében...

Mazsolánk

növögetünk, s már úgy horkolunk, mint a nagyok:)

méghogy érettségi...

szájtátva olvasom az érettségiről szóló híreket, blogolók véleményét, ismerőseim panaszait, az elszenvedő alanyok tapasztalatait. úgy érzem nem mehetek el ez a történés mellett szótlanul. mindenki szid mindenkit. mindenki másra hárítja a történteket. a diák a tanárra, a tanár a rendszerre a rendszer mindkettőre. pedig ez az egész egy rétegesen felépített dolog. először is, jó ez a tanügyi reform, de kinek? itt nálunk pl. a szóbelin ha elmondtad a neved, megkaptad az avansatot. hol ér ez egy átmenő jegyet? annak idején aki nem tudott az szóbelin már szépen elvágták, s kezicsókolom. aztán egy kerek hónapig mind tartott az érettségi. hát köszönöm szépen azt a stresszt, amit átéltek ezek a hetek alatt. mikor az egyetemen se tart egy hónapig a szesszió, két hét alatt le lehet járatni. azután jöttek a kamerák, de minek is? ha van kamera, akkor minek a felügyelő tanár, vagy ha van felügyelő tanár, minek a kamera? a felügyelő tanárnak nem az a dolga, hogy FELÜGYELJE az egész vizsga menetét? nekünk annak idején moccani se lehetett, segítséget semmit nem kaptunk, még egy 3ra se diktált senki, ha tudtál írtál, ha nem tudtál, szívtál. de akkor is volt olyan terem, ahol lehetett kollaborálni, segíteni, másolni. szóval, itt a másik hiba. a felügyelő tanárok NEM végzik rendesen a dolgukat. következő problémás pont az a 4év, amikor a diák aki nem tanult sose bukott meg. vajon hogy lehet, h. sose bukott, s érettségin mégse ment át? nem a négy év anyagából kellett érettségizni? zárójelben megjegyzem, h. Caragialet már V-VIII oszt. is tanultuk, ha ezt nem tudták, mit csináltak volna Eminescuval? mindegy... ez csak személyes vélemény. következő ingoványos pont az a segítség mértéke. vagy minden osztályban, iskolában segítenek valamennyit, vagy sehol semmit. mert így nincs meg az egyenlőség a mérleg két nyelvén. sajnos ezt kellene megoldani, csak erre sose keresnek megoldást a fejesek. most jöttek a kamerával, de az se volt mindenhol. itt a probléma.
szóval az én véleményem szerint az idei katasztrofális eredmények mögött mindenki hibásként sorakozhat fel. a rendszertől a tanáron át a diákig MINDENKI. s talán ideje lenne, ha a rendszer már kidolgozna valamit, ami legalább 5évig megmarad, nemhogy minden évben variáljuk, hogy szegény gyermek azt se tudja mire oda kerül, hogy lány-e vagy fiú. lehet keresni a bűnbakot, lehet ráhúzni a diákra a vizes lepedőt, aki a tanár butasága miatt most szívja a lyukas fogát.

Mazsola:)

mindig a panasz

annyi minden történik nap mint nap, s mi mégis azt mondjuk, hogy ááá nem történt semmi. annyi mindenért hálásak kellene legyünk, de mindig csak elégedetlenül nézünk vissza a tegnapra. annyi minden itt van a szemünk előtt, aminek örülnünk kellene, de mi mindig csak a rosszat látjuk meg, ami miatt panaszkodunk is rendesen. pedig a sok apró csoda körülölel bennünket. ott repdes a szemünk előtt, csak mi túl elfoglaltak vagyunk, hogy észrevegyük. pedig, ha kicsit nyitottabb szívvel sétálnánk a reggeli harmatban, akkor észrevennénk, a párját szólító kakukk dalát, az ölelkező faágat, az ég felé kapaszkodó növényeket, dolgos hangyacsaládokat, fiókáit nevelő fecskéket, és hűvös éjszakákon a meleget árasztó ölelő karokat.
néha mikor panaszra nyitjuk a szánk, gondoljunk bele, mekkora kincseket őrzünk, mekkora értékeket adott az élet a kezünkbe: egészségesek vagyunk, szerető családunk van, tető a fejünk fölött, meleget árasztó kandalló, ételt hűsítő hűtő, fehér kenyér, barátok. látjuk a világot, halljuk a hangokat, érezzük talpunk alatt a zöld füvet. mi, akik mindezeket magunkénak tudhatjuk panaszkodunk, s azok akiktől valamelyiket megvonta a sors, boldogan tekintenek a holnapba. tanulhatnánk tőlük élni egy picit...

...és akkor becsukta a ládát, s azt mondta: lassan üres már ez a láda, de ha a lehető legjobb tudásotok szerint használjátok fel a kapott kincseket, jövőre ismét megtelik... mert ez a láda a ti tudásotokkal gyarapszik, és a nemtörődömségetekkel fogy. ehhez tartsátok magatok, az elkövetkezőkben...

ma(n)cskák

már ekkora nagyok lettek a gazdikeresők, akik nemcsak kerestek, de találtak is gazdit...

... és akkor ez jutott az eszébe: csak mellette tudom elképzelni a jövőt, más nem is jöhet szóba. és ez meglepte, és azóta is jólesik ha erre gondol...

szerencsés vonzalom

ha hiszünk benne, és nagyon szeretnénk, megvalósul. valamikor régen azt mondtam, hogy annyira szeretnék egy beagle kiskutyát. és most az új családtag Mazsola, egy tündérpofa kis beagle. mikor megszülettek a kismacskák, azt mondtam, hogy mindeniknek gazdája lesz, a család kicsit furcsán nézett rám, nemigazán hitték, hogy ez így lesz, és íme, négy kismacseknak 5jelentkező gazdija is akadt.
azt mondják, hogy ha nagyon szeretnénk valamit, és sokat gondolunk arra, hogy az sikerül, akkor bevonzzuk a sikert, ahogy az ellenkezője is igaz ennek az állításnak. mi magunk vagyunk életünk kovácsai, és ha igazán kemény szerencsepatkót akarunk kovácsolni, akkor ne a szomszédba menjünk, hogy megcsinálják, hanem ragadjunk üllőt és kalapácsot, forrósítsuk a vasat, s minden erőnkkel azon legyünk, hogy igazán szerencsés patkó alakuljon a kalapács alatt.
számomra van pár fontos bevonzani való szerencse, ezért igyekszem, hogy hamarosan kopogjon az ajtómon. remélem másnál is becsönget egy zsák mindennel telve, amit szeretne az elkövetkezőkre.

gazdikeresők

zaranyosak:)

éves

fene tudja, miért nem tudok írni... sok hete nem tudok már, sok-sok hete... pedig rengeteget gondolok, talán túl sokat is... de nem tudok írni... egyáltalán nem... pedig lenne miről, hisz egy éve elballagtam, így lassan meglesz az államvizsga diplomám is... remélem júliusban kiadják, ha jól tudom egy évre rá adják, mint ahogy sikerült az államvizsga... akkor ennek lassan már egy éve. lassan már egy éve, h. csak tervezek, de nem sikerül egyik lépcsőfokról a másikra lépni... néha saját, néha önhibán kívül... lassan már egy éve, h. itthon fekszem és itthon ébredek(ez az egyik legjobb dolog, abban, h.lassan egy éve...) lassan egy éve, h.valami önbizalom kezd visszaköltözni belém(de ez még sok hosszú évbe fog telni...) lassan egy éve, hogy rengeteg dolgot másképp látok, másképp gondolok és másképp szeretnék tenni. lassan egy éve, hogy előkerült a poros gitárom a sarokból, és ismét játszom rajta... lassan egy éve, hogy szeretnék valami olyant, ami kiemel a hétköznapokból. lassan egy éve, hogy munkakereső állampolgár vagyok(de azt hiszem, ez elég reménytelen vállalkozás...) és lassan egy éve... s a sor már lassan egy éves...
és még van valami, lassan KÉT éve, hogy egy csoda részese vagyok. egy apró csodáé, ami erőt ad a holnaphoz, a tegnaphoz és a mához, egy csodáé, aminek remélem még sok két évig részese lehetek, azé a csodáé, amiben ketten vagyunk... Te és én... egy olyan csodáé amiért néha harcolni kell, és néha sírni, könnyezni, fájni ott benn, nagyon fájni, önmarcangolni, és nem Te a hibás...
lassan jó lenne, ha valahogy jobb lenne...

hallgatnivaló:)

http://www.youtube.com/watch?v=OiogfABIA8c

hallgatnivaló így a strandszezon kezdetén... felhőhabos nyaraláshoz ez a nóta igazi hangulatot ad:) tessék meghallgatni:)

Cicák

ők keresnek gazdit, akik ajándékba elfogadnának egy apró-cseprő kismacskát!!! bárkit tudtok, aki szeretne kiscirmost annak szóljatok, hogy ingyen és bérmentve tőlem megkapja!!!

Zokni

2011 május 13-án az öcsémmel jelen voltunk, mikor Zokni cica kettő kis cicmic anyukája lett. láttuk a csodát, ahogy Zokni, első anyai örömök elé nézve, ösztönösen tudta, mikor mit kell cselekedjen. s mi csodáltuk, és biztattuk. nagyon ügyes volt, és most két kicsi nyávogó anyukája, ott fekszik mellettük, vigyáz rájuk, őrködik két kicsi csemetéje épsége felett.
így most az a két csöppség szerető gazdit keres, ahol nagyra cseperedhetnek, és szebbé tehetik gazdijuk mindennapjait. képet most csak Zoknicicáról tudok feltenni, mert a kicsik nagyon aprók, s nemsokat mutatnak magukból, és az anyukája is takargatja őket, h ne fázzanak. de később ők is starolják majd magukat.
Ps: a péntek 13 nem szerencsétlen nap, hisz élet született ezen a napon, két kicsi szívvel dobog több az állatbirodalomban:)

Bubo

Egyetlen egy napig teljesült egyik nagy álmom. volt egy Baglyom. olyan nagy szemű, fejforgató, mint Harry Potterben. de ez egyetlen egy napig volt... sajnos. pedig hívtuk az állatvédőket, s meg is beszéltük, hogy elviszik a vásárhelyi állatkertbe. nem is volt semmi baj. olyan ügyesen evett, ivott, mint egy rendes ragadozó bagoly. csodálta is az utca, hogy milyen édes, kalitkát is szereztünk nekik, hogy amíg megmentik, addig is nyugodt körülmények közt legyen. csak aztán mikor az esti etetésre került volna a sor, hát... sajnos... h is mondjam... elpusztult. pedig olyan szeretettel gondoztuk... sajnos elment az örök harcmezőkre... el is temettük. aztán kiderült, hogy nemsok esélyt jósolnak az ilyen állatoknak...sajnos, azok az állatok, akiket az anyukájuk kilök a fészekből, azok sajnos nemigazán élik túl. az állatok okkal cselekszenek ilyent.
sajnáltam, szegényt, ezért emlékére született ez a bejegyzés. a képen ő látható, teljes valójában. azt nem tudjuk, milyen fajta bagoly volt, de ha valaki tudja, így utólag is megköszönnénk, ha megírná.

sütikéim:)

Ünnep

ez is lejárt, Húsvét után, vissza a valóságba... majd egy hosszabb beszámolóval is jelentkezem arról, hogy milyen a Húsvét sötétben:)