Ha véget ér...

napok óta egy dal jár a fejemben, s ha ez a dal felbukkan a semmiből, akkor ott már baj van, olyan mint a bagoly huhogás... jelez... jelzi, hogy valaminek vége lesz, jelzi, hogy valami nem a régi, valamit le kell zárni, pontot kell tenni a végére, és új fejezetet kell nyitni az élet nagy könyvében... mert ez ilyen... mindennek vége lesz egyszer, előbb, vagy utóbb... és akármennyire fáj...akármennyire nehéz meg kell tenni azt az utolsó lépést, nem szabad megállani a küszöbön, az nem vezet sehova...az csak egy megtorpanás, ami csak jobban megnehezíti, az amúgy kialakult helyzetet... s ha ott megáll az ember, lehet, hogy soha többet nem lép tovább, megreked a küszöbön, se előre nem tud menni, se vissza. saját bőrömön tapasztaltam, hogy lépni nehéz, de érdemes. mivel ha megreked az ember fél úton, a másik félnek se tesz jót vele, ezért, ha egyedül nem képes lépni, segítse az a gondolat, hogy nem csak magának tesz jót ezzel...
szóval: Ha véget ér egy szerelem, Egy percre üres lesz az életem, Semmi sem sikerül hidd el nekem, Érzed a szívedben valami összetört Ha véget ér egy szerelem, Az emlék néhány percre visszajön, Nézed magad felett a kék eget,Nem látsz csak felleget most minden elveszett... na egy kicsit fura a szöveg, de valahol igaz...csak meg kell keresni....

köszönöm

nagyon nagy örömmel hallom vissza tőletek kedves olvasok, akik néha betekintetek, hogy szeretitek amit írok... nagyon köszönöm a visszajelzéseket és a szavakat, noszogatásokat, nagyon jól esnek. egyszerűen válasz arra, hogy nem rossz amit csinálok(mondjuk ha senki se olvasná, akkor is írnám csupán azért mert ez nekem is örömet szerez:P) de így, hogy tudom, hogy vagytok egy páran, akik szeretettel olvassátok, és néha segít egy pár mondat a leírtakból, vagy elgondolkoztat vagy bármi...ti tudjátok mire gondolok... kívánok nektek további kellemes böngészést, és esetleg ha olyan problémáitok lennének mint nekem, akkor csak annyit mondok nektek, hogy: A TAVASZ EGY ÉVSZAK, ÉS NEM EGY ÁLLAPOT... még egyszer köszönöm, s ha gondoljátok írjatok véleményt, szívesen veszem....

jó kis üzlet ez az élet

egyszerűen hihetetlen, akárhogy próbál jó lenni az ember, egyre rosszabbul fest mások előtt, pedig egyszerűen csak segíteni szeretne. de nem, hiába, az ember eléggé ravasz ahhoz, hogy átverjen, megalázzon, kinevessen, majd beléd rúgjon, és felajánlja, hogy majd ír rólad egy pár vicces sort... hú de jó, öröm és boldogság... soha többet, soha míg élek, nem én, aztán ha beledöglik se fog érdekelni, szar dolog az, ha az ember, mikor játszik, jó barát, ha őszinte, nevetséges. igen ez az élet, a jó büdös élet, a jó kellemes élet, az emlékekkel édes élet stb. stb stb stb. mi? :)) ha tehetném, nem így cselekednék, de sajnos ez nem bolond istók meséje... ez az én mesém, és azért is jó vége lesz... mert én úgy szeretném... mert én úgy akarom, és amit akar az ember azt el is éri, by mr csók.
nem komplikálom agyon az életem, elég józanul gondolkodom, eléggé áttekintő vagyok dolgokban, talán ez a baj, nem jó ha megbízható az ember...csak úgy, módjával... de ezek csak szavak, kellemes szélfújta szavak. majd ha tett lesz belőle, leírom ide, hogy bebizonyítsa, hogy az élet sakktábla, a férfi hangszer, és a barát barát...

Valentin és Valentina

Egyszer, még mielőtt a világot világnak hívták volna, s az emberek tudták volna, hogy ők emberek két gyerek játszott a hóban. Persze azt nem tudták, hogy ők a hóban vannak, és azt se tudták, hogy játszanak, sőt azt se, hogy ők gyerekek. Tiszták voltak, és nem fertőzte meg őket a világ a sok betegségével. Tehát ők csak játszottak, örömet akartak szerezni egymásnak, meg akarták nevettetni egymást, szerettek nevetni. Hideg volt, nagy pelyhekben hullott a hó, a kislány piros szoknyát és fehér kabátot viselt, a fiú kockás nadrágban és piros kabátban kergette a lányt a hóban. Nagyon jól szórakoztak. Hóembert építettek, hógolyóztak, versenyt szaladtak, aztán kipirult arccal dőltek le a hóra. A lány megfogta a fiú kezét és nézték ahogy a hópelyhek belepik a világot. Sokáig feküdtek ott, vagyis ők azt hitték, aztán egyszer a fiú felugrott a lány mellől, és elkezdett szaladni a hóban, csak szaladt-szaladt, a lány csodálkozva nézte. Mikor megállt, felemelte a lányt a karjába vette, és kérte, hogy nézze a nyomokat, egy szív volt, egy hófehér hószív, csak neki. A lány bűvölten nézte a szívet, aztán rózsapiros arccal odahajolt a fiúhoz, finoman megpuszilta szeplős kispajtása arcát, és leugrott az öléből. Lefeküdt a hóba, és elkezdte mozgatni a kezét meg a lábat, aztán felállt, és a hóban egy hóangyal maradt utána. Pontosan a szív közepében. Hófehér hóangyal, a hófehér hószívben. Ezt adták egymásnak. És boldogok voltak, örültek, hogy mosolyt csaltak a másik arcára, örültek, hogy úgy adtak a másiknak, hogy az a szívük mélyéből jött, és pénzzel nem kifizethető(bár ők nem tudták mi az a pénz, s mégis boldoggá tették egymást).
Megfogták egymás kezét, s ott a nagy hószív csücskénél, szorosan megölelték egymást, és a hóesésben elindultak...

Érdemtelen...

Néha az ember azt hiszi, hogy minden sikerülhet neki, az élete helyre jön, boldog lesz, nem kell tovább álmodozni, s akkor(mintha már érezné valahol) összedől a kártya vár. A szép álmoknak vége, a remények az élet áldozatai lesznek. S akkor kezdődik a harc, önmagunk ellen. Harc, hogy újra szép legyen, küzdelem a megszokott ellen, háború a sorssal. Jön az önvádaskodás, jön a fájdalom, a Tudtam én, hogy ez lesz... s elkezd gondolkodni az ember, hogy mindezt minek, kiért, miért, kell ez nekem, nincs elég bajom enélkül is. Rájövünk, hogy nem, nem, nem. Jobb lenne, ha a megszokott mindennapokat élnénk, ha nem vágynánk másra.
Igen rájövünk mindezekre, feleslegesen. Mert ami megtörtént, nem játszható vissza, esetleg a legközelebbi alkalommal kikerülhető, de nem éri meg...Ettől lesz az élet élet. Ettől lesz a szürke hétköznap színes, ettől lesznek emlékeink, újabb álmaink.
De ha valamire, arra rájöttem: nem minden szó írás, és nem minden írás szó...

Fáj a lét...

Egyre keserűbben veszem tudomásul, hogy napjainkban a becsület semmit se ér. A becsületes munka nem kifizetődő, a becsületesen szerzett tudás semmit se ér, és a becsületes ember elmehet a jó büdös francba, a becsületével együtt. Ha becsületes vagy, nem maradhatsz meg ebben a világban. Azok, akiket nem érdekel ez a jelző, hogy becsületes, azok vígan élik az életet, nem keseregnek hülyeségek miatt, még a WC-n is szerencséjük van, és miért? Mert nem szégyellik az élet adta kiskapuk használatát. Nem érzik rosszul magukat, ha nem végzik el a rájuk szabott munkát, nem szégyellnek az emberek szemébe nézve úgymond füllenteni, nem hallják meg szívük mélyén a hangot, ami figyelmeztet. Egyszerűen képesek arra amire én nem. És mégis, becsületes, hívő embernek vallják magukat.
Most sokan gondolhatják azt, hogy azért írom ezeket, mert irigylem őket, de nem. Ha így lenne, nem haboznék, és én is úgy tennék, mint ezer más ember. De nem tudok, és nem tartanám igazságos dolognak. Számomra az én lelkiismeretem a legfontosabb, és nem az, hogy hol tudok kibúvók árán megmenekülni a munkától. Csak bánt az, hogy ezt műveltnek, és őszintének vélt emberek nem veszik észre, úgy tesznek, mintha ez lenne a legtermészetesebb, s ez fáj és zavar. Én nem egy Kosztolányi féle becsületes várost, világot szeretnék, csak egy kis igazságot magamnak, és annak akivel megtörtént az, ami velem is: az események károsultja.
Megoldást nem tudok, változni nem akarok, de változtatni igen. Remélem már azzal, hogy ezt megírtam, az első lépésen túl vagyok, egy becsületesebb világ felé....