bentlakásos élmények...

nem tartom magam egy olyan embernek, aki válogat az élet adta lehetőségek tárházában, s nem is vagyok egy: első a kényelem ember, de vannak dolgok, amik számomra is elengedhetetlenek egy közösséggel való együttélés során. a tavaly a bentlakásban jól lehetett éldegélni, de most... valami kegyetlen körülmények közt éljük a mindennapokat. újjal mutogatni nem szeretnék, mert úgyse értené meg az akire mutatok, de ezt a mocskot amit naponta el kell viselni a konyhán, kibírhatatlan. a kapusok, mint valami fizetetlen takarítónők takarítják a sok olajat a kályháról, viszik ki a szemetet, mossák fel a földet, söprik a morzsát... nekem nincs gusztusom lemenni abba a konyhának nevezett helyiségbe. amikor hetekig ott rohad egy tálba valami kotyvasztott étel, s a tulajdonos kis bőrönddel elmegy haza, hát... nem is tudom mit mondjak... aztán ne is beszéljek a szagokról... éjjel12kor halat sütni, s kinyitni a konyhaajtót, hogy más is érezze, de a bejárati ajtót véletlenül se támasztani ki, hogy ott távozzon a szag...
aztán itt van a tiszteljük egymást, tartsuk be a ki nem írt csendórákat, és éjjel úgy jöjjünk haza, hogy mindenki nem kell tudjon arról, hogy tökrészegre ittuk magunkat, tisztelt X. az ajtókat szépen is be lehet csukni, nem kell csattogtatni minden áldott pillanatban, éjjel2kor nem kell a zenét dübörögtetni, és még ehhez hasonló miegymás. egyszerűen annyira elfajulni látszik ez a helyzet, hogy senki nem tud ezen változtatni már. valahogy mégis meg kellene oldani. talán ha a kapusokkal is szóba állna valaki, s megkérdezné, hogy kiről mi a véleménye, ki hogy viselkedik ebben az épületben, sokat segítene egy ilyen társaság elkerülése érdekében. mert ez a helyzet tűrhetetlen...

olyan régen nem írtam... nagyon régen... joggal kérdezheti bárki, hogy miért, s erre én azt válaszolnám, hogy mert nem volt mit. ami nem lenne igaz, lett volna mit, csak azok olyan dolgok, amik fontosabbak annál is, hogy ide leíródjanak. azok máshová kerülnek be, egy olyan blogba, amit más nem olvashat, olyan blogba, amire nem lehet rátalálni, ha én nem mondom el. igen, ez nem más, mint az emlékeim tárháza, itt bent, jól elrejtve és titkosítva. s miért nem nyilvános? mert ezek olyan dolgok, hogy... olyan... na, olyanok.
sétáltál már kéz a kézben, folyócsevegést hallgatva, virágokat simogatva? fogtál már úgy meg kezet, hogy azt érezd közben, hogy ennél több nem is kell? öleltél már meg valakit úgy, hogy a torkod összeszorult és a könnyek ki akartak szabadulni könnycsatornáikból, mert az endorfint az agyad elkezdte termelni? bújtál már oda valakihez úgy, hogy azelőtt azt álmodtad, hogy elveszítetted? hallgattál már percekig, s közben hallottad, ahogy nő a fű? na ezek azok a dolgok, amikre én azt mondom, nem volt mit. mert ezekre a kérdésekre mindenkinek más emlék ugrik be, hogy milyen is volt mikor... mindenkinek más a milyen volt... nekem színes, neked vörös, neki meg fekete. ezért nem írtam, ezek a dolgok miatt.
itt a tavasz. mostmár határozottan itt a tavasz, még az izlandi vulkán se tudta elűzni, megérkezett, nem kopogott, csak betoppant, és kész. de senki nem bánja, mindenki igyekszik jó házigazdaként fogadni. aztán ugyanilyen némán fog távozni. de addig is, szerelmes az egész világ... s az úgy jó, nem?

húsvét és tavasz, képekben

egy kis tavaszi hangulat, visszalopva a húsvéti piros tojás emlékét...

húsvéti mehetnék---

ma húsvétféle ünnep van, mikor az ember szeretne kirúgni a hámból. én is szívesen megtenném. úgy is volt, hogy megyünk, kedvem is ritka sok volt, tényleg jól esett volna egy kicsit táncolni, beszélni azokkal, akiket régen láttam, s ilyenek. addig szerveztük, s telefonáltunk, s osztottuk a semmit, s győzködtük egymást, hogy mire mindenkinek lett volna kedve, valaki úgy döntött, hogy ő kapott helyet máshol, s nem jön velünk, így mi is úgy döntöttünk, hogy akkor maradunk itthon. vagy együtt, vagy sehogy... olyan más lett itthon minden, mikor az ember ritkán jár haza, elkerül ebből a környezetből, idegenné válik. én idegené lettem, mikor elmentem Kolozsvárra, aztán vissza ismerősödtem, s aztán elmentem Vásárhelyre, s ismét megtörtént az idegenedés. nehéz barátságot ápolni távolságok akadálya mellett. nem mondom, hogy nem megy, van akivel működik, de ahhoz mindkettőnek akarnia kell ezt. ha az egyik fél érdektelenné válik, akkor hiába minden próbálkozás, árral szemben úszol, s elkap az örvény. menni szerettem volna, s nem akárhova, oda, ahol láthatom... de nem sikerült... s most olyan rossz érzésem van. az a fajta érzés, hogy valami nem sikerült, amit nagyon szerettem volna. már annyiszor éreztem ezt az érzést, főleg az egyetemen, és épp ezért esik kétszer olyan rosszul, hogy itthon is találkozom ezzel. mert mindig azt hittem, hogy ha itthon vagyok ez az érzés nem létezik. szomorú lettem, nagyon szomorú, hogy tévednem kellett. az vigasztal, hogy ahogy a Jing-Jang is mutatja a rosszban is van jó, de a jóban is van rossz. a rosszban a jó azok az emberek, akiket barátomnak nevezek, a jóban a rossz pedig akiket barátomnak hiszek. s mindezek mellett mégis jó itthon lenni, a sok hülye pletykával, fúrással, álmosollyal együtt.
de mindig melegség lesz a szívem körül, s meglibben a gyomrom, és pillangók repkednek a vérereimben, ha rá gondolok, megölelem, megfogja a kezem... így kicsit könnyebb a mindennapok neheze...