24...

24 éves lettem... és eme jeles alkalomból anyukám egy hatalmas tortával köszöntött. pezsgővel elkocogtattuk, s még virágot is kaptam :) így kell megünnepelni, ha az ember vénül :)

sütikéim... konyakos-meggyes muffin és almás pite:)

ilyenek vagyok, s nekem ez jó...

lehet engem utálni, szemétnek nevezni, hajcsárként tekinteni rám. lehet rólam szépet és csúnyát mondani, sőt el lehet engem küldeni melegebb éghajlatokra. de amikor én valamit teszek, azt szívvel-lélekkel végzem, ha valamibe belekezdek, azt teljes odaadással szeretem tenni, s nem a balfenéken kislisszolni a tennivaló elől. s ha nekem valakivel bármi problémám van, akkor azt szemtől-szembe szeretem megbeszélni. a szavaimért vállalom a felelősséget, s amit valaki háta mögött mondok, azt vállalom előtte is. mielőtt szóra nyitom a számat, meggondolom, hogy mit is akarok mondani, mert a kimondott szó, sose lehet már kimondatlan.
sokat tapasztaltam, sok helyen megfordultam, volt jó és rossz napom, de sose tettem olyant, amivel az életem került volna veszélybe, mert azt megtanultam, hogy megszületni könnyű volt, meghalni nehéz. én is voltam tizenéves kamasz, én se voltam minta gyerek, de akár hová mentem, mikor hallgatnom kellett, akkor hallgattam, s nem álltam szembe nálam nagyobb és tapasztaltabb emberekkel, mert a hét év otthon az én életemből nem hiányzik.
nem vagyok tökéletes, s nem is akarok az lenni, csak egy ember vagyok a sok közül, de hiszem, s tudom, h valakinek én vagyok az egyetlen. s nekem ez a tény bőven elég. sokat tűnődöm a jövőmön, hogy mit hogy kellene tenni, még nem találtam megoldást, de bízom benne, hogy ahogy eddig nem hagyott cserben az eszem, aztán se fog.
ez vagyok én. s jól érzem magam a bőrömben. sose akarok más lenni, nem kötelező engem szeretni, én attól még jól érzem magam...

EGYÜTT

nyaraltunk. ketten, csak és kizárólag ketten. Ő és Én. együtt. mennyire szép az, hogy együtt. nem kellett nekünk se tenger, se háromcsillag, se étterem, se luxus, se külföld, se óceán. csak MI kellettünk, egy autó és az országút. célállomás is volt, de nem mindig értünk el a kitűzött célig, mégis jó volt. sokan kerek szemekkel néztek, hogy csak ketten megyünk... miért olyan fura ez? ha valakivel jól érzi magát az ember, akkor nem kell másik társasága. nekem legalábbis nem, és egész héten nem is éreztem szükségét más társaságának. minden pillanatnak örültem, amit EGYÜTT töltöttünk. még akkor is, amikor mögöttünk volt több száz kilométer, s még akkor is messze volt a cél, s már nagyon elegem volt az országút nézésből, a térképből való navigálásból, abból, hogy a térkép semmire nem jó, mert sose oda visz az út, amit jelez... a sok lehetből (lehet akkor volt a lehetek világnapja :o)) :)de mikor megérkeztünk feledtetett mindent az a fenséges látvány, ami a szemem elé tárult. szép volt.
a tűz fényénél melegedős hosszú és mindennél őszintébb beszélgetős esték, a holdfényeben táncolás, a hullámok moraja, a forró és meleg ölelés, a semmittevés, az összebújás a hideg elől mindent feledtetett. olyan volt mintha magunk mögött hagytunk volna mindent, ami bánt, mindenkit, aki szálkaként tekint ránk, és csak az a tenyérnyi boldogság létezne, ami körülvette a sátrat, az autót, minket. KETTŐNKET.
és egy ilyen estén, mikor a tűz fénye világított csak, megfogalmazódott bennem, hogy mennyire szép az, hogy együtt. megéreztem ennek a szónak az ízét. az együtt jóban-rosszbant. azt, hogy együtt minden könnyebb, azt, hogy én se vagyok tökéletes, s mégis szerethetnek, azt, hogy van aki a hibáival együtt is szerethető, úgy, hogy nem akarok megváltoztatni rajta semmit. s ennek már ismét kerek évfordulója volt. két év... milyen sok, 24 hónap, s mégis olyan mintha a tegnap készültem volna sok apró pillangóval a hasamban az első randevúra. mintha tegnap csattant volna el az első édes csók, ami azóta is épp olyan édes, mint első este, sőt még édesebb.
soha nem tudok elégszer hálát mondani, hogy volt egy soha vissza nem térő alkalom, és hogy azóta is együtt.
azóta ismét minden visszatért a való világba. ismét vártam, hogy megszólaljon a telefon, hogy szerencsésen hazaért, s az én kicsi lelkem is megnyugodjon, hogy nincs semmi baj. s most, miközben ezeket a sorokat fogalmazom is az agyam egyik fele azt a bizonyos csengőhangot várja, hogy tudjam, ismét otthon van.... bízom benne, hogy majd egyszer már nem a hívást kell várjam, hanem őt...

filmezzünk

nemtudom más hogy van ezzel, de velem megesik, hogy azt érzem, hogy eddig és ne tovább. hogy azok a bizonyos hullámok összeérnek a fejem fölött, maguk alá temetve engem. mikor azt érzem, hogy nem könnyű a lét, mert sokan vannak, akik azon fáradoznak, hogy nehezítsék. mikor bántó egy egy mondat, egy egy szó, tett. mikor csak annyit szeretnék, hogy csendben lélegezzek mélyeket, és ne történjen semmi. mert érzékeny vagyok, mert egy mondat fájdalmát napokig cipelem a vállamon, rágódom, boncolgatom, míg arra az eredményre jutok, hogy bennem van a hiba. csak azt sose tudom megfejteni, hogy miért mindig bennem? és ilyenkor olyan nehéz mosolyogni, viccesnek lenni, nincs semmi probléma arcot mutatni, csengő boldog hangon beszélni... vagyis hazudni a világnak, hogy minden rendben.
és ilyenkor, nem tudom minek köszönhetően, mindig találok egy filmet. egy olyan filmet, ami felráz, ami épp arról szól, hogy mindig érdemes, hogy mindig van megoldás, lehetőség, esély. mert a felhők fölött mindig ragyog a nap. valahogy jó érzékkel kattintok ismeretlen filmek linkjére, amik felráznak egy kicsit. és az adott problémáról szólnak. aktuálisak rám nézve.
tehát az élet szép, mert ahogy ma tanultam, "megszületni könnyű volt, meghalni igazán nagy melo" :o) (és senki ne értsen félre, csak nagyon tetszik ez a mondás)
Ps: aki teheti hallgasson Yiruma-t, valami hihetetlenül szépen játszik, egy youtube keresést megér....

csak egy kicsit lennék veled:) csak addig, míg süt a nap, míg világít a Hold, míg esik az eső és fehéren hull a hó. csak eddig, a többit valahogy egyedül is túlélem

természet

... mert néha a természet is haragszik, s olyankor villámokat szór dühében...

Mazsolánk

növögetünk, s már úgy horkolunk, mint a nagyok:)

méghogy érettségi...

szájtátva olvasom az érettségiről szóló híreket, blogolók véleményét, ismerőseim panaszait, az elszenvedő alanyok tapasztalatait. úgy érzem nem mehetek el ez a történés mellett szótlanul. mindenki szid mindenkit. mindenki másra hárítja a történteket. a diák a tanárra, a tanár a rendszerre a rendszer mindkettőre. pedig ez az egész egy rétegesen felépített dolog. először is, jó ez a tanügyi reform, de kinek? itt nálunk pl. a szóbelin ha elmondtad a neved, megkaptad az avansatot. hol ér ez egy átmenő jegyet? annak idején aki nem tudott az szóbelin már szépen elvágták, s kezicsókolom. aztán egy kerek hónapig mind tartott az érettségi. hát köszönöm szépen azt a stresszt, amit átéltek ezek a hetek alatt. mikor az egyetemen se tart egy hónapig a szesszió, két hét alatt le lehet járatni. azután jöttek a kamerák, de minek is? ha van kamera, akkor minek a felügyelő tanár, vagy ha van felügyelő tanár, minek a kamera? a felügyelő tanárnak nem az a dolga, hogy FELÜGYELJE az egész vizsga menetét? nekünk annak idején moccani se lehetett, segítséget semmit nem kaptunk, még egy 3ra se diktált senki, ha tudtál írtál, ha nem tudtál, szívtál. de akkor is volt olyan terem, ahol lehetett kollaborálni, segíteni, másolni. szóval, itt a másik hiba. a felügyelő tanárok NEM végzik rendesen a dolgukat. következő problémás pont az a 4év, amikor a diák aki nem tanult sose bukott meg. vajon hogy lehet, h. sose bukott, s érettségin mégse ment át? nem a négy év anyagából kellett érettségizni? zárójelben megjegyzem, h. Caragialet már V-VIII oszt. is tanultuk, ha ezt nem tudták, mit csináltak volna Eminescuval? mindegy... ez csak személyes vélemény. következő ingoványos pont az a segítség mértéke. vagy minden osztályban, iskolában segítenek valamennyit, vagy sehol semmit. mert így nincs meg az egyenlőség a mérleg két nyelvén. sajnos ezt kellene megoldani, csak erre sose keresnek megoldást a fejesek. most jöttek a kamerával, de az se volt mindenhol. itt a probléma.
szóval az én véleményem szerint az idei katasztrofális eredmények mögött mindenki hibásként sorakozhat fel. a rendszertől a tanáron át a diákig MINDENKI. s talán ideje lenne, ha a rendszer már kidolgozna valamit, ami legalább 5évig megmarad, nemhogy minden évben variáljuk, hogy szegény gyermek azt se tudja mire oda kerül, hogy lány-e vagy fiú. lehet keresni a bűnbakot, lehet ráhúzni a diákra a vizes lepedőt, aki a tanár butasága miatt most szívja a lyukas fogát.

Mazsola:)

mindig a panasz

annyi minden történik nap mint nap, s mi mégis azt mondjuk, hogy ááá nem történt semmi. annyi mindenért hálásak kellene legyünk, de mindig csak elégedetlenül nézünk vissza a tegnapra. annyi minden itt van a szemünk előtt, aminek örülnünk kellene, de mi mindig csak a rosszat látjuk meg, ami miatt panaszkodunk is rendesen. pedig a sok apró csoda körülölel bennünket. ott repdes a szemünk előtt, csak mi túl elfoglaltak vagyunk, hogy észrevegyük. pedig, ha kicsit nyitottabb szívvel sétálnánk a reggeli harmatban, akkor észrevennénk, a párját szólító kakukk dalát, az ölelkező faágat, az ég felé kapaszkodó növényeket, dolgos hangyacsaládokat, fiókáit nevelő fecskéket, és hűvös éjszakákon a meleget árasztó ölelő karokat.
néha mikor panaszra nyitjuk a szánk, gondoljunk bele, mekkora kincseket őrzünk, mekkora értékeket adott az élet a kezünkbe: egészségesek vagyunk, szerető családunk van, tető a fejünk fölött, meleget árasztó kandalló, ételt hűsítő hűtő, fehér kenyér, barátok. látjuk a világot, halljuk a hangokat, érezzük talpunk alatt a zöld füvet. mi, akik mindezeket magunkénak tudhatjuk panaszkodunk, s azok akiktől valamelyiket megvonta a sors, boldogan tekintenek a holnapba. tanulhatnánk tőlük élni egy picit...

...és akkor becsukta a ládát, s azt mondta: lassan üres már ez a láda, de ha a lehető legjobb tudásotok szerint használjátok fel a kapott kincseket, jövőre ismét megtelik... mert ez a láda a ti tudásotokkal gyarapszik, és a nemtörődömségetekkel fogy. ehhez tartsátok magatok, az elkövetkezőkben...

ma(n)cskák

már ekkora nagyok lettek a gazdikeresők, akik nemcsak kerestek, de találtak is gazdit...

... és akkor ez jutott az eszébe: csak mellette tudom elképzelni a jövőt, más nem is jöhet szóba. és ez meglepte, és azóta is jólesik ha erre gondol...

szerencsés vonzalom

ha hiszünk benne, és nagyon szeretnénk, megvalósul. valamikor régen azt mondtam, hogy annyira szeretnék egy beagle kiskutyát. és most az új családtag Mazsola, egy tündérpofa kis beagle. mikor megszülettek a kismacskák, azt mondtam, hogy mindeniknek gazdája lesz, a család kicsit furcsán nézett rám, nemigazán hitték, hogy ez így lesz, és íme, négy kismacseknak 5jelentkező gazdija is akadt.
azt mondják, hogy ha nagyon szeretnénk valamit, és sokat gondolunk arra, hogy az sikerül, akkor bevonzzuk a sikert, ahogy az ellenkezője is igaz ennek az állításnak. mi magunk vagyunk életünk kovácsai, és ha igazán kemény szerencsepatkót akarunk kovácsolni, akkor ne a szomszédba menjünk, hogy megcsinálják, hanem ragadjunk üllőt és kalapácsot, forrósítsuk a vasat, s minden erőnkkel azon legyünk, hogy igazán szerencsés patkó alakuljon a kalapács alatt.
számomra van pár fontos bevonzani való szerencse, ezért igyekszem, hogy hamarosan kopogjon az ajtómon. remélem másnál is becsönget egy zsák mindennel telve, amit szeretne az elkövetkezőkre.