annyi minden kavarog mostanában bennem. lehet a sok semmittevés, lehet a sok szabadidő, de lehet, hogy az a tehetetlenség, amiben most vagyok... de lehet, hogy egyszerűen ismét a szívem a hibás... annyira igyekszem mindig erősnek lenni, kitartónak és segítőkésznek, és... csak az a helyzet, hogy az én erőforrásaim is végesek... kell valami ami feltölt, ami feltétel nélkül boldoggá tesz. s azt hiszem ezzel mindenki így van.
annyi minden történt mostanában körülöttem, s én csak állok s tehetetlen vagyok. sajnos ezek olyan dolgok, amiken nem lehet segíteni. az élet rendje ez, ellene semmit nem tehetünk, a születés magával hozza, s még sok minden mást is, de ez biztos elkerülhetetlen, csak nehéz elfogadni.
holnap november elseje... sokan Halloweent ünnepelnek, de mi, itt ebben a csendben, ebben az apró hegyek közt megbújó faluban a Halottak napját üljük. nem tudom eddig odafigyeltetek-e erre, de november elsejére mintha a természet is tisztelegne az eltávozottak előtt. addig szebbnél-szebb színekben pompázik, aztán november elsejére a legtöbb fa lerázza díszes ruháját, és egyszerűen, szürkén tiszteleg. itt nálunk legalábbis ez történt. ahogy kinézek a falu fölött őrködő dombon nyugvó temetőre, a fák már nem díszítik, hanem csupasz ágakkal adóznak a csendnek, az öröklétnek. mintha ők is tudnák, hogy semmi se örök, se a pompa, se a dísz. minden mulandó. ha máskor el is feledjük ezt a megváltoztathatatlan tényt, ilyenkor mindig tudatosodik bennük, hogy valami hiányzik az éltünkből, ami megvolt, de visszavonhatatlanul megszűnt dobogni. a fák levetik díszes ruhájukat, míg a temetők felöltik azt. díszbe öltöznek egy napra, hogy lámpások legyenek az emlékezés gyakran homályos ösvényén. több szál pislákoló gyertyafény eleveníti meg a sírhalom alatt nyugvókat. egy nap, mikor ismét találkozik az élő a holttal. egy nap, mikor minden emléknél elevenebben ragyog fel előttünk az a hajlott hát, az a remegő kéz, az a simogató hang, az a szerető szív. amikor az emlékek mellé odalép a lelkiismeret, a hiány és a család.
ünnepnek nevezzük, ami a maga nemében a legszebb és ugyanakkor a legszomorúbb ünnep a naptárban. a legszebb, mert régen elfeledett képek lépnek elő, hogy sebet simogassanak, és a legszomorúbb, mert ezek sose fognak már megismétlődni. csak a szavak meg a történetek őrzik, ott benn őket.
holnap este ismét velünk lesznek, fájdalmasan gyönyörű lesz a temető, és minden síron pislákol egy már nem világító lélek. minden sírt körül áll egy család, egy férj, egy árván maradt gyerek, egy csodálkozó unoka, s emlékezik, ahogy a gyertya beleég a fekete földbe, oda, ahol a test nyugodtan piheni az evilág fájdalmait.
mindenki menjen ki a temetőbe, és egy szál gyertyát gyújtson meg szeretteiért, azokért, akik igyekeztek szebbé tenni a mi mindennapjainkat. s ha olyan sírt lát, amit már senki nem látogat, arra se sajnáljon egy kis fényt gyújtani. mert lehet, hogy nem ismeri, de az is embert takar, aki küzdött a mindennapokkal... s mégis egyedül maradt....
annyi minden történt mostanában körülöttem, s én csak állok s tehetetlen vagyok. sajnos ezek olyan dolgok, amiken nem lehet segíteni. az élet rendje ez, ellene semmit nem tehetünk, a születés magával hozza, s még sok minden mást is, de ez biztos elkerülhetetlen, csak nehéz elfogadni.
holnap november elseje... sokan Halloweent ünnepelnek, de mi, itt ebben a csendben, ebben az apró hegyek közt megbújó faluban a Halottak napját üljük. nem tudom eddig odafigyeltetek-e erre, de november elsejére mintha a természet is tisztelegne az eltávozottak előtt. addig szebbnél-szebb színekben pompázik, aztán november elsejére a legtöbb fa lerázza díszes ruháját, és egyszerűen, szürkén tiszteleg. itt nálunk legalábbis ez történt. ahogy kinézek a falu fölött őrködő dombon nyugvó temetőre, a fák már nem díszítik, hanem csupasz ágakkal adóznak a csendnek, az öröklétnek. mintha ők is tudnák, hogy semmi se örök, se a pompa, se a dísz. minden mulandó. ha máskor el is feledjük ezt a megváltoztathatatlan tényt, ilyenkor mindig tudatosodik bennük, hogy valami hiányzik az éltünkből, ami megvolt, de visszavonhatatlanul megszűnt dobogni. a fák levetik díszes ruhájukat, míg a temetők felöltik azt. díszbe öltöznek egy napra, hogy lámpások legyenek az emlékezés gyakran homályos ösvényén. több szál pislákoló gyertyafény eleveníti meg a sírhalom alatt nyugvókat. egy nap, mikor ismét találkozik az élő a holttal. egy nap, mikor minden emléknél elevenebben ragyog fel előttünk az a hajlott hát, az a remegő kéz, az a simogató hang, az a szerető szív. amikor az emlékek mellé odalép a lelkiismeret, a hiány és a család.
ünnepnek nevezzük, ami a maga nemében a legszebb és ugyanakkor a legszomorúbb ünnep a naptárban. a legszebb, mert régen elfeledett képek lépnek elő, hogy sebet simogassanak, és a legszomorúbb, mert ezek sose fognak már megismétlődni. csak a szavak meg a történetek őrzik, ott benn őket.
holnap este ismét velünk lesznek, fájdalmasan gyönyörű lesz a temető, és minden síron pislákol egy már nem világító lélek. minden sírt körül áll egy család, egy férj, egy árván maradt gyerek, egy csodálkozó unoka, s emlékezik, ahogy a gyertya beleég a fekete földbe, oda, ahol a test nyugodtan piheni az evilág fájdalmait.
mindenki menjen ki a temetőbe, és egy szál gyertyát gyújtson meg szeretteiért, azokért, akik igyekeztek szebbé tenni a mi mindennapjainkat. s ha olyan sírt lát, amit már senki nem látogat, arra se sajnáljon egy kis fényt gyújtani. mert lehet, hogy nem ismeri, de az is embert takar, aki küzdött a mindennapokkal... s mégis egyedül maradt....
