amikor Hargita megyében nincs árvízveszély

amikor érzed, hogy a tied, s mégse éred el, az az érzés őrjítően nyomaszt, mert ráül ide elől, s úgy tud nyomni...

már négy éve...

napi szertartásjellegű újságolvasásom közben ráakadtam a következő címre: mi búcsúzunk, és... s egy igen ismerős kép virított mellette. rákattintok, s hát a REFI, olvasom a cikket, hogy elballagtak a Baczkamdarasi Kis Gergely Református Gimnázium diákjai. s akkor kezdtek felidéződni bennem a négy évvel ezelőtti emlékek. pontosan négy éve, hogy nekünk is megszólalt a csengő, mi is bevonultunk a templom hűs falai közé, ahol sírással, örömmel, fájdalommal vegyítve elköszöntünk az iskolától, a tanároktól, osztályfőnököktől. most volt, s mégis már négy év telt el azóta. most szaladtunk virágcsokrokkal a kezünkben, ballagó társainkhoz, öleltük egymást, fogtuk a kezet, amit nem akartunk elengedni, mert olyan jó volt ott... négy éve annak, hogy kedvenc szobatársammal, a kis lyukunkban illatosítottuk magunkat, vettük fel az estélyinket, illegtünk-billegtünk a tükör előtt, aztán jött az autó, és mentünk bankettre, bulizni, jól érezni magunkat. reggelig táncolni, aztán menni reggeli áhítatra. s frissebbek voltunk, mint a kisebb osztályok, aki átaludták az éjszakát. szép emlékek, szép évek, még akkor is, ha én később kerültem oda, sose bánom meg ezt a döntésem. a REFI otthon lett, az oszi szülő helyett szülő, barát helyett barát, a tanárok meg igazi mentorokként mutatták az utat a jövő felé. hálával tartozom nekik, meg az egész iskolának, hogy befogadott, az osztályomnak, hogy elfogadott, és az oszinak, hogy segített mindenben. s most már a második fecske raj hagyja el a biztos fészket, védelmet nyújtó oszi szárnyakat, s mennek az általuk választott jövő felé. mi is így tettünk, s lassan meg tudunk állni saját lábunkon, lassan képesek leszünk repülni egyedül, vagy párunkkal, társunkkal, de tudjuk, tudom, hogy sokat köszönhetek annak a pár évnek, mit ott töltöttem. köszönöm Oszi...

katyvasz

ez a világ meg van bolondulva, s lassan az emberek se normálisak...mit lassan, már nem azok. mi van ezen a világon? közeledik 2012? nem értem... repülők zuhannak le, bombák robbannak, olaj szennyezi a vizeket, szeméthegyek halomban, lassan a föld egy nagyszeméthalmaz, katasztrófa katasztrófát követ, a közalkalmazottak sztrájkolnak, gazdasági válság nem múlik, mint a torokfájás, hanem egyre több szigorítás, megszorítás sújtja a polgárságot, csak az árakat nem csökkentik, levágják a nyugdíjakat, hogy mi lesz ebből? ... merre haladunk vajon?! mert jó felé nem. kedvenc időtöltésem egyike is lassan üres időpocsékolás, olvasom a híreket, s csak azt érzem, hogy a sima olvasástól úgy lefáradok, mintha kemény pszichológiai kutatást folytattam volna a sajtó hasábjain. betörnek, kitörnek, halálos kimenetelű baleset, verekedés, mindenki meg van zavarodva. aztán városnapok AlBanoval, erre van pénz? vagy Vásárhely szépen mosolygó emberei miatt jött ide? tiszta vicc ez az egész... nem értem, komolyan nem értem. szerintem a város meglett volna városnapok nélkül is, legalább nem kellett volna vasárnap reggel a főtéren térdig szemétben sétálni, s a pénz megmaradt volna nemesebb célokra. s a sok szájtátó, nem szotyizott s colázott volna a főtér közepén, hagyva maga után tömérdek mocskot... kezdek belezavarodni ebbe a világba, nem találom a rendet... merre haladunk vajon? mi forr a felszín alatt? ha az egyszer kitör... hát akkor itt lesz 2012, asszem. mert egyre több pénhajhász kergeti a szerencséjét, s Damoklész
kardja lebeg fejük fölött, s ezzel a mienk felett is... kell ez nekünk? komolyan nem értem...